„A magyar futball szívét kitépték” – a Vadász utcai víg napok vége

„Az egyesületi képviselők az utóbbi hetekben mindig csodálkozva üdvözlik egymást hétfőn este a Vadász-utcai székházban, hogy még mindig ilyen szépen együtt vannak. A gyűlés rendesen azzal szokott kezdődni, hogy az elégedetlenek a játékvezetőt szidják.” 1944. december 13-án a Sporthírlap félig-meddig tréfásan indította szokásos beszámolóját az MLSZ székházában történtekről, pedig kevés ok volt azokban az időkben a tréfálkozásra. A főváros német megszállás alatt állt, a szovjetek eközben a város határában állomásoztak, és a 3. Ukrán Front csapatainak megérkezésével lehetségessé vált Budapest teljes bekerítése, ostroma.

Amikor – a Sporthírlap helyett – a Nemzeti Sport utoljára (december 24. és 26.) jelentkezett labdarúgóházbeli csevegéseivel, közölve azt is, hogy újra, immár harmadik alkalommal elmaradt az őszi elsőségről döntő Ferencváros–Újpest bajnoki mérkőzés, az ostromgyűrű éppen bezárult Budapest körül.

A Vadász utca 31.-re, ahogy az egész magyar futballra, két hónapra sötétség borult... De csak két hónapra, mert ahogy elvonult a front, az élet rögvest visszaköltözött a magyar labdarúgás házába és a pályákra!

A játékvezetők voltak a legfrissebbek (Népszava): „A Nemzeti Sportbizottság megbízásából működő magyar labdarúgójátékvezetők testülete február 25-én, vasárnap d. e. 10 órakor az MLSZ vadászutcai székházában hivatalos taggyűlést tart. Megjelenés kötelező.” Szorosan mögöttük következtek a trénerek (Szabadság): „Az MLSZ végrehajtóbizottsága felhívja az edzőket, hogy március 3-án, szombaton d. u. 3 órakor, V., Vadász-utca 31. szám alatt jelenjenek meg.” Felállt az új („demokratikus”) MLSZ is (Népsport, az 1945. április 24-ei első számban): „A Nemzeti Sportbizottság legutóbbi ülésén kijelölték a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségét és tisztikarát. A lista a következő. Elnök: Becskő József; (...) országos szakfelügyelő és szöv. kapitány: Gallovich Tibor; (...) háznagy: Sebes Gusztáv.”

És 1945. május 6-án – csak budapesti csapatok részvételével – elrajtolt a 22 fordulós nyári bajnokság is. (A december végén félbeszakadt 1944–45-ös hadibajnokságot nem folytatták, bajnokot sem hirdettek – az élen álló ferencvárosiak nem kis bosszúságára.)

Hogyan sikerült ilyen gyorsan a talpra állás?

A Labdarúgás 1985. márciusi száma szerint „az MLSZ Vadász utcai székházát a sportág lelkes társadalmi munkásai talán még a saját lakásuknál is gyorsabban takarították ki”. Nemcsak szürke eminenciások, hanem vezetők, edzők és régi játékosok is ott tüsténkedtek a seprűkkel, a lapátokkal, hadat üzenve az ablaktalan, szeméttel, törmelékkel teli irodáknak, a mocskos udvarnak. „A takarítók között ott volt (...) Gárdonyi Henrik és Kiss Hugó a BLASZ vezetői közül, Hegyi Gyula, a Vasas, később az OTSB elnöke, Воnyár János, a Budafoki MTE egykori intézője” (Labdarúgás, 1991. február), továbbá ott volt Sebes Gusztáv meg Titkos Pál is. A hajdani Hungária két kiválósága, az ötvenes évek futballnagyfőnöke és egyik -kisfőnöke.

Volt mit helyrehozniuk, hiszen, mint a Népsport húsz évvel későbbi visszaemlékezésében írta: „Siralmas kép tárult elébük. A helyiségek feldúlva. A szomszédos »védett ház« lakói elsőnek ott tanyáztak le. Hamza Béla, az V. ker. kapitányság helyettes vezetője elérte, hogy a »labdarúgók házát« eredeti rendeltetésének adják át. Egyelőre a hátsó kis pénztárszobában ütötték fel főhadiszállásukat az új labdarúgóélet szervezői.”

