Ikonikus magyar gólok: kapásgól az örökkévalóságnak

A történet Zágrábban kezdődött. Vagy inkább Barcelonában. A magyar válogatott 1964. június 20-án a Camp Nouban hosszabbítás után 3:1-re győzött Dánia ellen és megszerezte a Nemzetek Európa-kupája harmadik helyét. Együttesünk a kontinens harmadik legerősebb válogatottjának számított – s Baróti Lajos szövetségi kapitány nem győzött magyarázkodni. A mestert és csapatát szétszedte a sajtó, s Baróti nem tudott mással érvelni, mint hogy vannak tehetséges labdarúgóink, de még nem ütik meg Puskás, Kocsis, Bozsik, Hidegkuti, Czibor szintjét, nem lehet tőlük elvárni, hogy úgy szerepeljenek, mint az Aranycsapat. Aztán lassan lehiggadt mindenki, az emberek próbálták megemészteni, hogy Magyarország csupán harmadik Európában, és Baróti már dolgozott az új taktikán, készült játékosaival az 1966-os angliai világbajnokságra.

A sorsolás nem tűnt könnyűnek: a mieink Ausztriával és a Sós Károly dirigálta NDK-val kerültek egy csoportba. Lipcsében keserves küzdelemben kivívott döntetlennel kezdett a csapat, aztán Bécsben Fenyvesi Máté góljával 1:0-ra nyerve tett fontos lépést Anglia felé. A vb-szereplés kézzelfogható közelségbe került az Ausztria elleni budapesti visszavágón, amelyet az együttes 3:0-ra nyert meg. Csakhogy Peter Ducke nem adta fel, az NDK futballtörténetének egyik legjobb centere a Népstadionban is lőtt két gólt Gelei József kapujába, ám a slusszpoént Albert Flórián és Farkas János hozta össze, utóbbi a meccs 80. percében szerezte a találkozó utolsó gólját: Magyarország–NDK 3:2.

A szurkolók elégedettek voltak és bizakodtak, úgy várták az 1966-os angliai vb-t, mint a magyar futball nagy lehetőségét. De a várva várt hatvanhatos esztendő nem úgy indult, ahogy szerettük volna: februárban az olasz Interrel szemben kiesett a BEK-ből a Ferencváros, márciusban az angol Liverpool ellenében elvérzett a KEK-ben Honvéd, aztán a szintén angol Leeds ellen a VVK-tól búcsúzott az Újpest.

És így érkeztünk el Zágrábig. Baróti Lajos a jugoszlávok elleni találkozón próbálta ki az új felállást. A Makszimir Stadionban Mátrai Sándor söprögetett, előtte négy védő szerepelt, és a kapitány új rendszerében két gólfelelős, Bene Ferenc, valamint Farkas János kapott helyet. Kifejezetten rosszul sikerült a próbameccs, a Musovics, Lamza, Szkoblar, Dzsajics csatársorral felálló jugók magabiztos, 2:0-s győzelme után Baróti így kesergett: „Szünet után olykor kétfelé szakadt a csapat, az előretolt csatárok keveset mozogtak, a hosszú átadásokat könnyedén hárították a jugoszláv védők…”

Mi lesz velünk a vb-n? Egyre többen aggódtak, s a magyar válogatott utolsó hazai meccse sem nyugtatta meg őket. Június 5-én a Népstadionban szerény érdeklődés mellett (35 ezer néző) 3:1-re győztünk Svájc ellen, és Baróti akkor ezt mondta: „A nagy melegben kényelmes játékot láttunk. Több frissességet vártam a csapattól…”

Aztán útra keltek a fiúk, s az Angliába utazó keretben ott volt Tichy Lajos és Varga Zoltán is, Göröcs János viszont nem. Utóbbit azért fontos hangsúlyozni, mert Baróti az újpesti zsenit szerette volna szerepeltetni a támadósor jobb oldalán, győzködte „Titit”, többször leült vele beszélgetni, ám a kiváló karmesternek nem volt kedve „jobbszélsőt” játszani. Ahogy a Fradi virtuózának, Varga Zoltánnak sem.

