Múlt, jelen, jövő – a Puskás Aréna a csodák palotája

Egy ünnepélyes avató egyszerre jelenti valaminek a kezdetét és valaminek a végét, a múlt, a jelen és a jövő találkozóját.

Az Uruguay elleni meccset megelőzően a pályán felvonultak a régmúlt nagyjai – Dunai II Antal, Rákosi Gyula, Fenyvesi Máté és még sorolhatnánk a neveket –, egészen hihetetlen, hogy a kezdőrúgást elvégző, 93 éves Nyikita Szimonjan már a Népstadion első futballmeccsén is a pályán volt. Aztán a közelmúlt korszakos egyéniségei is megjelentek, Király Gábor, Dárdai Pál, majd a családja jelenlétében búcsúzott a szurkolóktól Gera Zoltán. A tábor pedig fantasztikus élőképpel emlékezett meg az új aréna nevét adó Puskás Ferencről, akiről a szünetben emlékfilm is futott a kivetítőkön.

A stadiont körülvevő sétányon szembejött a jövő: nyolc-tízéves gyerekek tesztelhették magukat dartsfociban, rúgáserősség-mérő előtt és más ügyességi feladatokat is kipróbálhattak. A jelent képviselő csapatunkban pedig egyszerre több generáció vonulhatott a pályára. Csapatkapitányként vezette ki a fiúkat Dzsudzsák Balázs, aki 12 éve mutatkozott be a válogatottban, most játszotta a 107. meccsét címeres mezben, és ha jövő héten Walesben is pályára lép, akkor beállítja Király Gábor válogatottsági csúcsát. Ott volt Varga Roland, aki gólt szerzett a régi Puskás-stadion utolsó mérkőzésén, ezúttal pedig ő jegyezte az első magyar gólpasszt. Elöl Szalai Ádám kezdett és az elmúlt években sokak által sokat szapult csatár egy már-már a régi nagyokat idéző háromszögelés (Dzsudzsák és Varga mutatta be) és egyérintős játék végén lőtte a Puskás Aréna első magyar gólját, egyúttal megszerezte a 21. találatát a válogatottban, ezzel pedig Dzsudzsák Balázzsal holtversenyben a legeredményesebb aktív játékos a nemzeti csapat történetében, az örökranglistán a 20. helyen áll. És ott volt a kezdőnkben Szoboszlai Dominik, aki a meccs előtti egyik sajtótájékoztatón elmondta, a régi stadionban még sosem járt, de a pályán mindent elkövet azért, hogy az új arénában Európa-bajnokságon léphessen pályára. A mérkőzés előtt pedig, amikor egy kissrácot megkérdeztünk, ki a kedvenc magyar játékosod, már nem az elmúlt évek két sztenderd válasza érkezett („a Dzsudzsák”, „a Böde Dani”), hanem Szoboszlait említette.

Így kapcsolódott össze a stadionavatón múlt, jelen, jövő – és egy ilyen alkalommal, egy minden igényt kielégítő, telt házas létesítményben helyet foglalva, a szurkolókkal beszélgetve, látva a futballünnep által kiváltott érzelmeket (különleges volt látni, ahogy olasz szövetségi kapitányunk őszintén megkönnyezte Gera Zoltán búcsúztatását, majd a magyar Himnuszt) a billentyűzete mögött kuporgó sajtómunkásból is előtörnek a múlt emlékei.

Például amikor 2011 -ben, a svédek elleni meccsen az újságíróknak fenntartott szektorban le volt zárva a mellékhelyiség és a vendégszektorba kihelyezett Toi Toi vécék jelentették a megoldást (azért érdekes lett volna a helyzet, ha akkor mondjuk a románokkal játszunk és az ő szurkolóik közzé kellett volna átjárni „könnyíteni”...). Előjön megannyi ütött-kopott hazai stadion emléke. Az évtizedek alatt, gyerekkortól kezdve szépen hozzászoktunk, ha meccsre mentünk, hogy a lelátó, a lépcső, a korlát, a kerítés rohad, korhad, lepereg, beszakad, beázik, letakarják, lezárják. Hogy a vécé büdös, koszos, csöpög, folyik, úszik. Hogy a gyep, a játéktér latyakos, lucskos, sáros vagy éppen fagyott, csúszós, veszélyes, a mérkőzések időpontjait törlik, elhalasztják, áthelyezik, cserélik.

