Marco Rossi: A futballisták fiatalok, de nem hülyék!

– Mennyit aludt?
– Nem sokat, de remélem, nem látszik nagyon – mosolygott Marco Rossi, miután a finnek elleni 2–0-s győzelem után hajnalban került ágyba, reggel pedig már a róla készült önéletrajzi mű könyvbemutatóján vett részt Budapest belvárosában. – Amikor beléptem az étterembe, alaposan meglepődtem. Nem számítottam ilyen sok emberre. De úgy néz ki, tényleg én vagyok a szövetségi kapitány. Efelől most már semmi kétségem.

– Miért érezte fontosnak, hogy könyv jelenjen meg önről?
– Szerettem volna, hogy a magyar szurkolók tisztában legyenek vele, mi történt velem, mielőtt ebbe a csodálatos országba érkeztem. A múltamat sosem felejtem el. Ez a könyv rólam szól – az életemről, a családomról, a múltamról.

– A finneket olykor meglehetősen lendületes futballal győztük le. A történtekre egyet aludva is elégedett a látottakkal?
– Nem lehet okom a panaszra. Nyugodtan mondhatom, taktikailag megleptük a finneket. Az első félidei jó játékkal, agresszív futballal jelentős nyomást helyeztünk ellenfelünkre. Semmi kétség, vasárnap este megérdemelten győztünk, még akkor is, ha a második félidő már kevésbé volt látványos. Ebben azért közrejátszott, hogy kényszerűségből kellett változtatnom, az ötvenötödik percre mindhárom cserémet kihasználtam. Ez meghatározta a mérkőzés képét.

– Végül a csoport második helyén végeztünk. Ezt sikerként értékeli, vagy van önben hiányérzet?
– A magam részéről sikerként fogom fel. A finnek elleni játék bizakodásra ad okot, amely persze nem azt jelenti, hogy el kellene szállnunk magunktól, sőt! Tőlem sohasem hallják a púdert, eddig és a jövőben is csak a frankót mondom. Ezt annak idején, Olaszországban nem csípték annyira, itt, Magyarországon azonban szerencsére teljesen másképp állnak hozzá. Szeretik, ha valaki szemtől szemben elmondja a véleményét.

– A játékosaival is ilyen?
– Igen. Ezért sem kedvelem annyira, ha elvonulunk és négyszemközt beszélgetünk. A labdarúgás csapatjáték, nincsenek titkok, amiről beszélgetünk, az mindenkire tartozik.

– A Honvédnál és Dunaszerdahelyen is előszeretettel alkalmazta a három belső védős rendszert, a válogatottnál azonban vasárnap próbálta ki először ezt a felállást. Miért éppen most?
– Úgy éreztem, a finnek kevésbé kedvelik ezt a formációt, s nem ízlik nekik a kemény védekezésünk. Lám, a megérzésem bejött. De a sikert nem hegyezném ki a hadrendre. Az edzőnek talán az a legnehezebb feladata, hogy hiteles legyen a játékosai előtt. Olyan feladatokat kell tőlük kérni, amelyeket képesek végrehajtani, s becsukott szemmel is meg tudnak csinálni. A futballisták általában fiatalemberek, de nem hülyék! Gyorsan kiszúrják, milyen ember az edzőjük.

– És ez a lényeg?
– Lehet, hogy különösen hangzik, de a játékosokat sokszor jobban érdekli az, milyen ember az edzőjük, és csak ezután következik, hogy mennyire profi a munkájában, mennyire ért a taktikához. Emlékszem, Tallinnban, a három hármas döntetlen után a sajtótájékoztatón újságírók előtt úgy fogalmaztam: nem vagyok biztos benne, hogy én vagyok a megfelelő személy erre a pozícióra. Nem azért mondtam, mert nem bízom magamban és a stábomban, sokkal inkább azért, mert nem voltam biztos abban, hogy a játékosok képesek-e, vagyis inkább akarnak-e követni engem. Nos, az elmúlt napok meggyőztek arról, hogy a futballisták beálltak mögém a sorba. Az eredmények és a látottak is ezt bizonyítják. Manapság a futball nem a különböző hadrendek, a négy–három–hármas, a három–öt–kettes szisztéma körül forog. A modern futballban a játékrendszerek mérkőzés közben is gyakran változnak. Itt, a válogatottnál a legfőbb probléma, hogy nincs elegendő idő arra, hogy mindent aprólékosan begyakoroljunk. De úgy vettem észre, hogy a keretbe meghívott játékosok taktikai téren is sokat fejlődtek az elmúlt hetekben, hónapokban.

– Ha a télen hazautazik Olaszországba és egy kávézóban a barátainak beszél a magyar válogatottról, mit mond nekik? Ez már Marco Rossi csapata?
– Nézze, az elmúlt hónapokban több mint harminc mezőnyjátékost és négy kapust hívtunk meg a keretbe. El sem tudja képzelni, hányan próbáltak tanácsokkal ellátni, hívjam meg ezt, küldjek meghívót annak... Nem! A saját fejem után mentem. Felesleges kísérletezgetni azért, hogy többen legyünk. Az elsődleges szempont a keret összeállításakor nálam mindig is az aktuális forma. Kevés időnk van felkészülni, a Nemzetek Ligája alatt összesen huszonöt napot töltöttünk együtt. A fiatalokat is figyelemmel követem, de csak azért nem hívok meg valakit a keretbe, mert tehetséges és szép jövő előtt áll. Sőt, a Honvéd játékosai sem azért vannak a keretben, mert korábban a játékosaim voltak. Nálam ilyen nem fordulhat elő. Azért vannak a válogatottban, mert rászolgáltak a bizalomra.

– Két hét múlva kisorsolják a kétezerhúszas Európa-bajnokság selejtezőcsoportjait. Mennyi esélyt ad válogatottunknak a kijutásra?
– Erre a kérdésre térjünk vissza két hét múlva. Nagyon sok múlik a sorsoláson. Kerülhetünk kemény csoportba és papíron könnyebb ellenfelek közé is. Sok múlik ezen. Egy biztos, két hét múlva kisorsolják az ellenfeleket, és azon nyomban megkezdődik a felkészülés. Olyan hozzáállással és szervezettséggel kell „megérkeznünk” a selejtező mérkőzésekre, amelyet a finnek ellen is mutattunk. Ezt a formát kell átmentenünk a tavaszra.

– Belegondolt már abba, hogy ha júniusban Csányi Sándor nem kéri fel szövetségi kapitánynak, hol lenne most?
– Alighanem azóta is Dunaszerdahelyen dolgoznék. Szerettem az ottani munkát, nem hinném, hogy váltottam volna. Ha nem kapok felkérést, vasárnap este alighanem otthon a televízión keresztül nézem a mérkőzést. De azért mondhatom, ezt a csapatot a kispadról irányítani sokkal jobb volt. Igazi megtiszteltetés.

Rossi könyvbemutatója