– Reméltem, hogy igen. Félreértés ne essék, nem vágyódtam el Dunaszerdahelyről. Felemelő pillanatokat éltem át ott is, örökké hálás leszek a vezetőknek, a játékosoknak és a szurkolóknak a mögöttünk hagyott gyönyörű évért. A búcsúlevelemben is leírtam: egyfelől bánt, hogy végül nem tölthettem velük annyi időt, amennyit megérdemeltek volna, másfelől a Magyar Labdarúgó-szövetség megkeresését nem utasíthattam vissza. Ahogy a minap is fogalmaztam: ki vagyok én, hogy nemet mondjak a magyar válogatottnak?! Amikor még csak a különböző híresztelések szóltak arról, hogy szövetségi kapitány lehetek, már akkor kijelentettem: ennél nagyobb megtiszteltetést nem tudok elképzelni. Tavaly októberben már szó volt arról, hogy leülhetek a nemzeti csapat kispadjára, ám a sors akkor másképp akarta. Nem voltam, nem lehettem csalódott emiatt. Már annak is örültem, hogy adott esetben méltónak találnak a magyar válogatott vezetésére. Aztán hirtelen új helyzet állt elő.

– Gyorsan történt minden?
– Nagyon gyorsan. Kedd délután érkeztem Budapestre, Csányi Sándor elnök úrral az élen az MLSZ vezetőivel egyeztettem. Nem gondoltam volna, hogy gyakorlatilag ott, helyben döntés születik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy váltás ingen és zakón kívül mást nem is hoztam magammal, elnézést is kérek amiatt, hogy az alkalomhoz képest nem vagyok eléggé elegáns. Hihetetlen, ami történt! Még most is keresem azokat a kifejezéseket, amelyek leírják a kinevezésemmel járó örömöt és büszkeséget. Tisztában vagyok azzal, hogy a magyar válogatott most nehéz helyzetben van, de ha mást nem is, azt ígérhetem, a legjobbamat nyújtom, hogy újra sikeres legyen. Azt, sajnos, már nem ígérhetem, hogy megnyerjük az összes meccset, ugyanakkor mindent elkövetünk annak érdekében, hogy visszahozzuk a két évvel ezelőtti hangulatot. Hiszek abban, hogy amiben az Európa-bajnokság előtt és alatt részünk volt, ismét megtapasztalhatjuk.

– Mi szükséges ehhez?
– Profizmus, alázat, szenvedély és elhivatottság – mindenki részéről. Magyarország befogadott, olyan szeretetet és megbecsülést kaptam, mint sehol másutt, minden erőmmel azon leszek, hogy ezt viszonozzam. Ennyivel Világi Oszkárnak is tartozom, a DAC tulajdonosa ugyanis támogatta, hogy szövetségi kapitány lehessek. Úgy vélem, szép idényt zártunk, volt remény arra, hogy a következőt még szebben zárjuk, ő azonban a magyar futball érdekeit előbbre helyezte a Dunaszerdahelyénél. Köszönöm neki!

– Fájó búcsút vettek egymástól?
– Az még odébb van. Abban egyeztünk meg, hogy amíg nem találják meg az utódomat, maradok a csapat edzője. Részemről ennek semmi akadálya, ez így tisztességes. Csütörtökön elutazunk az ausztriai edzőtáborba, úgy készülök, hogy az Európa-liga első selejtezőkörében még én irányítom a DAC-ot. Érdekes lesz úgy dolgozni, hogy közben mindenki tudja, egy-két hónap múlva már nem leszek itt, ám nincs kétségem afelől, hogy ezt is profin kezeljük. Legfeljebb egy kávéval többet iszom a szokásosnál, mert ismerve magam, éjt nappallá téve azon pörög majd az agyam, mi legyen a Dunaszerdahellyel és a magyar válogatottal.

