Gyerekbeszéd – Vincze András publicisztikája

Mostanság jelentős és örömteli események zajlanak a magyar futballban – a válogatott az Európa-bajnoki kijutás küszöbére lépett (november 12-én jön az év meccse Izland ellen a Puskás Arénában), a Ferencváros a Bajnokok Ligája csoportkörében szerepel –, s a hazai labdarúgás végre már nem kigúnyolnivaló, hanem valóban országos ügy. Kissé zavarban is vagyok, hogy a foci gyermeki oldalát feszegetem majd, s nem a hadrendek, cselek, vetődések, fejesek, gólok apropóján kalapálom a billentyűket. Ugyanakkor talán most van az ideje annak, hogy mosolyogjunk is, ha a sportágról van szó.

Szóval, a helyzet a következő: a népszerű videomegosztó oldalon egyre gyakrabban nézegetem a hajdanvolt magyar meccseket, s próbálom tetten érni, hogy anno jobb, gyorsabb, trükkösebb volt-e a focink, vagy épp fordítva, nem volt akkora darálás a pályákon, mint manapság, s így a furmányosabb cselekre is volt muníciójuk a legjobb játékosoknak. E videobarangolás során az MLSZ TV összeállításában találtam rá egy, a válogatott meccsek tengerében megbúvó rendhagyó felvételre, amelyen apró, óvodás- és kisiskoláskorú gyermekek fészkelődtek az MLSZ telki edzőbázisán a sajtóterem székein, arra várva, hogy belépjen az ajtón Marco Rossi és mellette az akkor (2019 őszén) még stabil válogatott kerettag Dzsudzsák Balázs. A szövetség egy esztendővel ezelőtt lazább napot rendezett azzal a céllal, hogy a labdarúgás iránt érdeklődő gyerekek tapasztalhassák, milyen is a nagy meccsek előtti sajtótájékoztató hangulata, kérdezzenek bátran, legyenek ők az újságírók, akik szeretnének minden fontosat megtudni a nemzeti csapat szakmai vezetőjéről és persze a játékosokról.

Ezen a ponton kicsit azért még elkanyarodnék a gyerekkörnyezettől saját, újságírói világunk felé, ugyanis az ilyen, nagy nyilvánosságot kapó kérdezz-felelek fórumokon – finoman fogalmazva... – nem mindig sikerül a legjobb kérdéseket feltenni, illetve az is igaz, hogy nem is mindig a kérdésekkel van baj, hanem azzal, hogy valóságos közhelyparádé zúdul az eseményről tudósítókra. No, de nem akarom ezt tovább élezni, mert – visszakanyarodva a srácokhoz – a történetben egyvalami lényeges: a gyermeki őszinteség.

Ha valaki megnézi, mit és hogyan kérdeztek az ovisok és sulisok Marco Rossitól és Dzsudzsák Balázstól, elgondolkodhat azon is, talán gyakrabban kellene ilyen összejöveteleket szervezni – a srácok őszintesége ugyanis nem rossz útravaló egy-egy meccs ideg- és lélekfeszítő felkészülése során.

„Szereted a sört?” – érkezett az első kérdés Dzsudzsák Balázshoz, aki láthatóan meghökkent, hiszen mégiscsak sportos környezetben, edzőtáborban, a meccsfelkészülés hajrájában kellett válaszolnia a gyerekeknek, s így a mondandó is esemény- és helyszín-kompatibilis lett: „Nem iszom alkoholt, úgyhogy nem, nem szeretem a sört.”

Amúgy, ha jobban belegondolunk, álszentnek sem kell lenni, mert azért az élsportolók is (hétköznapi) emberek, illetve, ha nagyon tudományosak szeretnénk lenni, azt még a gyerekek is megtudhatják, hogy a sör sportolói mértékletességgel fogyasztva remek ital (idézve az internetes kereső első találatából): B-vitamin-tartalma magas, remek a kalcium-magnézium aránya, gyulladáscsökkentő hatása van...

„Én azt szeretném megkérdezni Marco Rossitól, hogy miért nem növeszti meg a haját?” – puff, sajtótájékoztatón ilyet se kérdeztek még a szövetségi kapitánytól, akinek, szó mi szó, igencsak markáns fizimiskája van, de igaza volt a gyereknek, érdekes lenne rockeresebb külsővel is látni (hozzáteszem, a Nemzeti Sportban jelentek meg képek a régi, futballista Marco Rossiról, s azokon a fotókon még volt focifrizurája). Az olasz edző mindenesetre vette a lapot, és így felelt: „Sajnos ez nem annyira rajtam múlott, muszáj volt úgy dönteni, hogy teljesen kopaszra vágjam.”

