„Szédítő”, szellemes, ötletes: ezért lett a 6:3 a magyar futballideál

Tíz szám. 1953. 11. 25. 6:3. „GrosicsBuzánszkyLórántLantosBozsikZakariásBudaiKocsisHidegkutiPuskásCzibor”. Wembley. Szepesi. „All right, Mr. Wright!” Meggypiros és fehér. Aztán egy hétre jönnek és hét egyre mennek.

Aligha épült be bármi olyan erővel a magyar futballszurkolók kollektív emlékezetébe, mint a londoni 6:3, holott egyre kevesebben mondhatják el magukról, hogy meg- és átélték a hazai labdarúgás legendás csúcspontját. Hogy „barátságos”, ma felkészülésinek nevezett mérkőzés volt? Igen. Ne feledjük azonban: ezek jelentősége sokkal nagyobbnak számított akkoriban. Európa-bajnokság még nem volt, az olimpián nem volt teljes a mezőny (a keleti blokkba tartozó országok és Jugoszlávia 1952 és 1980 között minden aranyérmet megnyertek, a szabályok miatt a nyugati válogatottak játékereje nem volt teljes), a világbajnoki selejtezősorozatok sem hasonlítottak a mostanira. A világ legjobb csapatai – ha nem hozta össze őket a sorsolás egy vb-n – így tudták összemérni tudásukat. Az Aranycsapat pedig 1950 júniusa és 1956 októbere között (ha nem számítunk egy Európa-kupa-mérkőzést, ami nem tartozott a világ- vagy kontinentális szinten szabályozott tornák közé) tétmérkőzésből is csak egyet veszített el, az 1954-es világbajnoki döntőt az NSZK ellen.

Szóval, több volt ez, mint egy barátságos mérkőzés. Történelmi? Nekünk bizonyosan. Az angoloknak pedig egy futballkulturális sokk, melynek megrázó hatásáról számos beszámoló született. Kezdjük is ezzel a futballkulturális hatással a visszatekintést!

OTTHON, ÉDES OTTHON

Elég elővennünk J. R. R. Tolkientől A Gyűrűk Urát (ami valamelyest az Aranycsapat „kortársa”, 1949-ig íródott, 1954–55-ben jelent meg), hogy lássuk, az otthon fogalma mekkora erővel hatott az angolokra. A világ lehet zavaros, zord, ellenséges, érthetetlen, de amíg az otthon (Tolkiennál a Megye) érintetlen és háborítatlan, a szó szoros értelmében otthonos, addig van a világnak egy érthető, kényelmes szeglete.

Ezt a labdarúgásra is kivetíthetjük. Anglia, a labdarúgás tanítómestere büszkén őrizte hazai veretlenségét a Brit-szigeteken kívüli csapatokkal szemben. A nagy hagyományú csapatsportágak közül krikettben, rögbiben nem volt ilyen. Az angol válogatott históriáját legalaposabban feldolgozó honlap, az England Football Online helyszínválasztójánál a mai napig ez szerepel: Anglia–Skócia–Wales–Írország–Külföld. Sokatmondó... Vannak a Brit-szigetek és van a Külföld.

Nos, ez a „Külföld” nem tudott még soha mérkőzést nyerni Angliában. Az angolok kikaphattak külföldi túráikon (először 1929-ben, Spanyolországban veszítettek nem Brit-szigeteki csapat ellen), kikaphattak otthon a skótoktól (először 1877-ben), a walesiektől (1881), az írektől (először 1914), sőt, a függetlenedett Írországtól (1949, az első nem brit győzelem Angliában válogatott mérkőzésen), de a nagybetűs Külföld sosem tudott győzni. És ez számított igazán.

Hiába szenvedett a világbajnokságoktól sokáig elzárkózó Anglia világszenzációnak számító, egyben szégyenletes vereséget az 1950-es vb-n az Egyesült Államoktól, a hazai veretlenség megmaradt. Ráadásul az angolok időnként beengedték az oroszlánbarlangba a legnagyobb kihívókat: ugyan a fantasztikus uruguayi válogatottat elkerülték, az osztrák Wundermannschaftot (4:3), a világbajnok olaszokat (3:2), a vb-ezüstérmes csehszlovákokat (5:4), a későbbi olimpiai bajnok svédeket (4:2), azaz a harmincas-negyvenes évek nagycsapatait legyőzték. Igaz, sokszor véres verejtékkel. Magyarország (6:2) sem járt másképp 1936-ban.

