Nikolics Nemanja egyetlen esetben nem tud gólt lőni…

 

Dacára annak, hogy a magyar szövetségi kapitányok közül eddig Bernd Storck játszatta a legtöbbet Nikolics Nemanját, hiszen tíz válogatott meccsen is pályára küldte, ő az a játékos, akivel kapcsolatban leginkább az a szurkolók érzése, hogy markáns és évek óta folyamatos klubsikerei ellenére a legkevesebb játéklehetőséghez jut az arra érdemes futballisták közül (miközben sok olyan játékos kap szerepet, aki nem biztos, hogy rászolgált a lehetőségre, gondolják ugyanakkor – szokás szerint – a drukkerek).

És valóban, hiába volt ott a Storck-érában szinte mindig a keretben Nikolics, és hiába lehetett ott a tavalyi Európa-bajnokságon is, tényleg rendre csak epizódszerep jut(ott) neki. Amikor a közelmúltban arról kérdezték a szerb és magyar kettős állampolgár csatárt, mi a véleménye a mellőzéséről, arról, hogy legutóbb az Oroszország elleni felkészülési meccsre és az Androrra elleni vb-selejtezőre készülő keretbe sem hívta őt meg a kapitány, szinte Storckot mentegetve mondta (amit aztán sokan az ő szemére vetettek), hogy negyedórányi játékért talán tényleg nem érdemes átrepülni az Atlanti-óceánt. Vagyis nem azt akarta mondani, hogy nem jönne szívesen akár egy percért is, hanem azt, hogy megérti a kapitány érvelését, ha úgysem játszana többet, ne jöjjön.

És itt kezd érthetetlenné válni a dolog.

NESZE, HA ENNYIRE AKAROD, MOST ÖRÜLJ!

Mert nemzetközi szinten kiemelkedő produkciót nyújtani képes magyar játékosból nagyon kevés van, azt a keveset meg kellene becsülnünk. Ehhez képest Nikolics, akinek fizetési igényeit abszurdnak minősítette a Videoton, gólkirály lett a lengyel bajnokságban, a Legia Warszawával eljutott a Bajnokok Ligája, majd az Európa-liga csoportkörébe, gólt szerzett például a Dortmund ellen is, a bajnokságban összesen 40-szer talált a kapuba másfél idény alatt. Most pedig egy éven belül már harmadszor készülhet a Real Madrid ellen: ezúttal nem a BL-ben, hanem az MLS All Star-csapatának tagjaként játszhat a BL-címvédő ellen, és világbajnok társakkal (az aranylabdás Kaká, valamint Bastian Schweinsteiger, David Villa) együtt választották őt a szurkolók a legjobbak közé.

A magyar bajnokságban korábban háromszor gólkirályi címig (2010, 2014, 2015) és 117 bajnoki gólig jutott, s hogy nemzetközi tétmeccseken is termékeny, azt jól mutatja a Paulo Sousa-érában az Európa-ligában a Sporting ellen szerzett két, a Gent elleni összesen három videotonos találata, s fél év alatt immár Amerikában is 16 gólnál tart legújabb klubja, a Chicago Fire színeiben.

Az elmúlt tíz évben majdnem kétszáz bajnoki gólt lőtt, ami akkor is nagy szám, ha vetélytársai közül Szalai Ádám majdnem végig jobb bajnokságban, a Bundesligában szerepelt, ám csak harmadannyi, 63 gólt szerzett, beleszámítva a 23 spanyol harmadosztályú gólt is a Castilla színeiben. Priskin Tamás ez idő alatt Szalaihoz hasonló számú, mintegy 70 bajnoki gólt szerzett az angol másodosztálytól az orosz, a magyar, az izraeli és a szlovák első osztályig sokféle hadszíntéren. Ehhez képest döbbenetes, hogy Nikót a szövetségi kapitányok szinte folyamatosan mellőzték.

Már gólkirály volt, amikor Egervári Sándor 2010-ben színre lépett, s Nikolics hiába szerezte meg önszorgalomból a magyar állampolgárságot (édesanyja révén eleve magyar nemzetiségű a délvidéki Zentáról származó futballista), kapitánysága három éve alatt a sajtó és a szurkolók folyamatos könyörgése ellenére Egervári makacsul ellenállt, nem volt hajlandó egyetlen percre sem beállítani a Videoton csatárát a válogatottba. Már-már arról lehetett hallani, hogy a szerbek meghívják és játszatják őt, amikor Egervári pályafutása legcsúfosabb, egyben kapitánysága utolsó mérkőzésén, az amszterdami holland–magyar (8–1) alkalmával, 6–1-es holland vezetésnél(!), a 81. percben, alig fél órával a lemondása előtt pályára küldte Nikolicsot, szinte azt üzenve: „Nesze, ha ennyire akarod! Most aztán örülj neki!”