Valahogy mégsem igazán reklamáltunk, akinek nem tetszett, maximum nem járt meccsre – egyre többen nem jártak... Mi, akik maradtunk, szép lassan beletörődtünk abba, hogy a körülmények olyanok, amilyen a futballunk. A védő lyukat rúg, lemarad, kicselezik (ilyenekből láthattunk egy párat Uruguay ellen is...), a csatár ütemet téveszt, a sorfalba lő vagy éppen a lelátóra. A labdarúgásunk az 1990-es években a létesítményeinkkel együtt kezdett elenyészni. Jobb híján belenyugodtunk abba, hogy mi vagyunk az európai futball szegény gyerekei. Hogy itthon lehetetlenség olyan stadionokat felépíteni, amilyeneket a tévében, a nagy Bajnokok Ligája- vagy topligás rangadókon látunk. Az ott van, ez meg itt van – de még a környező lengyel vagy osztrák szinttől is messze vagyunk. Ezzel együtt pedig lassan ahhoz is kezdtünk hozzászokni, hogy ez a sportág, amit nálunk művelnek labdarúgás címszó alatt, messze nem ugyanaz, mint a nyugati...

Jövőkép helyett a múlt felé fordultunk, hallgathattuk az apák és nagyapák már-már mesébe illő történeteit telt házas kettős rangadókról, nagy diadalokról és versenyt űztünk, ki tudja hamarabb elsorolni az Aranycsapatot. Amikor először eljutottam a 2000-es évek elején a Népstadionba – busszal, vonattal közlekedő vidéki gyerekként ez nem volt egyszerű mutatvány, mert a meccseket este rendezték és az utolsó vonat már elment, mire a kezdő sípszó felharsant –, alighanem a múlt tisztelete miatt mégis csodálattal néztem a pályát és az akkor már életveszélyessé nyilvánított felső karéjt.

Ahogy azonban időben egyre inkább távolodunk a legendás múlttól, a jelen fiataljainak megfogható, átélhető élmények, modern stadionok, követhető példaképek kellenek, hogy életben tarthassuk a sportágat. A stadionavatón is felvonuló, az ország különböző területeiről és a határon túlról is érkező építőmesterek már megalkottak egy csodát, amely tökéletesen alkalmas az élmények átélésére. Most már a fiatalokon, az utánpótlásedzőkön, no meg Marco Rossi szövetségi kapitányon a sor – utóbbinak jelen helyzetben, elnézve a védelmünk pénteki játékát és hibáit (köszönet Suárezéknek, hogy illedelmes vendégként két gól után visszavettek a tempóból...), már-már földöntúli csodát kellene prezentálnia kedden Walesben...

De, mint az évtizedek alatt, az omladozó betonszektorokban, az elrozsdásodott korlátokra támaszkodva bíztunk abban, hogy egyszer minden jobb lesz, most, nem sokkal a stadionavató után bízunk abban, hogy mint négy éve Oslóban (éppen pénteken volt a norvégok elleni visszavágó évfordulója), most Cardiffban is látunk valamit, ami ellentmond a realitásoknak, az esélyeknek és újra győzni tudunk, újra Eb-n szerepelhetünk, ráadásul hazai pályán, az új Puskás Arénában..

FELKÉSZÜLÉSI MÉRKŐZÉS
Magyarország–Uruguay 1–2 (1–2)
Budapest, Puskás Aréna, 65 114 néző. Vezette: Skomina (szlovén)
MAGYARORSZÁG: Dibusz – Bese, Baráth (Szalai A., 71.), Lang, Korhut (Nagy Zs., 75.) – Vida M. – Dzsudzsák (Kovács I., 54.), Kalmár (Holman, 83.), Szoboszlai (Nagy Á., 67.), Varga R. – Szalai Á. (Feczesin, 60.). Szövetségi kapitány: Marco Rossi
URUGUAY: Muslera – G. González, Coates, Godín, Vina (Laxalt, 68.) – Valverde (Torreira, 67.), Bentancur (Vecino, 53.), B. Lozano – B. Rodríguez (Pereiro, 82.), Cavani (Stuani, 74.), L. Suárez (Maxi Gómez, a szünetben). Szövetségi kapitány: Óscar Tabárez
Gólszerző: Szalai Á. (24.), ill. Cavani (15.), B. Rodríguez (21.)

ONLIVE KÖZVETÍTÉS, ÉRDEKESSÉGEK, STATISZTIKÁK ITT!

ÉLŐ FELVEZETÉSÜNK A NAGY MÉRKŐZÉSRŐL ITT!