A veretlenség megmaradt, s vele az illúziók. Egészen 1953 novemberéig.

„Megrázó hatással volt ránk ez a mérkőzés. Nem csak rám, mindannyiunkra. Ez az egy meccs megváltoztatta a gondolkodásunkat. Azt gondoltuk, lemossuk a magyarokat. Anglia? A Wembleyben? Mi vagyunk a tanítómesterek, ők a tanítványok. És aztán pont fordítva lett” – emlékezett vissza Sir Bobby Robson, az angol edzőlegenda, aki húszévesen, a Fulham profijaként nézte a 6:3-at.

Az akkor nem egyszerűen Wembleyként, hanem Birodalmi Stadionként ismert arénában kiderült: a király meztelen, s a történelembe meggypiros-fehér-zölddel írtak egy „vége” feliratot a veretlenségi sorozat után. Anglia 1972-ig csak háromszor kapott ki otthon nem Brit-szigeteki csapattól: 1959-ben a svédek, 1965-ben az osztrákok követték az Aranycsapat példáját. A 6:3 (amott 3:6) futballjuk részleges újragondolására kényszerítette az angolokat, a kiváltott sokkhatás és annak „utórengései” hozzájárultak ahhoz, hogy Anglia 1966-ban világbajnokságot tudott nyerni hazai földön. Annak a válogatottnak a szövetségi kapitánya, Alf Ramsey a 6:3-on szerepelt utoljára az angol nemzeti csapatban játékosként.

ITT A PIROS, HOL A PIROS?

A mérkőzés történeti és futballkulturális hatása vitathatatlan. Az Aranycsapat 1952-es olimpiai győzelmére még lehetett azt mondani, hogy nem volt teljes a mezőny, ám amellett nem lehetett elmenni, hogy a futball tanítómestereit Londonban (és aztán Budapesten) is le tudta mosni a magyar válogatott. S nemcsak a játék, hanem az előremutató, a korban megszokottnál sokkal rugalmasabb taktika és szerepkörök miatt is.

„A magyar csapat rugalmas 4–2–4-es felállásához képest az angol 3–2–5 olyan elavultnak tűnt, mint egy fogat az autópályán” – summázott visszatekintve Norman Giller angol sporttörténész. „Mintha igáslovak játszottak volna telivér versenylovak ellen” – vélte a mérkőzést sérülése miatt kihagyó, a 6:3-at a Wembley páholyából néző angol csatárcsillag, Tom Finney.

A magyar szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv önéletrajzában így foglalta össze az Aranycsapat taktikáját Anglia ellen.

„Taktikai elvként — szemben az olasz mérkőzéssel, ahol a védelemre fektettük a fő súlyt – az angol csapat lerohanását tűztük ki feladatul. Taktikai elképzeléseinket így vázoltuk fel, Lóránt a söprögető szerepét kapta, s így Buzánszky és Lantos közé Zakariásnak kellett hátrajönnie. Bozsik a támadó középfedezet szerepkörét kapta ezúttal. Minden idegszálával támadások indítását kellett végeznie, gyakran előtörnie, ha rés kínálkozott, és a támadást befejeznie. A két szélső feladatköre is megváltozott: segíteniük kellett a védelmet. Ha a helyzet úgy kívánta – például ha az ellenfél jobbszélsője támadott –, Budainak kellett az angol balszélsőt fedeznie, mivel Buzánszky feladata az volt, hogy behúzódjon a kapunk elé. Persze, ha a balszélső támadott, akkor Czibor Zoli feladata volt a jobbszélső érzése, és ha sikerült labdát szerezniük, el kellett juttatniuk a belső csatárokhoz. A csatársorban a belső hármas támadó feladatot kapott. Állandóan változtatnia kellett a helyét, tekintettel arra, hogy számítani lehetett a szigorú emberfogásra. Kocsisnak például jobbra-balra kellett emberét vinnie, Hidegkutinak pedig mélyen hátra, ezáltal Bozsik be tudott tömi az angol térfélre.”