És azóta is számtalan hasonló helyzetben kellett (volna) megmutatnia, hogy mit tud, 23 válogatott mérkőzése közül egyetlenegy volt, amelyet engedtek neki végigjátszani a kapitányok! Egyetlenegy, azt is az ideiglenesen megbízott Csábi József tette lehetővé Andorra ellen, közvetlenül Egervári menesztése után, s Nikolics akkor gólt is szerzett (hej, de hiányzott az az egy gól Andorra ellen, négy évvel később!). Négy év alatt azonban hiába jött azóta három új szövetségi kapitány is, soha többé nem adatott meg Nikolicsnak, hogy végigjátsszon egy teljes válogatott mérkőzést, miközben kétszer lett magyar, egyszer lengyel gólkirály, s most is vezeti az amerikai góllövőlistát. Percek, tíz percek, legfeljebb néha félidők jutottak neki, s kevésen múlt, hogy nem lett így is nemzeti hős mondjuk Romániában, amikor egy igen különleges hangulatú mérkőzésbe szállt be Bukarestben, s lőtt kis híján győztes gólt 1–1-nél. Vagy említsük meg az Izland elleni Eb-meccset, amelyen nagy része volt az egyenlítő gólunk előkészítésében, ám a portugálok ellen éppen úgy büntette a kapitány, mint azokat, akik sárga lapot kaptak: nem játszhatott egyetlen percet sem.

Márpedig az, hogy az elmúlt négy évben egyetlen válogatott meccset sem játszhatott végig a folyamatosan jó formában lévő csatár, az bizony – ha másként nem, statisztikai alapon – őrültség. Nikolics ugyanis bizonyította az elmúlt évtizedben, hogy játsszon akár a Kaposvölgye színeiben az NB II-ben, akár a Bajnokok Ligájában, az Európa-ligában vagy az MLS-ben, a legkülönfélébb társakkal, a legkülönfélébb edzőkkel és taktikai elképzelések mellett, mindig, mindenütt képes volt gólt, gólokat lőni. Ami a futballban az egyik, ha nem a legfontosabb erény. S meghallgattuk az aktuális kapitányok magyarázatait a játékrendszerről, a taktikáról, Nikolics hiányosságairól, miközben azt láttuk, hogy ahol játszik, ott gólt lő. Bármilyen szinten, bármilyen körülmények között.

Egyetlen esetben nem tud gólt lőni: ha nem játszik...

A POZITÍV SZEMLÉLET IS MELLETTE SZÓLNA

Márpedig az a tény, hogy négy év alatt összesen 723 percet, vagyis nyolc teljes mérkőzésnyit játszott a magyar válogatottban (meccsenként átlagban kevesebb mint fél órát), s mindössze kétszer fordult elő, hogy egy félidőnél többet kapott, azt mutatja, hogy a minimális bizalmat sem adták meg neki a kapitányok. És természetesen lelkileg is egészen más mindig csak beugróként próbálni bizonyítani, mint az állandó kezdőjátékos magabiztosságával futballozni. Nikolics így is lőtt három gólt, kettőt azon a hat meccsen, amikor kezdő volt (a harmadik góljára négy perce volt Oroszország ellen 2014-ben), miközben látni kell mondjuk azt, hogy Szalai Ádám 41 válogatott meccséből 34-szer volt kezdő, s mind a 13 gólját ezeken a mérkőzéseken lőtte, vagyis csereként beállva sohasem tudott eredményes lenni. Márpedig Nikolicstól éppen ezt várják. Nem elég, ha meccsenként, kétmeccsenként rúg egy gólt, ami tőle már-már normális elvárásnak tekinthető, de tegye ezt meg úgy is, hogy nincs a pályán, csak a meccs egyharmad részében...

Ez azért, lássuk be, igazságtalan.

