Baróti Lajos, a szerethető szövetségi kapitány

Noha elsősorban edzőként vált ismertté Baróti Lajos, játékos-pályafutása is a portré szerves része, még akkor is, ha a legjobbak között csupán kétszer lépett pályára, míg a válogatott kispadján 117 alkalommal ült, plusz négy találkozón egy háromfős válogató bizottság tagjaként (Baróti, Lakat Károly, Sós Károly) tevékenykedett. Édesapja tanár volt, de az első világháborút követően nem tette le a hűségesküt a román államnak, ezért a családnak el kellett hagynia az országot, a família előbb Hatvanba költözött, majd 1928-ban Szegeden telepedett le. Még nem volt 15 éves, amikor a Ferencváros az 1929-es dél-amerikai túrája során 3:2-re legyőzte Uruguay kétszeres olimpiai bajnok válogatottját, az eredmény örökre beégett a fiatalember tudatába, s kijelölte az útját. A Szegedi AK játékosaként jutott el 1935-ben a budapesti főiskolai vb-re, ahol többek között Zsengellér Gyula csapattársaként aranyérmet szerzett, majd már a Szeged FC jobbfedezeteként az 1940–1941-es bajnokságban bronzérmes lett. Ekkor már túl volt első válogatottságán, 1939. szeptember 24-én az Üllői úton a németek ellen 5:1-re megnyert mérkőzésen mutatkozott be, s két évvel később ugyancsak Ginzery Dénes kapitánysága alatt Svájc ellen (1941. november 16., Zürich) is kezdett a 2:1-re megnyert találkozón.

A sportolással párhuzamosan jogot tanult, majd 1940-ben abszolutóriumot tett, de katonaként Dániában megjárta a második világháborút is, angol hadifogságból került haza 1945 végén. Szegeden folytatta volna karrierjét, de Östreicher Emil közbenjárására Győrbe került – más kérdés, hogy 1948-ban lábtörése következtében be kellett fejeznie pályafutását. Viszont hasznát vehette az egy évvel korábban a TF-en szerzett edzői diplomájának, az ETO trénere lett.

Ám az 1952-es év már a Bp. Postásnál találta. Történt, hogy vagongyári főnöke, Lakatos Albert az öltözőben is górénak érezte magát, s ezt Baróti nem fogadta el, 1951 novemberében a klubnál és a vagongyárban felmondtak neki. Edzői korszakának első igazán meghatározó időszaka az első osztályú Postás után a Vasasnál következett, 1953-tól vezette a piros-kékek edzéseit. Itt érte el első jelentősebb sikereit: a csapattal 1955-ben megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát, 1956-ban és 1957-ben a Közép-európai Kupát, s 1957 tavaszán a Vasas első bajnoki címét. Trénerként remek meglátásai voltak. Az együttes a KK-döntő első mérkőzésén 3:3-as döntetlent játszott Bécsben, a visszavágó a Népstadionban 1:1-re állt, amikor a Vasas balszélsője, Sárosi László a találkozó végén kihagyott egy óriási helyzetet. A 9:2-re megnyert harmadik mérkőzésen Baróti balhátvédnek állította be Sárosit, aki új posztján – éppen Barótinál – válogatott is lett. A szakember a nemzeti csapatnál úgy került képbe, hogy 1957 júniusában a Bulgária ellen 4:1-es győzelmet hozó vb-selejtező után Bukovi Márton váratlanul lemondott. A szövetségben úgy döntöttek, hogy háromfős válogatóbizottság kezébe adják az irányítást, erre Sós Károly, Lakat Károly és Baróti kapott megbízást. Hármójuk közül Baróti volt a primus inter pares, azaz első az egyenlők között, mert Hegyi Gyula, a sporthivatal első embere rá testálta a felelősséget. Tény, amikor Baróti már egyedül felelt a posztért az 1958-as vb-n, Lakat és Sós is mellette volt, ők ültek a kispadon, a főnök a tribünön, mert onnan jobban át lehetett látni a pályát.

Az NSZK ellen 1957 decemberében került az ő kezébe a karmesteri pálca, az Alfred Kelbassa góljával Hannoverben 1:0-ra elvesztett mérkőzés után az egyébként roppant intelligens és úriember mester kijelentette, nem gondolta volna, hogy bemutatkozását Kelbassa el… A svédországi vb-t azért is élte meg kudarcként, mert az MLSZ vezetőségének azt ígérte, hogy beviszi a csapatot a legjobb nyolc közé. Noha ez nem sikerült, marasztalták, ő pedig folytatta, ahogyan Tóth-Szenesi Attila Barótiról szóló életrajzában mondta: „És akkor csináltam egy nagyon jó kis csapatot.”

