„Párhuzamot látok az Aranycsapat és a horvát válogatott között”

– Mit szól hozzá, hogy francia–horvát döntő volt az oroszországi futball-vb-n?
– Párhuzamot látok az Aranycsapat sikerei és a horvát válogatott diadalmenete között. Mert déli szomszédaink a fináléba kerüléssel történelmet írtak. A döntőbe jutásuk azt bizonyítja, hogy a kis nemzetek válogatottja is produkálhat nagy eredményeket, ha jó munkát végez a sportági szakszövetség vezetősége és megfelelő edző áll a csapat élén. Zlatko Dalic nem importkapitány, jól ismeri a játékosait, nincsenek nyelvi nehézségei. A horvátoknál a tudás és a tehetség ráadásul hazaszeretettel párosul; ők pontosan értik, mit jelent a nemzetüknek egy nemzetközileg jegyzett labdarúgó-válogatott.

– S mit jelent?
– Fiatal országról van szó, amely – kiszabadulva a jugoszláv államalakulatból – 1991-ben született meg. A labdarúgók győzelmei táplálják a nemzeti öntudatot, elviszik az ország jó hírét szerte a világban. S nincs ebben semmi rossz, a nemzeti érzésekre szükség van. A második világháborút követően bűnösnek kikiáltott magyarok is az Aranycsapat sikereinek köszönhetően emelték fel először a fejüket 1945 után, miközben a Rákosi-rendszer igyekezett mindent eltörölni a „bűnös múltból”, s megtagadni mindent, ami magyar. Két éve, az Európa-bajnoki szereplés idején a városok utcái nálunk is megteltek boldog emberekkel; mi jól tudjuk, mit jelenthet a vb-döntőbe kerülés a mámorosan ünneplő horvátoknak.

– Lehet-e Luka Modricból a horvátok Puskás Öcsije?
– Néhány hónapja egy angol sportügynökség kiszámolta, hogy a huszadik század csillagai közül az eredményei alapján ki érné a legtöbbet a mai futballpiacon. Az első Pelé lett, a második Puskás Ferenc; ezt a magasságot nem könnyű megugrani, ugyanakkor a párhuzamok kétségkívül kínálják magukat. Mindketten vb-döntősök, BEK-, illetve BL-győztesek, és mindketten a Real Madridban építettek nemzetközi karriert, ráadásul egy-egy kis nép képviselőjeként.

– A futball ugyanakkor csapatsport – Puskás Ferenc, Bozsik József, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán kultusza kétségkívül él, de mi a helyzet a legendás tizenegy többi tagjával, nem is beszélve ritkábban szóhoz jutó kerettagokról?
– Kezdeményezésemre tavaly április elsején, Puskás születésének kilencvenedik évfordulóján hirdette meg az Aranycsapat-emlékévet Szabó Tünde sportért felelős államtitkár asszony. A cél a legendás együttes emlékének méltó ápolása, a világ magyarságát összekapcsoló futballsikerek örökségének továbbadása volt. Az utóbbi tíz esztendőben – társadalmi munkában – elsősorban a határon túli magyarokkal foglalkoztam, s úgy érzékeltem, a környező országokban élő honfitársaink körében elevenebb az Aranycsapat emléke, mint az anyaországiakéban. Az Aranycsapat Emlékév Testület elnökeként jártam már a Felvidéken, Kárpátalján, Partiumban és Erdélyben – Délvidékre még nem jutottam el –, s a friss élményeim megerősítették előzetes tapasztalataimat. Az Egyesült Államokban korábban találkoztam egy szövetségi főbíróval, aki hibátlanul elsorolta az Aranycsapat összeállítását. Nem vagyok biztos benne, hogy itthon ez ugyanígy lenne, ha fiatalokat faggatnék. Ebbe azonban nem szabad beletörődni, mert az Aranycsapat a magyar történelem része. Nem véletlen, hogy Puskás Ferenc életműve bekerült a hungarikumok közé, hiszen őt a világ minden részén ismerik, s teljesítményét Magyarországgal azonosítják.

– Önt milyen kapcsolat fűzi az Aranycsapathoz?
– Ezerkilencszázötvennégy decemberében születtem, a németek elleni vb-döntőt júliusban vívtuk. Személyes élményeim így nem lehetnek, de már kisgyerekként jártam a Fradi és persze a válogatott meccseire. Én magam középtávfutó voltam, az Eb-negyedik Simon Dénes volt az edzőm. Több mint másfél évtizeden át atletizáltam, akkoriban ötvennyolc kiló volt a versenysúlyom, amit manapság kevesen hisznek el… Buzánszky Jenővel azt követően kerültem jó barátságban, hogy 2010-ben mindketten alapítói lehettünk az Emberi Méltóság Tanácsának. Már ez előtt is sokat jártunk határon túli közönségtalálkozókra, s az édesapja emlékének is adóztunk, amikor Doberdóban koszorúzást tartottunk az első világháborúban elesett sportolók tiszteletére. Grosics Gyulát is Buzánszky révén ismertem meg. Jenő bácsinak tett ígéretemet váltottam valóra, mikor javasoltam az Aranycsapat-emlékév meghirdetését.