A Sebes által „ötszemélyes váltásként” aposztrofált taktikai elem, a helycserék sorozata teljes tanácstalanságot okozott az angoloknál. Egy anekdota jól mutatja, mennyire érthetetlennek találták a házigazda játékosai a pályán történteket. Az angol csapat ötöse, a középhátvéd Harry Johnston a brit futballban megszokott módon megpróbált emberfogással rátapadni az ellenfél 9-esére, Hidegkuti Nándorra. Csak éppen annyi volt a bökkenő, hogy míg a kilences egy angol csapatban mindig klasszikus center volt, Hidegkuti szerepkörét visszavont középcsatárként, de még inkább támadó középpályásként lehetett volna jellemezni.

Így aztán Johnston reménytelenül kergette a visszahúzódó kilencest (megnyitva ezzel a védelmet), aki nem átallott teljesen más futballt játszani, mint az angol centerek. Hidegkuti 20 perc alatt beköszönt kétszer (volt egy meg nem adott gólja is), és a második félidőben megszerezte harmadik találatát. Az első félidőben Puskás Ferenc is duplázott – zseniális visszahúzós csele és gólja a mérkőzés legmélyebben „bevésődött” momentuma, s nem csak nekünk, az ifjú Alex Ferguson is ezt gyakorolta szakadatlanul a meccs után otthon, a hátsó udvarban –, a másodikban Bozsik József tett hozzá még egyet. A házigazdák egyszerűen nem értették, mi történik a pályán.

„Mit csináljak, Billy?” – kérdezte az anekdota szerint a kétségbeesett Johnston a csapatkapitány Wrighttól, miközben a szünetben az öltöző felé bandukoltak az angolok. „Fogalmam sincs, Harry. Fogalmam sincs” – jött a válasz.

Sebes önéletrajzában közreadott taktikai ábrája mai szemmel is meglepő, telis-tele van nyilakkal, jelezve a megkövetelt mozgásokat – olyan rugalmas, fluid játék volt ez, ami szakemberek sorát inspirálta a későbbiekben, s hatása (szellemiségében leginkább a holland totális futballon keresztül; de akár Pep Guardiolát is említhetjük, aki életrajzírója, Marti Perarnau szerint bámulta az Aranycsapat innovációit) a mai napig érvényesül. „Szédítő folyamatosság” volt a magyar csapat játékában.

„Kreatív kombinációja volt ez a precíz labdakezelésnek, a gyors mozgásoknak és egyfajta ezoterikus víziónak, ami egybefogta e futballstílust, amely éppoly innovatív volt, mint hatékony” – emlékezett vissza az angolok világklasszis szélsője, Stanley Matthews, aki aztán tényleg testközelből figyelhette a labdarúgás modern taktikai fejlődését, hiszen 1932-től 1965-ig volt aktív játékos.

Még „futballhipszter” szemmel is érdekes lehet az Aranycsapat játéka, hiszen több, akkor viszonylag szokatlan szerepkört is megfigyelhetünk a csapat játékában. A labdával lábbal is jól bánó Grosics Gyulát a „söprögető kapus” (gondoljunk Manuel Neuerre) egyik prototípusának tartják, Bozsik József regista/mélységi irányító, Hidegkuti Nándor visszavont középcsatár/támadó középpályás – egyik szerepkör sem volt megszokott akkoriban. Nem véletlen, hogy a futballtaktikát (is) szimuláló számítógépes játékokban ismert kihívásnak számít az Aranycsapat futballjának újraalkotása.

TÖKÉLETESEN, FINOMAN, ÖTLETESEN

Itt jegyezzük meg: az Aranycsapatot nem szabad egyedi és elszigetelt jelenségnek tekinteni. Minden idők legjobb magyar válogatottja évtizedek tradícióját és tudását szintetizálta, szervesen ráépült a korábbi megfigyelésekre, ötletekre. A legendás angol MTK-edző, Jimmy Hogan munkásságától a harmincas évek sajtójában széles körben tárgyalt taktikai dilemmákon, vitákon, újításokon át ért el egy szellemi vonal a negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének meghatározó edzőiig, Gallowich Tiborig, Bukovi Mártonig, Sebes Gusztávig, Baróti Lajosig.

A magyar futballideál? Egy 1936-os cikket idézve „tökéletesen, finoman és ötletesen játszott futball”. A Nemzeti Sport ebben az évben az Anglia–Magyarország (6:2) mérkőzés előtt vette sorra azokat a taktikai húzásokat, amelyekkel semlegesíthető az angolok játéka, és az egyik ilyen a Holits Ödön (korábbi szövetségi kapitány, labdarúgó-szakíró, futballkönyv-író) által javasolt visszavont centeres, négycsatáros felállás.