Remek együttest hozott össze, amely a következő két vb-n hajszállal maradt le a négy közé jutásról. Egy évvel a svédországi torna után, miután Albert Flórián leérettségizett – a szövetségi kapitány ehhez a feltételhez kötötte, hogy az FTC középcsatára bemutatkozhasson a legjobbak között –, a csapat oszlopos tagja lett, a Baróti által megálmodott Sándor Károly, Göröcs János, Albert, Tichy Lajos, Fenyvesi Máté ötösfogat a magyar futballtörténelem egyik legismertebb csatársora lett, amelyet a szurkolók már-már az Aranycsapat támadóihoz hasonlítottak. S ha már az Aranycsapat: az itthon maradók közül az 1958-as vb-n Grosics Gyula, Bozsik József, Hidegkuti Nándor és Budai II László ott volt az együttesben, Hidegkuti kimondottan Baróti kérésére – „megnyugtató a jelenléted, összefogod a csapatot” – vállalta a válogatottságot, de Bozsikkal is hasonló volt a helyzet. Ám ha már szóba került néhány játékos, azt se hallgassuk el, hogy a mester ragaszkodott az elképzeléseihez, többek között ahhoz, hogy a csapat összeállításánál nem feltétlenül a bajnoki mérkőzéseken mutatott formákat vette figyelembe, hanem futballistái képességében, tehetségében bízott, s ahhoz szabta a taktikát. Akinek történetesen a posztjára vonatkozóan más véleménye volt, az kimaradhatott a csapatból, még ha olyan klasszist képviselt is, mint Tichy, Göröcs, Varga Zoltán. Tichyvel az 1962-es chilei vb előtt egy edzőmeccset követően annyira kiéleződött a konfliktusa, hogy Baróti azt mondta, vagy ő utazik a vb-re, vagy a balösszekötő, végül az idősebb futballisták (Grosics, Sipos Ferenc, Sándor) rimánkodták vissza az együttesbe a Bp. Honvéd balösszekötőjét. Igaz, az 1964-es Eb spanyolok ellen 2:1-re elvesztett elődöntője után kettőjük között odáig fajult a vita, hogy Tichy ezt követően már csak a búcsúmeccsén léphetett pályára a legjobbak között, Illovszky Rudolf kapitánysága idején. Egy ilyen portréban talán nem szerencsés ekkora teret engedni a személyes viszonyok boncolgatásának, ezért tegyük hozzá, Göröcs és Varga nála mutatkozott be a válogatottban.

Noha labdarúgásunk hanyatlóban volt, második szövetségi kapitányi időszaka is karakteres. Az MLSZ 1974-ben kinevezett elnöke, Kutas István az 1978-as vb-csapat kialakítását Bozsik József irányításával tervezte, a betegség közbeszólt, az autokrata sportvezető végül Barótira testálta a feladatot, aki teljesítette, ráadásul úgy, hogy az odavezető úton a mieinknek a Szovjetuniót kellett kiverniük, amit meg is tettek, egy örökké emlékezetes mérkőzésen a Népstadionban 2–1-re nyertek. A siker a magyar futball megdicsőülése volt, amelyben nem csupán szakmai okok játszottak szerepet. Ezzel a mester is tisztában volt, futballistái teljesítményének elismeréseként leszokott a dohányzásról.

Ne feledjük a válogatottnál eltöltött két időszaka között újpesti tevékenységét. Nem elsősorban a három bajnoki címet, hanem az együttes menetelését a VVK 1969-es döntőjéig. S hogy a puhuló Kádár-rendszer is elismerte teljesítményét, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy dolgozhatott Peru szövetségi kapitányaként, a Benfica és a Wacker Innsbruck edzőjeként.

A vele a vb-kre kijutó mind a négy válogatott többre volt hivatva, mint amilyen eredményt elért. A futballt hihetetlenül szerető, a szakmát a legapróbb részletekig ismerő, rendkívüli pedagógiai érzékkel bíró, intelligens mestert három vb-n egyébként jó képességű kapusai hagyták cserben, 1978-ban pedig még az ő szakértelme és empátiája is kevés volt a Nyilasi Tibor és Törőcsik András argentinok elleni kiállítása után morálisan széteső együttes feltámasztásához.

Ezzel együtt Baróti Lajos a magyar futball egyik legeredményesebb és ami korántsem mellékes, legszerethetőbb szövetségi kapitánya volt.