Szurkolói zóna a Hősök terén

Ha a következő vendég, Csányi Sándor MLSZ-elnök érkezése nem szakította volna félbe a beszélgetésünket, talán még most is a gombfociról, Vargáról, Albertről, a Real Madridról vagy a Csillaghegyi MTE-ről beszélgetnénk, hiszen bármilyen sporttémát hoztunk szóba, a főpolgármesternek volt róla véleménye vagy eszébe jutott egy személyes emlék.

– Természetes, hogy fiatal koromban én is, mint nagyon sokan, mindennap a Népsportot olvastam, és a politikai napilapokat is a hátsó oldalon, a sportrovatnál kezdtem – mondta a Nemzeti Sportnak Tarlós István. – És persze főleg a futball vonzott, de fontos elmondanom, hogy más sportágak is rendkívüli módon érdekeltek, úszásban, vízilabdában, tornában, súlyemelésben, atlétikában is élő lexikon voltam. Mondjuk az 1976-os montreali olimpiáig, amikor nekem befejeződtek az igazi olimpiák. Utána csonka játékok következtek, majd a pénz annyira eluralta a sportot, hogy már nem volt többé olyan, mint azelőtt.

 

– És ha Budapesten lenne a 2024-es olimpia?
– Nem hiszem, hogy elnyertük volna a rendezés jogát, de még hónapokig meg tudtuk volna mutatni Budapest szépségét, előnyeit, ha egy isten tudja, honnan jött társaság nem az olimpiai pályázat megtorpedózásával próbál betörni a politikába. Más megoldást kellett volna választania...

– Az ön sportszeretete honnan ered? Feltételezem, hogy volt egy grund valahol a III. kerületben...
– A csillaghegyi pálya mögötti rész volt ez a grund, illetve ha lehetett, bementünk a pályára is, amíg a „Nick fater” el nem zavart bennünket. Így hívták a gondnokot, aki egyetlen klottgatyában végezte a feladatát, és terrorizált mindenkit, aki nem tartozott az első csapathoz. Aztán rövid ideig ez is megadatott nekem, mármint hogy a felnőttek között játszhattam, amikor a tartalékcsapat kapusa lettem. Nem gondoltam, hogy valaki emlékszik még erre, ezért meghatott, amikor a hatvanadik születésnapomon a csillaghegyi pályafutásomra utaló kis szobrot és egy kapusmezt kaptam az egyesület akkori vezetőitől. Nézze, itt őrzöm ezt az emléket az irodám melletti kis szobában. De futballoztam amúgy a többi óbudai pályán is, az Újlaki FC vagy a Gázgyár pályáján, amelyek atyai jó barátom, Hidegkuti Nándi bácsi világhírű pályafutásához is kötődnek. De játszottam a III. Kerületi TVE pályáján is – a klubot később polgármesterként az NB I-ben támogattam is – akkor, amikor az még fekete salakos pálya volt. Meg is kell néznem, milyen lett a sporttelep a legújabb felújítás után, mert azóta nem jártam ott, pedig már sokan hívtak.

– Nem lepne meg, ha pontosan emlékezne az első futball-labdájára.
– De még mennyire, hogy emlékszem! Ötéves koromban a nagybátyámtól kaptam az első labdámat, igazi, fűzős bőrfocit, amely egészen tízéves koromig kitartott. Mindenki azzal játszott, amíg egy barátomék kertjében bele nem rúgtuk a meggyengült bőrt egy hegyes faágba. Ötös labda volt, ami azért fontos, mert edzésen például hatos méretű labdákat is használtak akkoriban, amit én utáltam, de volt régen négyes foci is.

– Mi a helyzet a gombfocival? Gombozott is?
– Hogy a fenébe ne?! Még megvannak a gombjaim. A jó játékosok a ragasztott gombok voltak. Az alja csonka kúp alakúra reszelt gombból állt, ami jobb esetben köszörűvel készült, eszközök híján a lépcső szélét használtuk reszelőnek. A kapus magasabb volt és kabátgombokból készült, amelyeket a lyukakon keresztül vékony dróttal erősítettünk egymáshoz. Ötéves koromban a nagyapám készített egy pályát a konyhaasztalon. Emlékszem, egyszer világbajnokságot rendeztünk a barátokkal, és én elkéstem, a kedvenc csapataim és a legjobbak már mind foglaltak voltak. A magyarok, brazilok, olaszok, angolok. Nekem jutott a francia csapat, amelyért sohasem rajongtam. Igaz, az 1958-as vébén egyáltalán nem voltak rosszak a franciák, és később is voltak remek játékosaik és csapataik.