– Jóval több mint félszáz esemény zajlott már le. Van-e, ami különösen kedves volt az ön számára?
– Minden megemlékezésnek, futballtornának, ankétnak, kiállításnak, találkozónak örülök, ami segít az Aranycsapat emlékének ápolásában. De ha mégis egy eseményt kell kiemelnem: Komáromban jártam egy tanulmányi versenyen, amelyen több iskola diákjai vetélkedtek, az Aranycsapattal kapcsolatos ismereteikről számot adva. Nagy örömöt szerzett, hogy szinte mindent tudtak e témakörben. S még egy eset: néhány hete Nagyvárad közelében egy kis faluban rendeztek futballtornát. A pályánál kitettek egy molinót az Aranycsapat tagjainak képével. Megható volt látni, hogy egy kisfiú odament, és megsimogatta Puskás képét. Kiderült, a gyerekek nemcsak a játékosokat ismerik, még a becenevüket is tudják.

– Az emlékév kiemelkedő állomása lesz november huszonötödike, ekkor ünnepeljük a londoni hat három hatvanötödik évfordulóját. Nem vetődött fel egy magyar–angol megrendezésének ötlete?
– Amikor előálltam az emlékév javaslatával, ezt a gondolatot is felvetettem. A Magyar Labdarúgó-szövetségtől az a válasz érkezett, hogy a sűrű versenynaptárba ez a meccs nem lenne beilleszthető, sem a felnőttek, sem az U21-esek esetében. De így is lesz megemlékezés: a Ferencváros elnöke, Kubatov Gábor segítségének köszönhetően a Groupama Arénában, várhatóan az egyik bajnoki mérkőzés előtt.

– Igaz, hogy az MLSZ nem támogatja az emlékévet?
– Igaz, de erről többet nem szeretnék mondani, mert az ügyhöz méltatlan lenne bármiféle acsarkodás. Amikor a szövetség döntése kitudódott, olyan társadalmi összefogás bontakozott ki a határon inneni és túli magyarok között, amiről nem is álmodhattunk. A határon túli eseményekre az ott élők dobják össze a pénzt, Nagyváradon például így lehetett egy bográcsos ebédre megvendégelni az ifjúsági tornán részt vevő tizenhat csapat játékosait. Költségvetési pénzt egy fillért sem költünk az ünnepségsorozatra. Sajnos vannak elképzelések, amelyeket önerőből nem lehet megvalósítani, így nem jöhetett létre az anyaországi tanulmányi verseny, és nem lehetett minden iskolának eljuttatni az Aranycsapatról szóló könyv egy-egy példányát. De rengeteg segítő szándékkal találkoztam: amikor például Czibor Zoltán kaposvári szülőházán az emléktáblát megkoszorúztuk, találkoztam az alpolgármester úrral, aki nem zárkózott el attól, hogy jövőre, a csatár születésének kilencvenedik évfordulóján Czibor-szobrot avassanak a somogyi megyeszékhelyen.

– Az emlékév az új Puskás-stadion avatásáig, várhatóan jövő év végéig tart. Gondolkodott már azon, mi lesz ezután?
– Aláírtuk az együttműködési megállapodást az FTC Baráti Körrel és a Nagy Béla Hagyományőrző Egyesülettel arról, hogy az emlékévet követően is szerepet vállalunk az Aranycsapat kultuszának ápolásában. Emellett a német sportsegély mintájára igyekszünk segítséget nyújtani a magyar sport nehéz sorsú ikonikus alakjainak. De addig is rengeteg a teendő: az országimázs szempontjából a legendás együtteshez kötődő emlékek felidézése jóval több tartalékot rejt magában, mint azt elsőre gondolnánk. S ha sikerülne még közelebb hozni a huszonegyedik század emberéhez az Aranycsapatot, akkor a mai futballisták talán nem éreznék, hogy Puskásék sikersorozata teherként nyomja a vállukat, mint ahogy arról a volt kapitány, Bernd Storck beszélt – bár a jeles eredmények megismétlésére jelenleg tényleg nincs remény…