Tudjátok ti, fiúk, milyen elképesztően szerencsések vagytok?

Életemben először kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy utazzak ki a magyar válogatott külföldi találkozójára, ami valószínűleg egész életemre nyomot hagyott bennem. Mert rádöbbentem valamire.Mert rádöbbentem valamire.

Kezdjük az elején. Bázel csodaszép város, de őszintén megmondom, egyáltalán nem érdekelt. Nem azért voltam ott, hogy kiigazodjak a hatszáz különböző villamosvonalon, vagy, hogy kiderítsem, melyik túlárazott csokoládé a legfinomabb.

Engem csak az érdekelt, mikor jön már a meccs. Pont, mint azt az 1500 drukkert, aki elkísérte a válogatottat, pont, mint az újságírókat, a riportereket, és azt a sok millió magyart, akik határon innen és túl leheveredtek a televízió elé megnézni ezt a csapatot.

És persze a nénit, aki leült mellénk a McDonald’sban, és közölte, hogy bár negyven éve Svájcban él a barátjával, csak a mieinkért dobog a szívük.

És lássuk be, ez az egész teljesen bizarr.

Olyan helyen élünk, ahol nagyobb hagyománya van a futballnak, mint Európa legtöbb országában. Ahol magyar címerrel a szíve felett játszott Puskás Ferenc.

És ahol még az Andorra ellen elveszített találkozó után nem sokkal is megtöltik a stadiont a hazai selejtezőkön a szurkolók, és tömegek utaznak el Svájcba egy olyan meccsre, aminek számunkra gyakorlatilag semmi tétje. Egy meccsre, amiről – tegyük szívünkre a kezünket – előre sejtjük, vereség lesz a vége.

De izgulunk, szurkolunk, reménykedünk – vagy legalábbis megnézzük. Bekészítjük a chipset, a sört. Elzavarjuk gyorsan a rokonokat a szombati ebéd után, lefektetjük a gyereket aludni este hétkor, eldugjuk a távirányítót a Rex felügyelőre vágyó nagymama elől, vagy éppen kiutazunk pénzt, időt és energiát nem sajnálva Bázelbe, hogy ott legyünk a mieinkkel.

Ezt magyarázza el valaki egy olyan embernek, aki sosem látott még futballt. Előre szólok, nem fogja tudni, mert semmi logika nincs benne. Mert ez nem a logikáról szól.

És erre kellene rádöbbenniük a futballistáinknak is, ha esetleg még nem tették meg.

Nem akarok senkit bántani. Követtünk el hibákat, amikből gólokat kaptunk, de már ez semmit sem számít. Mondhat ugyanis bárki, bármit, ez a meccs nem Gulácsi Péteren, vagy bármelyik játékosunkon ment el. Sőt, valljuk be őszintén, ülhetett volna a kispadon Pep Guardiola vagy Zinédine Zidane is, ezt a svájci válogatottat szombaton egyikükkel sem győztük volna le.

De mégis ott voltunk több mint ezerötszázan, mégis végignéztük a meccset, mégis ott ültünk végig bosszankodva a tévé előtt, mégis több ezren kommenteltünk az oldalakon, a Facebook-profiloknál, hogy elmondjuk véleményünket. Mert van véleményünk, mert a kudarcok után sem válik közömbössé a közeg.

És amikor ezt látják és hallják a „mi fiaink”, akkor csak egyetlen dologra kellene gondolniuk:

„Úristen, milyen szerencsések vagyunk!”

Mert lássuk be, kikaphatunk mi Andorrától, kaphatunk egy ötöst Svájctól, jöhet itt földrengés, tornádó, svájci frank hitel. Mi, magyarok mindig ott leszünk Veletek. És mindig bosszankodni fogunk, ha kikaptok. És többen közülünk mindig énekelni fogják veletek a Himnuszt a vereség után is, ha látják, hogy harcoltatok, akkor is, ha ezt sokan értetlenül fogadják.

Igen, mindig lesznek, akik lehordanak Benneteket a vereség után. Mindig lesznek szurkolók, akik egy sörrel többet isznak a kelleténél, és megrángatják a kerítést, vagy vörös füstbe borítják az arénát.

De a lényeg nem itt van. A lényeg, hogy mindig lesznek drukkerek.

És amikor hajnali egy óra körül botorkálok a bázeli rengetegben, Alit, az Uber-sofőrömet keresve, és még mindig hallom a magyar drukkerek „Ria-riázását”, abban reménykedem, tudjátok, fiúk, milyen szerencsések vagytok!