– Most éppen friss világbajnokok. Nem nekik szurkolt a nyáron?
– Nem, a brazilok kiesése után egyértelműen a horvátoknak. Az egykori magyar és brazil foci hatása alatt a technikás, latinos stílus lett a kedvencem, a spanyol, az olasz csapatokat is szerettem. A német, az angol futballt kevésbé. A legnagyobb traumák egyike a 2014-es világbajnokság brazil–német elődöntője, a 7–1-es német győzelem a brazilok otthonában. Csak az 1954-es vb-döntő magyar kudarcához tudom hasonlítani, meg esetleg ahhoz a meccshez, amelyen a Fradi 8–3-ra kikapott az Újpesttől. Szerencsére nem voltam kint. Tévén sajnos láttam, és nem akartam hinni a szememnek. Igen, valamikor a hatvanas évek elején volt egy 7–2-es zakó a Honvédtól is. De Marseille óta már nem nagyon húzom fel magam futballeredményen. Akkor azt hittem, ennél lejjebb nem süllyedhetünk, de sikerült. Ötven éve már... Talán a Dalnoki-féle Fradira és Nyilasira, Törőcsikre lehettünk még büszkék a hetvenes-nyolcvanas évekből, aztán semmi. Pedig a hatvanas években még az sem lett volna meglepetés, ha megnyerjük a világbajnokságot Chilében vagy Angliában. Bárki ellen eséllyel léptünk pályára, rendre a világranglista első öt helyezettje között voltunk, és a klubcsapataink is győzelmi eséllyel léphettek pályára a Real Madrid kivételével szinte bárki ellen. A Madrid – ahogyan az utóbbi három évben a BL-ben, ami utolérhetetlen teljesítmény – akkor is verhetetlen volt a BEK-ben, a Kopa, Rial, Di Stéfano, Puskás, Gento csatársort örökre megtanultam, és azóta is a Realnak szurkolok a külföldi klubok közül. De akkor még olyan világklasszisok játszottak a magyar pályákon is, mint Göröcs, Albert, Varga, Tichy, Farkas vagy Bene, aki nagyon nagy focista és nagyon nagy sportember volt. A Fradi összeállítását sokáig fejből tudtam, még a fakóét is, ma talán négy játékost ismerek a kezdőcsapatból. De ismertük az ellenfeleket is, a kettős rangadók óriási élményt jelentettek.

– Olvastam, hogy már a legendás magyar–angolon is kint volt gyerekként.
– Igen, ötéves voltam, halványan emlékszem csak a meccsre, de azt tudom, hogy végig azzal nyaggattam apámat, az ülésen állva, ugrálva, hogy lássak valamit, mutassa meg, mikor van a labda Kocsisnál, aki a kedvencem volt, már akkor is Fradi-drukker lévén. Tudtam, hogy átlopták őt a Honvédba. És arra is emlékszem, hogy Czibor kiemelkedően játszott azon a meccsen.

– Élete egyik legnagyobb játékát nyújtotta a szakirodalom szerint... Élmény volt, hogy később utcát nevezhetett el Hidegkutiról, Kocsisról, Albertről?
– És díszpolgári címet adományoztunk sok más sportoló mellett Albert Flóriánnak, Göröcs Jánosnak, Mészöly Kálmánnak, Tóth II Józsefnek, posztumusz Bozsik Józsefnek, Czibor Zoltánnak, Kocsis Sándornak, Hidegkuti Nándornak, Varga Zoltánnak, míg Grosics Gyula és Kárpáti György csak utólag, tőlem vette át a kitüntetést, az elődömtől nem volt hajlandó. Az Aranycsapat akkor még élő játékosait egyébként Óbuda polgármestereként ismerhettem meg személyesen is, részben azóta már sajnos elhunyt díszpolgárunk, a legendás vendéglős, Fejér Miklós révén, aki imádta a sportot, a sportolókat, a nagy bajnokok rendszeres vendégek voltak nála a Régi Siposban. Hidegkuti Nándor óbudai volt, idős korában is ott élt a Zaránd közben. Puskással meg egyszer együtt utazhattam Udinébe, Óbuda testvérvárosába, és lenyűgözött, hogy még idős korában sem tudott úgy kimenni az utcára Olaszországban, hogy ne vegyék azonnal körül a rajongók: fiatalok, idősek, gyerekek, nők és férfiak. Az olasz kapcsolatot nagy részben egy sportújságírónak, Ladislao Biondónak, vagyis Szőke Lászlónak köszönhetjük.

