„Miért ne nyerhetnénk?!” – Baráth a walesi–magyar meccsről

Vágólapra másolva!

2019.10.22. 09:32

Címkék

A napokon belül újra Kispesten edző Baráth Botond az Amerikában töltött első évéről és a mindennél jobban várt walesi mérkőzésről nyilatkozott.

– Milyen érzés volt a gyerekek alkotta „fúvós zenekar” előtt futballozni az Azerbajdzsán elleni Európa-bajnoki selejtezőn?
– Különleges – felelte a Nemzeti Sport érdeklődésére a Sporting Kansas City kilencszeres válogatott védője, Baráth Botond. – Minden tisztelem azoké a gyerkőcöké, akik kijöttek nekünk szurkolni. El kell ismernem, fújták rendesen a dudákat, nem is tudom, hogyan bírták tüdővel. Nekem tetszett a hangulat, ezúton is köszönöm, hogy annyian és annyira drukkoltak nekünk. Örülök, hogy a végén együtt ünnepelhettük a győzelmet, remélem, emlékezetes este volt nekik is.

– Ezek szerint önöknek az volt.
– Természetesen, mert győztünk és ezzel életben tartottuk a továbbjutási reményeinket. Mi több, a saját kezünkbe vettük a sorsunkat, hiszen a képlet nem is lehetne egyszerűbb: ha nyerünk Walesben, ott vagyunk az Európa-bajnokságon!

– Tegye a kezét a szívére: nyerhetnek Walesben?
– Miért ne nyerhetnénk?! Másképp nem is állhatunk a meccshez. Arról nem szólva, hogy egyszer már legyőztük a walesieket. Hinnünk kell abban, hogy másodszor is sikerül.

– Félő, Gareth Bale-t és társait nem rémiszti meg, hogy júniusban kikaptak Budapesten.
– Nyilván nem. Kiváló és rutinos játékosokról van szó, akik régen megtanulták már, hogy a futballban csak előre szabad tekinteni. Szerintem ők nem is foglalkoznak még a november tizenkilencedikei találkozóval, akad bőven teendőjük a klubjukban.

– Nem úgy, mint önnek...
– Sajnos nekem hamarabb véget ért a klubidény, mint szerettem volna. Mivel nem jutottunk be a rájátszásba, az Azerbajdzsán elleni Európa-bajnoki selejtezőt követően nem is kellett visszautaznom az Egyesült Államokba.

– Apropó, edzhet már Kispesten?
– Még nem. Tekintettel a válogatott két novemberi mérkőzésére, arról szó sem lehet, hogy leálljak, ezért kértem edzéslehetőséget korábbi klubomnál, a Honvédnál. Kispesti részről nincs ennek akadálya, ám Kansas Cityből még nem érkezett meg az engedély. Tudomásom szerint a Sporting részéről sem vetődött fel kifogás, de az ügyintézés – mivel a Major League Soccert is bele kell vonni – némi időbe telik. Ha minden igaz, már nem kell sokat várnom, egy-két napon belül minden rendben lesz.

– Azt jól tudom, hogy a minap azért már tett egy látogatást az edzőközpontban?
– Mondjuk inkább úgy, hogy hazatértem. Jó volt újra találkozni a régi ismerősökkel. Az igazság az, hogy hiányoztak. Nem is mentem üres kézzel, a szertárosunk, Pandur Róbert korábban kért tőlem egy Kansas City-mezt, örömmel leptem meg vele.

– Sok rendelés érkezett az év során?
– Olyan sok, hogy nem is tudtam mindegyiket teljesíteni.

– Amikor eldőlt, hogy az Egyesült Államokba szerződik, az azóta már lebontott Bozsik-stadionban adott interjút lapunknak. Tíz hónap elteltével milyen érzésekkel tér vissza a felújított bázisra?
– Furcsa érzések kavarognak bennem. Tulajdonképpen a Bozsikban nőttem fel, ezer emlék köt oda, ott váltam felnőtté. Ugyanakkor csodálatos az új komplexum, gyerekfejjel még csak álmodni sem mertem volna arról, hogy egyszer ilyen körülmények között edzhetek. Már csak az hiányzik, hogy a srácok szorítsanak nekem egy helyet az öltöző egyik sarkában.

– Ha megkérdezik, milyen volt az első Amerikában töltött éve, mit felel?
– Voltam fent is, lent is. A csapatnak is hol ment a játék, hol nem. Jót és rosszat egyaránt tapasztaltam az elmúlt hónapokban.

– Azért a pohár félig tele van?
– Nem csupán félig. Mindent összevetve sokkal több volt a jó, mint a rossz. Kezdve azzal, hogy hamar befogadtak a többiek. Először azt hihették, itt egy kopasz, tetoválásokkal teli manusz, aki odavág mindenkinek, aztán megismertek és rájöttek, hogy emberből vagyok én is. A csapatba is beverekedtem magam, úgy vélem, éltem a bizalommal. Holott az amerikai labdarúgás teljesen más, mint az európai, össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Ha valamiért csalódott vagyok, egyedül az eredmény bosszant, hogy az alapszakasz jelentette a végállomást.

– Jobb játékos lett az Egyesült Államokban?
– Szerintem igen. Jól indítottam és jól fejeztem be az idényt. Közben volt egy kisebb hullámvölgyem, de abból is kikecmeregtem. Megkockáztatom, minden téren előreléptem. Átvettem az ottani hozzáállást is, ez szintén az előnyömre vált. Nem vagyok már annyira feszült, mint itthon voltam. Minden edzésen, minden meccsen odateszem magam, száz százalékot próbálok kiadni magamból, ám nem az van bennem, hogy jaj, mi lesz, ha nem sikerül?! Félreértés ne essék, kint se minden fenékig tejfel, de nincs akkora nyomás a futballistákon, mint Magyarországon. Meglehet, azért sincs, mert az MLS-ben nincs kieső, ha gyengébben is szerepelsz, nem érzed, hogy a torkodon van a kés. Bánt, naná, hogy bánt, ha vereséget szenvedünk, és bizonyára a szurkolókat is bántja, de mindenki nyugodtabban kezeli az esetleges nehézségeket is.

– Készpénznek vehető az amerikai folytatás?
– A szerződésem további egy plusz egy évre szól, nem tervezek váltást. November tizenkilencedikéig szerencsére van programom, utána lehet szó pihenésről. Három hét leállás fér bele.

– Netán egy amerikai körutazás?
– Na, arra most nem vágyom. Utaztam eleget ebben az esztendőben az Egyesült Államokban, szóval a szünetben inkább maradok Európában.

– Mérkőzésen legközelebb november tizenötödikén Uruguay ellen, a Puskás Aréna avatóján léphet pályára. Várja már?
– Hogyne várnám! De a walesi meccset annál is jobban várom. Annak mégiscsak lesz tétje, ráadásul nem kicsi.