Egervári Sándor egyik kedvence, Németh Krisztián szintén sokszor volt csupán kiegészítő ember más kapitányoknál, de ő is úgy tudott csak Nikolicséval megegyező számú, azaz három gólt szerezni a nemzeti csapatban, hogy harminc meccset kapott, amelyek közül tízszer lehetett kezdőjátékos. Látszólag nem teljesen ide tartozik, de tanulságos, hogy például Németh öt sárga lapot kapott ezeken a meccseken, míg Nikolicsot még sohasem figyelmeztették válogatott találkozón. Ellenérv lehetne ugyanis esetleg vele szemben (ha nem ismernénk), hogy a személyisége, a viselkedése, a többiekhez való viszonya, a rendezetlen professzionális vagy magánéleti háttere teszi nehézzé, hogy többet szerepeljen a válogatottban (volt ilyenre is példa, például a 28 meccsen 10 gólos Rudolf Gergely esetében, aki 21-szer lehetett egyébként kezdő címeres mezben, csaknem négyszer többször, mint ahányszor ez Nikolicsnak megadatott). Tudvalévő azonban, hogy Nikolicsnál jobb természetű, a csapattársak körében népszerűbb játékost nehéz elképzelni, a kétgyermekes apuka előre köszön mindenkinek az öltözőfolyosón, többnyire széles mosoly kíséretében, készséges, pozitív, tisztelettudó, szorgalmas. S ha már a problémás személyiségnél tartunk, az Erwin Koeman-éra legtöbbet foglalkoztatott csatára, Torghelle Sándor 31 meccsen lehetett kezdő (ötször annyi alkalommal, mint Nikolics) összesen 42 válogatott mérkőzésén, s ez 11 gólhoz volt elég (meg kilenc sárga és három piros laphoz).

Ha tehát nemcsak a mérkőzések számát, hanem a játékperceket és a kezdőként kapott lehetőségek számát is nézzük, Nikolics egyáltalán nem gólszegény a válogatottban, az általánosan elterjedt vélekedéssel szemben. Talán egyedül Priskin Tamás statisztikája meggyőzőbb, aki 60 mérkőzésen – amelyek közül 26-szor volt kezdő – 17 gólt tudott szerezni, ötöt csereként beállva.

TESSÉK HOZZÁ SZABNI A JÁTÉKRENDSZERT!

Az Egervári Sándort követő kapitányok ha nem is szórakoztak látványosan Nikoliccsal (Pintér Attilánál négyszer, Dárdai Pálnál hétszer, Storcknál eddig tízszer játszhatott), egyiküknél sem kapott egy teljes mérkőzést többé, a játékos tehát nem is túlzott, amikor azt mondta, nagyjából negyedóra jut neki. Storck egyébként önmaga korábbi döntéseit illetően sem következetes, hiszen Németh Krisztiánt minden további nélkül meghívta, amikor a Kansas City játékosa volt, míg Nikolics esetében néhányszor elhangzott ellenérvként a nagy távolság. És még csak nem is Szalaival vagy Priskinnel szeretnénk szembeállítani Nikolics szerepeltetését mint alternatívát (jóllehet nem vagyunk meggyőződve róla, hogy ha folyamatos bizalmat kapna, nem szárnyalná túl az eredményeiket a nemzeti csapatban is), elfogadható, ha a hasonló poszton szereplő támadók közül más mellett teszi le a voksát a kapitány, de a válogatott helyzetében megengedhetetlen luxus, hogy akkor se Nikolics legyen az első számú csatárunk, amikor nincs Szalai vagy Priskin. Ahogyan történt ez Andorra ellen. S amíg Nikolics tíz meccséből csak egyszer játszhatott többet egy félidőnél Storck kapitánykodása alatt, és egyszer sem lehetett a pályán a meccs elejétől a végéig (átlagban 28 percet kapott), a kétszeres válogatott Eppel Mártonnak máris több lehetőség adatott: mindkét válogatottsága alkalmával kezdőjátékos volt, az oroszok ellen a hetvenedik percig, az Andorra elleni dicstelen meccsen végig a pályán volt. Ami persze csak azért baj, mert közben Nikolics nem fért be a keretbe sem, s a honvédos nem is indokolta meg góljaival a kapitány merész döntését. Egyelőre csak egy öngólig jutott.

Ahogyan öngól az is, hogy a mindenkori magyar kapitányok lecserélik vagy csak a meccs végén küldik be Nikolicsot, mondván, legutóbb sem játszott jól. Ha ugyanis ő nem játszik jól, egyetlen megoldás logikus: fent kell hagyni a pályán, hiszen hamarosan úgyis gólt rúg. Miközben arról beszéltek a szakvezetők, hogy a stílusa nem passzol ehhez a játékrendszerhez, a futballista ügynöke, Filipovics Vladan már a sajtón keresztül üzent: „Kilóg ő annyira felfelé a magyar mezőnyből, hogy tessék hozzá igazítani a játékrendszert!”

Gólkirályként egyébként neki nem tartozik a feladatai közé, hogy jól játsszon, bőven elég, ha gólt lő. Ahogyan volt varsói edzője, a jelenleg orosz szövetségi kapitány Sztanyiszlav Csercseszov mondta róla: „Nikolics nem csatár, hanem góllövő.”

Márpedig ha a pályán van, akkor – évtizedes statisztika alapján – üzembiztosan lő is gólt legfeljebb három, de inkább egy-két mérkőzésenként.

A magyar válogatott most éppen négy mérkőzés óta nem szerzett egyetlen gólt sem...