Életünk meccsei – Szöllősi György jegyzete

Tibor Fischer ötvenhatos regényében (A béka segge alatt) a főszereplő, Gyuri hazafelé ballag az angolóráról Budapesten 1954. július 4-én, és látja az elveszített futball-világbajnoki döntő miatt feldühödött tömeget a körúton. A kommunista hatalomátvétel óta az országos terror ellenére (vagy éppen azért) most először elégedetlenkednek tömegek az utcán. „Ma este tanultam valamit. A magyarokat nem zavarja a diktatúra, viszont nagyon utálnak fociban kikapni...”

Nos, a mai helyzetre lefordítva, mi, futballszurkolók félünk ugyan a tudósok és az egyszerű matematika szerint is egyre veszélyesebbnek tűnő koronavírustól, de amikor a közösségi médiában szerdán arról ment a vita, hogy milyen fontos minimálisra csökkenteni az emberek találkozását, érintkezését, erdélyi kollégám rögtön úgy szólt hozzá a diskurzushoz: „A románokat azért ne zárt kapuk mögött verjük meg a Puskásban...!” Bizony a legutóbbi időkig (sokan talán még most is) úgy voltunk vele, hogy szurkolói praxisunk – nagyobb szóval: „életünk” – legfontosabb meccsei következnek márciusban, amelyeken a magyar válogatott kivívhatja a részvételt a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságra, ami olyan csoda lenne, amilyet értelemszerűen a magyar futball legszebb évtizedeinek tanúi sem élhettek át, hiszen nem volt még nálunk hasonló világverseny a futballban. Negyven perc alatt elfogyott például a vendégszurkolóknak felkínált 2500 jegy a március 26-án esedékes (?) bolgár–magyar meccsre, de ennél sokkal többen vállalkoznának (vállalkoztak volna) arra, hogy saját költségen útra keljenek Szófiába, a magyar győzelem esetén óriási eufóriával és hazai pályán kivívható kijutással kecsegtető pótselejtezőre.

Most úgy tűnik, hiába a határtalan lelkesedés, nem utazhat senki a bolgár fővárosba, legfeljebb a csapat, ám ahogy a dolgok állnak, már a mérkőzés megrendezése is kétséges, s akkor mi lesz a hazai csúcsmeccsel az új Puskás Arénában, ahol a dolgok szerencsés alakulása esetén majd' hetvenezer néző előtt ünnepelhetnénk az Eb-re jutást. Most az a valószínű, hogy ha lesz is meccs, nézőket nem engednek be, s akkor még mindig ott van a legnagyobb kérdés: mi lesz a júniusra tervezett, 12 városba szétszórt Európa-bajnoksággal az addigra aligha véget érő világjárvány árnyékában?

Illetve, bár megszokásból, lám, most is azt írom, hogy ez az Eb a legfontosabb kérdés, valójában őszintén tartok tőle, hogy hamarosan egész más tölti majd ki a gondolkodásunkat, és – sajnos – számos fontosabb kérdés elé állít az élet bennünket, megszállott futballszurkolókat is.

Amikor e sorokat írom, kollégáink hazafelé tartanak a telt házas Lipcse–Tottenham BL-nyolcaddöntőről, még javában zajlik a Magyar Kupa negyeddöntője, ahonnan egyelőre a nézőket sem zárták ki, de ki tudja, mikor lesz ilyen ismét? Most még azon bosszankodunk, hogy tudósítóink megszervezett útjai egymás után válnak fölöslegessé vagy lehetetlenné, most már biztos például, hogy Bölöni László Antwerpjének belga kupadöntőjére és a bolgár–magyarra sem utaznak el munkatársaink, ha egyáltalán megrendezik ezeket a mérkőzéseket.

És adja Isten, hogy ezeknek a meccseknek az idején is az legyen még a legnagyobb bosszúságunk, hogy kimaradunk és olvasóink is kimaradnak az annyira várt futball­élményből. És ne kelljen azt mondanunk: miféle futball? Az most a legkevesebb...