És a Vadász utca 31. hamarosan ismét régi fényében csillogott. Beköltözött, akinek be kellett költöznie: a Magyar Labdarúgó-szövetségen kívül újra hajlékra lelt itt a trénerek és a játékvezetők testülete, az alszövetségek közül a Budapesti LASZ és a Közép-magyar LASZ. „Ismét olyanná vált hét közben az MLSZ Vadász utcai székháza, mint a felbolydult méhkas. Újra megtelik hétfőnként az udvar, százszámra lepik el a kisegyesületek intézői, üléseznek a különböző bizottságok, működnek a fegyelmi »albírók«, úgyszólván szétrobban az élettől a székház. Az MLSZ szívében pedig Kenyeres Árpád főtitkár irányítja a kis létszámú és társadalmi munkásokkal támogatott, nagyon hatékony apparátust. Nemsokára azonban Kenyerest, mint »jobboldali szociáldemokratát«, eltávolítják” (Népsport, 1986. november 21.).

1949-et írunk. Január első napjaiban Sebes Gusztávot nevezik ki országos szövetségi kapitánynak. 1949–1950: a koalíciós időket túlélő polgári (sport)egyesületek szakszervezeti ernyő alá terelése – cél a teljes centralizáció, a szovjet minta tökéletes lemásolása, és nem utolsósorban a tradíciókkal való szakítás. Új klubneveket kell megtanulni és megszokni: Budapesti Honvéd SE, Élelmezési Dolgozók Országos Szövetsége (ÉDOSZ) SE, Budapesti Textiles, Budapesti Dózsa például.

Ötéves terv, internáló táborok, először éljen április 4., Beloiannisz, Szabad Európa Rádió, tábornokok pere, Sztálin híd. Nem megyünk az 1950-es labdarúgó-világbajnokságra.

Nem volt vége még, a „helyzet tovább fokozódott” 1951 elején. Először az Elnöki Tanács adta ki a sportélet átalakítására szánt 1951. évi 2. számú törvényerejű rendeletét, melyben határoztak „a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa mellett működő Országos Testnevelési és Sportbizottság” felállításáról, majd pedig az immár önálló főhatóságként működő OTSB (elnök Hegyi Gyula államtitkár, elnökhelyettes Tapolczai Jenő, második elnökhelyettes Sebes Gusztáv) döntött úgy – felsőbb utasításra –, hogy maga alá gyűri az MLSZ-t és annak társszervezeteit is. Az aktusra hivatalosan valamikor 1951. február-márciusban került sor; januárban még biztosan létezett önálló labdarúgó-szövetség, de februárban, legkésőbb március elején már megalakult az OTSB labdarúgóosztálya, amelynek vezetője az addig MLSZ-főtitkárként fungáló Titkos Pál lett.

Vége lett a Vadász utcai víg napoknak is, az MLSZ – már amennyi maradt belőle, hivatalosan úgy hívták, Országos Társadalmi Labdarúgó-szövetség – hurcolkodhatott át a közelben lévő Rosenberg házaspár (ma Hold) utcába, „a negyedik emeletre, három szobába”. A „kisgazdapárti polihisztor, a kommunista fővezérségben talán díszvirágnak megtartott utolsó européer” (Nemzeti Sport, 1999. november 25.), az ötvenes években számos funkciót betöltő Barcs Sándor így emlékezett vissza Dlusztus Imre által jegyzett életrajzában a Vadász utcai székház bezárásáról, átadásáról: „Mellesleg a Vadász utca több volt mint székház, hétfőnként az intézők százai zsúfolódtak be az udvarra, még az utcára is jutott belőlük. A szobákban bizottságok üléseztek. A Vadász utca a magyar futball szíve volt. Kitépték. (...) A Vadász utca elvesztését szimbólumként is lehet értékelni. Egy olyan rosszul sikerült vezetési rendszer jelképeként, amelyben a sportág legjobb szakemberei (a szövetségben) szakmai kérdésekben is alá voltak rendelve egy felsőbb és szakmailag sokkal kevésbé felkészült állami apparátusnak.”

Az MLSZ 1956 után ugyan visszakapta önkormányzatát, és 1957–1958-ban nagyon közel került ahhoz, hogy visszakapja ikonikus székházát is, a Vadász utca 31. már sohasem lehetett az övé.