– Ha túl lesz ezen az időszakon is, nem tart attól, hogy unalmas napok köszönnek önre? Végtére is egy szövetségi kapitánynak nincs annyi teendője, mint egy klubedzőnek.
– Már ezen is töprengtem. Magam is kíváncsian várom, milyen tekintetben más a két feladat. Lesz olyan, amit másképp kell tennem, mint eddig. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy nem lesz annyi idő begyakorolni a megálmodott taktikát – márpedig én az alaposság híve vagyok. Azt viszont ne feledjük, hogy válogatott labdarúgókkal, vagyis az ország legjobbjaival dolgozhatok, ez könnyítheti mindannyiunk dolgát. Más kérdés, hogy felkészülési mérkőzés megvívása nélkül vágunk neki a Nemzetek Ligájának, a szeptember nyolcadikai, Finnország elleni meccset csupán edzések előzik meg. Másnap van a születésnapom, bízom abban, nem csak azt ünnepelhetem, hogy egészségben megéltem az ötvennégyet.

– Az életemben semmit sem kaptam ingyen, amit elértem, azért tisztességgel megdolgoztam. Szentül vallom, hogy a becsületes munka eredményre vezet. Ezért is remélem azt, hogy a válogatottal sikeresek leszünk. Hamis ígéretekkel ugyanakkor senkit sem akarok áltatni, a magyar szurkolók értenek a futballhoz, ők is látják, pillanatnyilag hol tart a futballunk. Abból nem lehet baj, ha két lábbal a földön járunk, jóllehet lehetnek merész céljaink. Ha vissza tudjuk csempészni a már említett 2016-os légkört, jók lehetünk. Ehhez kell egy szervezett és fegyelmezett csapat, no meg huszonegynéhány harcos.

– Ennyi elegendő is lehet az Európa-bajnoki részvétel kivívásához?
– Ez a célunk. Mondhatják rám, hogy álmodozó típus vagyok, talán még igazuk is van azoknak, akik ezt állítják, de ha nem akarnánk kijutni az Eb-re, kár lenne belekezdeni az egészbe. Magyarország lesz, ugyebár, a torna egyik házigazdája, aligha kell részleteznem, milyen csodás lenne hazai pályán játszani.

– Egyelőre messze vagyunk ettől.
– Amellett, hogy igazat kell adnom önnek, megjegyezném, hogy pozitívan kell gondolkodnunk. A Honvéddal sem lettünk volna bajnokok, ha nem hiszünk töretlenül abban, hogy azok lehetünk. Elmesélek valamit, amit eddig még nemigen árultam el magamról. Játékosként nem számítottam nagy tehetségnek, amit elértem, elsősorban a hozzáállásomnak és a küzdőképességemnek köszönhetem. Futballozhattam egy fantasztikus Sampdoriában, és bár finoman fogalmazva sem én számítottam a legnagyobb sztárnak a keretben, senki nem veheti el tőlem, hogy tagja voltam a csapatnak. Azért jutottam el a Serie A-ba, mert a foci iránti vágy elképesztő erővel dolgozott bennem. Ezt akarom látni azokon a játékosokon is, akik válogatottak akarnak lenni!

– A karrierje csúcsára ért?
– Egyértelműen. Ezek életem legboldogabb napjai. Az interjú elején említett olaszországi időszakom végén már-már ott tartottam, hogy felhagyok az edzősködéssel és új szakma után nézek. Aztán a sors adott nekem még egy esélyt, és tessék, most arról beszélgetünk, hogy szövetségi kapitányként adhatok vissza valamit abból, amit Magyarországtól kaptam. Mindent, az égvilágon mindent megteszek ezért.

– A nyakában a Honvéd és a DAC iránti tisztelete jeléül egy piros-fekete, illetve egy sárga-kék nyaklánc lóg. Van még hely egy piros-fehér-zöldnek is?
– Már meg is rendeltem. Magyarország zászlaját ráadásul ugyanaz a három szín alkotja, mint szülőhazámét, úgyhogy ezt a láncot is büszkén viselem majd.