Georges Leekens a vele készült interjúban nem mond bombasztikus dolgokat. Labdarúgó-válogatottunk szövetségi kapitánya részéről olyan általánosságok hangzanak el, mint hogy „a felkészülési meccseken nem az eredmény a legfontosabb (…), mindent megteszünk a fejlődésért (…), csak apró lépésekben haladhatunk (…), a játékosok vevők a kemény munkára (…), az ajtó mindenki előtt nyitva áll (…), a válogatott a legfontosabb (…), nagyszerű érzés olyan országban dolgozni, ahol mindenki bolondul a futballért (…), bízom magamban (…), mindenki tiszta lappal indul”.
Tény, az elhangzottakban semmi újdonságot nem fedezhetünk fel, a külföldről jött szakemberek általában ezt mondják – mi mást is mondhatnának? Megint csak általánosságban: érkezésükkor valamennyien megküzdenek a terepfelmérés nehézségeivel, aztán van, aki nem jut sokra, és van, aki egyről több mint kettőre (lásd Bernd Storck).
Virtuális világban élünk, ez alól a futball sem kivétel, azzal a lábjegyzettel, hogy egy Eb-re, vb-re kijutni azért ténykérdés. Magyarán kiderül, a szavakat alátámasztják-e a tettek, vagy sem. Az első tétmeccsig érvényben van „az ártatlanság vélelme”, nem illik kritikát megfogalmazni, mondván, nem korrekt.
Ám Leekens kevés szót ejtett arról, min kellene változtatni a kazahoktól és a skótoktól elszenvedett vereség után a fehéroroszok és az ausztrálok ellen. Viszont megtudtuk, hogy asztalán ott a magyar nyelvkönyv, ám nem volt még ideje forgatni, mert a rengeteg munka elveszi az idejét. Szimpatikus, hogy egy külföldi edző igyekszik elsajátítani a fogadó ország, jelen esetben Magyarország bitang nehéz nyelvét, mintegy bizonyítva, nem csupán zsoldos, hanem empatikus, érző lélek. De emlékezzünk csak: a jégkorong-válogatottat A-csoportba vezető Pat Cortina és Rich Chernomaz még csak nem is töri nyelvünket, mégis szeretettel és tisztelettel gondolunk rájuk, ők pedig ránk, magyarokra.
Mert a tettekből mindenki ért.