– A La Gazzetta dello Sport szakírója és a Népsport olaszországi tudósítója volt.
– Úgy van! Nekünk pedig családi barátunk.

– Puskásról mesélt személyes sztorit a közelmúltban egy liverpooli emléktábla-avatáson is.
– Óbudán történt, a Gázgyár pályáján. Amikor Puskás, aki díszvendég volt egy gyermektornán, és látta, hogy a fiatalok a büfé körül ólálkodnak vágyakozva, mindenkit befizetett egy kólára és egy virslire, úgy, hogy mire a gyerekek megkapták az enni- és innivalót, Puskás már ott sem volt, talán soha nem is tudták meg, hogy tőle kapták, neki köszönhették. Én viszont tanúja voltam az esetnek, ami mindennél többet mond Puskásról, az emberről. Az ismertségéről pedig még egy saját emlék: a távoli Mauritius szigetén volt egyszer egy polgármester-világtalálkozó. Miután megérkeztem, elmentem pénzt váltani, s a hivatalnok, aki elkérte az útlevelemet, meglátva, hogy magyar vagyok, rögtön Puskásról érdeklődött.

– Több interjúban és a könyvében is olvastam, hogy a „Puskás vagy Kocsis?” vitában Kocsis Sándor, a „Varga vagy Albert?” kérdésben Varga Zoltán mellett teszi le a voksát szurkolóként.
– Igen. Puskást, Albertet, Vargát személyesen is ismertem. Maximálisan elismerem és nagyra tartom Puskás és Albert tudását, lenyűgöző pályafutását is, talán még azt is aláírom, hogy az ő pályafutásuk sikeresebb, teljesebb volt, mint a vetélytársaké, minden tiszteletet megérdemelnek. De Kocsis és Varga tudott valami olyasmit, ami megbabonázta az embereket. Mindkettőjükre jellemzők voltak a hihetetlen technikai bravúrok, az akrobatikus megoldások, amelyektől tátva maradt a szánk.

– Az ön generációja valóban kiemelkedő egyéniségekért rajonghatott a stadionokban, ám ha nem is futballisták, ma is vannak világklasszis magyar sportolók.
– Aktív sportolók is vannak a friss díszpolgáraink között, Hosszú Katinka, Kozák Danuta vagy Szilágyi Áron, többszörös olimpiai bajnokok, példaképek. És legnagyobb sportélményeim közé tartozik a budapesti vizes világbajnokság, amelyen egyébként a négyszáz méteres vegyes úszás döntője után én adhattam át az aranyérmet Hosszú Katinkának.

– Mit jelent Budapestnek az idei európai sportfővárosi cím?
– Kevésbé a versenysport, sokkal inkább a szabadidősport a lényege, hogy minél többen mozduljanak meg, minél többen sportoljanak. A közösségi és sikerélmény, a fair play és az egészséges életmód erősítése a cél. Amit vállaltunk, hogy 365 napon keresztül lesznek sportesemények Budapesten, amelyeken minél több lakost, minél több korosztályt próbálunk bevonni a sportolásba. A munka el is kezdődött Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettes asszony és stábja vezetésével, egyik rendezvény és akció követi a másikat. Ide tartozik, hogy a budapesti fejlesztésekről is döntő legutóbbi kormányülésen új, mindenki által használható sportparkok kialakításáról is döntés született.

– Jövőre pedig a futball Eb következik, amelynek budapesti meccsei bizonyos szempontból a vizes vb-nél is nagyobb kihívást jelentenek.
– Az egykori Népstadion helyén jön létre a Puskás-aréna, és kívánom, hogy olyan élményeket élhessenek át ott a sporteseményre, koncertre vagy más kulturális eseményre érkező nézők, mint egykor mi a mai stadion elődjében, amelyben egykor a legjobb futballcsapatokat és zenekarokat láthattuk. A fővárosnak is speciális feladatai vannak az Eb egyik házigazdájaként. A stadionon kívüli, és ugyancsak drukkerek tízezreit vonzó úgynevezett „fan zone” kialakítása is a mi feladatunk, és ezúton jelenthetem be, hogy a budapesti szurkolói zóna helyszíne és környezete különleges lesz, hiszen a Hősök terén alakítjuk ki. Erről is tárgyalok mindjárt az MLSZ küldöttségével, amelynek tagjai, Csányi Sándor vezetésével önök után érkeznek hozzám hivatalos megbeszélésre.