A szakembernek annyira tetszett kérdés, hogy a fejére mutatott, és magyarul is mondta a kis srácnak: „Kopász”.

Volt is kuncogás, amit a következő kérdés csendesített el, mert még gyerekszemmel nézve is jelentős felvetés került terítékre: a futballmúltunk. Mi, felnőttek gyakran legyintgetünk, mit kell mindig az egykor volt dicsőségeket emlegetni, a magyar labdarúgás aranykora régen elmúlt, az új és újabb generáció képviselőit ez már nem is érdekli, miközben (ismét) kiderült, hogy a kissrácokat igencsak foglalkoztatja a régi idők focija, és lám, egyikük meg is kérdezte a szövetségi kapitánytól, hogy „Lesz-e valaha olyan jó játékosunk, mint Puskás Ferenc?”

Marco Rossi ezúttal nem viccelt a válasszal: „Sok nagyon ügyes játékosunk van, köztük ifjabbak és olyanok is, akik már kevésbé fiatalok. Azonban úgy hiszem, Puskás Ferenchez felnőni nem lesz egyszerű, mert ő nemcsak a magyar labdarúgásban, hanem nemzetközi szinten is minden idők legnagyobb játékosa volt.”

A következő témakör nagy ugrást jelentett a múltból a jelenbe, de az aktualitása profánul örök, főleg a futball világában – íme az érdeklődés: „Azt szeretném kérdezni Dzsudzsák Balázstól és Marco Rossitól is, hogy szokott-e káromkodni, amikor »meccsezik«?”

A mikrofon a válogatottsági rekorder elé került, aki nem köntörfalazott: „Sajnos... Nem vagyok rá büszke, de néha azért ez vagy az kicsúszik a számon...”

Nem lehet véletlen, hogy az aprónép kíváncsi az ilyesmire, ami azért azt is bizonyítja, az amúgy a világ egyik legszebb nyelvét beszélő magyar igencsak érzékeny a szócifrázásra, a futballpályán és a lelátón pedig – ha tetszik, ha nem – hall ezt és azt a gyerek is.

Az újabb felvetés játékosberkekben valamiért nem túl népszerű – „Dzsudzsáktól kérdezem, hogy gyerekkorában mennyit dekázott?” –, hallottam már feltenni világsztárnak és NB I-es labdarúgónak egyaránt, ám érdekes, de a kenyérkereső futballisták erről valamiért nem szeretnek beszélni (lehet, okkal, hiszen ha már a foci és így az emelgetés a szakmájuk, akkor mondják azt, hogy akár ezret is?!), és Dzsudzsák Balázs is szerény maradt: „Ez a szám változó volt, ahogy nőttem és ahogy fejlődött a labdaérzékem, úgy csiszolódott a technikám, de nem számoltam, úgyhogy nem is tudom megmondani.”

A történet ismét fordulatot vett, és a „...Dzsudzsák Balázstól kérdezem, hogy vakszolja a haját, vagy zselézi?” kezdetű dilemma a modern világban fontos részlet a gyerek példaképmítoszában, ugyanakkor az is igaz, a hetvenes években mi még görbe lábakat vagy Bundesliga-frizurát szerettünk volna, de valóban érdekes téma az is, a „séró” hogyan marad kilencven vagy akár százhúsz percen át mozdulatlan a nagy hajtásban, izzadásban, fejelésben.

„Régebben zseléztem, most már csak vakszolom” – mondta nevetve a szélső, s bár a válasszal különösebben nem kerülhetünk közelebb a megoldáshoz, de a gyerekek kíváncsiságát láthatóan ez a zselé, vaksz sorrend kielégítette.

Néhány másodperccel később már kuncogott az egész gyereksereg, mert miután elhangzott a „Rossi, neked mi a szuper erőd a fociban?” a szövetségi kapitány ismét a fejére bökött, és csak ennyit mondott: „A hajam!”

Habár hajlamosak vagyunk felületesnek mondani a mai srácokat, akiket a külsőségek ragadnak meg, de talán ez a legnagyobb felnőttkori tévedésünk, hiszen ők nem megítélnek, hanem valóban kíváncsiak, s a maguk gondtalanságával kérdezik meg például azt is, hogy „Mi a siker titka?”

Persze ilyenkor válaszul elhangzik – ahogyan Telkiben is –: az akarat, a rengeteg edzés, a lemondás, de talán a kissrácoknak mégis inkább az, hogy a magyar válogatottnál már kinyílt egy ajtó előttük – úgy is kellene még hagyni hosszú ideig, mert azon lép be a jövőnk.