Baróti így kénytelen volt lemondani a két klasszisról, mert konok ember lévén egyikük miatt sem áldozta fel a megálmodott, immár kőbe vésett taktikát. És hiába követelte a közvélemény Tichyt is a kezdőcsapatba, a kapitány nem engedett. Baróti évekkel később így beszélt erről: „Tichy Lajos 1965-ig a legjobb, legerősebb, leggólképesebb középcsatár volt, mégis a nála sokkal mozgékonyabb Farkas Jánost favorizáltam, aki szintén gólveszélyes volt, és játékstílusa jobban beleillett az elképzeléseimbe. Ma is azt mondom, amit a vb előtt nyilatkoztam, Tichyvel nekem soha semmi bajom nem volt, szerettem és nagyra becsültem őt mind játékosként, mind emberként, de nálam a csapat érdeke mindennél fontosabb volt…”

Farkas Jancsi, a letűrt sportszárú Vasas-csatár Barótinál alapembernek számított, s a kezdőcsapatban kapott helyet a Portugália elleni első vb-csoportmeccsen Manchesterben. Itthon mindenki bízott a győzelemben, Budapestről százával érkeztek a táviratok a szurkolóktól a válogatott lakhelyére. Aztán kikaptunk 3:1-re, Baróti pedig azt mondta: „Emlékszem, a meccset követő éjszakán egyetlen pillanatra sem jött álom a szememre, egyre csak arra gondoltam, hogy miért nincs nekem szerencsém a kapusokkal. Ez volt a harmadik világbajnokság, ahol súlyos kapushiba döntötte el a mérkőzés sorsát. Ezúttal Szentmihályi Antal védett úgy, mint egy kisiskolás, nincs erre más szó. Egy beadást senkitől sem zavartatva nem szabad kiejteni egy kapusnak, főképp nem a berobbanó csatár elé. Óriási hiba volt. De a reményt nem adtuk fel, a világbajnok Brazília ellen javíthattunk, főként úgy, hogy Pelé megsérült és ellenünk nem léphetett pályára…”

1966. július 15-én a liverpooli Goodison Parkban 51 300 néző figyelte, ahogy az angol Dagnall bíró vezetésével a pályára kocog a magyar (Gelei – Mátrai – Káposzta, Mészöly, Sipos, Szepesi – Mathesz, Albert, Rákosi – Bene, Farkas) és a brazil (Gilmar – Djalma Santos, Bellini, Altair, Paulo Henrique – Gérson, Lima – Garrincha, Alcindo, Tostao, Jairzinho) válogatott. Baróti három helyen változtatott a portugálok elleni vereség után, Gelei, Szepesi és Mathesz került a kezdőcsapatba, a braziloknál sérülés miatt hiányzott Pelé. Ami a továbbiakat illeti, nehéz jelzőket találni a magyar válogatott teljesítményére – mivel készült tévéfelvétel, a fiatalabb szurkolók is visszanézhették már ezt a csodát. A 3. percben Bene Ferenc olyan gólt lőtt, amelyet Rióban is megsüvegelhettek, kicselezett mindenkit, aki az útjába került. Aztán Tostao egyenlített, majd elérkezett a meccs 65. perce: „Albert kitűnő labdát tálalt Bene elé, aki elfutott a jobb oldalon, pompásan lőtte be a labdát középre, Farkas jó ütemben érkezett, s 12 méterről, kapásból hatalmas gólt lőtt a kapu bal oldalába.”

A képet nem lehet megunni. A fotó a letolt sportszárú, karjait ég felé emelő Farkas Jánost örökítette meg. A gólt a BBC 1998-ban minden idők hetedik legszebb világbajnoki találatának választotta. Kapásgól az örökkévalóságnak. Magyarország 3:1-re győzött Brazília (majd Bulgária) ellen, és továbbjutott a csoportból. Aztán a negyeddöntőben újabb kapushibák nyomán (Gelei védett) 2:1-re kikapott a Szovjetuniótól, és kiesett.

Azóta sokan és sokszor mondták: az a Baróti-csapat Alberttel, Farkassal, Mészöllyel, Benével világbajnoki címet is nyerhetett volna.

De a kép ötven év távlatából is éles, ahogy Farkas Jancsi lába lövésre lendül…

(A következő részben: …és feküdtek a németek)