Ott vannak például a németek. Előbb hat újonccal barátságosan ikszeltek Dániában, majd világbajnoki selejtezőn egy hetessel küldték haza San Marinót. Löw kapitány bevallottan azt az utat járja, amelyre Storck honfi társ rávezette a rábízott magyar ifjakat – próbáljunk ki minél többet a jövő (lehetséges) emberei közül.
Minden bizonnyal van különbség San Marino és Andorra között is, ám a kétféle (német és német sugallta magyar) próbálkozás között ég és föld. Természetes, hogy a 0–1 és 7–0 minősíti a kísérlet sikerét, mondhatjuk, a két véglet, ám hogy a terv önmagában jó, nem lehet vitás.
Nálunk sohasem az elképzelésekkel van baj, persze hogy a megvalósítással. Mert el tudom fogadni, hogy Herr Storck kedvezni kívánt a kupaindulóknak azzal, hogy a kiválasztásra érdemes játékosai hadd pihenjenek, mielőtt nekivágnak a soros nyári vesszőfutásnak, ám a kérdés bennem van: mire fel?
Maradjunk a német példánál. Talán még a körülöttünk lévő sztárok sem tagadják, hogy a Bundesliga követelményei keményebbek, mint a mi „harminchármasunk”, aki ott teljesít figyelemre méltóan, annak lehet hosszú az idény, Julian Draxler mégis magabiztosan jelenti ki, hogy hiába volt kemény a szezon, jól kell zárniuk, optimistán, mindenfajta nyomás nélkül várják a Konföderációs Kupát.
Amelynek szervezői fújnak, hogy nem azokat a németeket láthatják, akik ugyebár világelsők, Európában pedig harmadikak, ám mit tehetnek, nem söpörhetik le Löw kapitány koncepcióját. A német kísérletnek – bármi is történik Oroszországban – biztosan lesz haszna. Magas szinten derül ki, kire számíthatnak, s kire nem a németek, ha igazán komolyra fordulnak a dolgok.
Nálunk viszont már most komoly a helyzet, érzékletesebben fogalmazva: siralmas. Az idén már láttuk az idősebbeket, láttuk a fiatalokat, csak éppen gólt nem láttunk. Az Európa-bajnoki eufóriából mostanra csak a Kodály-módszert megcsúfoló dal igazsága maradt meg: „Az éjjel soha nem érhet véget…”.
Ugyan mitől oszlana a sötétség?