Mondhatni, az ötlet már megvolt, csak kellett még 17 évet várni a tökéletes megvalósításra!

A mérkőzés másnapján a Népsport is rámutatott erre a szellemi folyamatosságra tudósításában: „Ez a magyar csapat képviselte labdarúgásunk régi nagy hagyományait, technikai tudását, szellemességét, ötletességét, az Orthok, Schafferek és Braunok labdarúgó-kultúráját”.

„A magyar együttes játékában egyesítette a kontinentális labdarúgás szellemességét és ötletességét az angol labdarúgás gyorsaságával és gólratörésével. Ehhez a teljesítményhez csak gratulálni lehet” – mondta ki a verdiktet az 1934-es és 1938-as világbajnok olasz válogatott szövetségi kapitánya, Vittorio Pozzo.

A, MINT ARANY

Maga az Aranycsapat természetesen nem csak a londoni Grosics – Buzánszky, Lóránt, Zakariás, Lantos – Bozsik, Hidegkuti – Budai, Kocsis, Puskás, Czibor összeállítású együttest jelöli. Már csak azért sem, mert a 6:3-on is volt csere (a hajrában Gellér Sándor állt be a kapuba), és ismert tény, hogy ebben a „klasszikus” összeállításban ritkán játszott a válogatott.

Először 1952-ben, a későbbi vb-döntő-helyszín berni Wankdorf Stadionban, egy korai csere után (Palotás Péter helyére állt be Hidegkuti Nándor); másodszor a római stadionavatón (1953. május 17., 3:0-s siker), melyen Szepesi György visszaemlékezése alapján először használta az Aranycsapat elnevezést. Összesen csak négy olyan eset volt, amikor a „londoni” tizenegy futott ki a pályára. De hát a korabeli magyar labdarúgás játékosbősége (no meg a játékosok minősége) azt is lehetővé tette, hogy egy nap egyszerre játsszon hivatalos mérkőzést két magyar válogatott, és még két Magyarország B is...

Az aranycsapat szó – köznévként – rendszeres használatban volt a sportsajtóban, egy adott sportág válogatottjának vagy klubjának történelmileg legnagyobb, legjobb, legeredményesebb együttesét nevezték így. Volt aranycsapata a vízilabdázóknak, a vívóknak, de volt az MTK, vagy akár a Törekvés labdarúgóinak is. De a nagy A-s Aranycsapatot – bár a kifejezés 1956 után egy ideig politikai okokból megritkult, vagy idézőjeles lett, esetleg megkapta az „úgynevezett” jelzőt – a Sebes Gusztáv irányította válogatott sajátította ki végleg magának. S már nem idézőjeles, nem úgynevezett, a fénye pedig – a magyar futball sorsának alakulása miatt – egyre nemesedett.

„AZ ÉVSZÁZAD MÉRKŐZÉSE”
ANGLIA–MAGYARORSZÁG 3:6 (2:4)
London, Empire Stadium, Wembley, 105 000 néző. Vezette: Leo Horn (holland)
ANGLIA: Gil Merrick – Alf Ramsey, Harry Johnston, Bill Eckersley – Billy Wright, Jimmy Dickinson – Stanley Matthews, Ernie Taylor, Stan Mortensen, Jackie Sewell, George Robb. Szövetségi kapitány: Walter Winterbottom
MAGYARORSZÁG: Grosics Gyula (Gellér Sándor, 78.) – Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Bozsik József, Zakariás József – Budai László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. Szövetségi kapitány: Sebes Gusztáv
Gólszerző: Sewell (14.), Mortensen (38.), Ramsey (57. – 11-esből), ill. Hidegkuti (1., 22., 53.), Puskás (25., 29.), Bozsik (50.)
A felállásokat a korabeli jegyzőkönyvek alapján írtuk fel. A magyar válogatott „tényleges”, 4–2–4-re hasonlító taktikai felállása inkább Grosics (Gellér) – Buzánszky, Lóránt, Zakariás, Lantos – Bozsik, Hidegkuti – Budai, Kocsis, Puskás, Czibor lenne.