Válogatott: Büszke vagyok rá, hogy ezeknek a srácoknak az edzője lehetek – Marco Rossi

– Nehéz év volt?
– Nagyon! – kezdte a Nemzeti Sportnak adott interjúját Marco Rossi, a koronavírussal az Izland elleni Európa-bajnoki pótselejtező előtti napokban megfertőződő, ma már tünetmentes, de még mindig karanténban tartózkodó szövetségi kapitány. – Az egész a járvánnyal kezdődött. Borzasztó időszakot éltünk meg a tavasszal, senki sem tudta, mit hoz a jövő. A bizonytalanság sokakat megviselt. A pandémia természetesen a futballra is hatással volt, tíz hónap telt el úgy, hogy nem találkozhattunk a labdarúgókkal, nem edzhettünk, nem játszhattunk meccseket. Szeptember harmadikán végre pályára léphettünk, és mindjárt az első idei mérkőzésünkön remek teljesítményt nyújtottunk. Megkockáztatom, a legjobbat az elmúlt két évben. Ahogy hetven percig futballoztunk, káprázatos volt! A Törökország elleni győzelem sokkal többet ért nekünk három pontnál. Önbizalmat és hitet adott – utólag kijelenthetem, az volt a későbbi sikerek kulcsa. Ha nem nyerünk Sivasban, jobban mondva nem úgy nyerünk, ahogy, feltehetőleg sok minden másképp alakul.

– Az első kérdést kibővítve: nehéz, de boldog év volt?
– Amennyire nehéz, annyira boldog. Főleg, ahogy végződött – az happy end volt a javából! Három hónap alatt nyolc meccset vívtunk, elégedetlen egyik után sem lehettem, még az egyetlen, az Oroszországtól elszenvedett vereségből is erőt merítettünk. Az, hogy háromgólos hátrányból talpra álltunk, és kis híján egyenlítettünk, mutatta, mekkora elszántság lakozik ebben a csapatban. Ahogy haladtunk előre, egyre jobban rátaláltunk a stílusunkra, miközben a hozzáállás mindvégig szenzációs volt. Szóval igen, most igazán boldog lehet mindenki. Legfőképp a játékosok, mert maradandót alkottak. A kvalifikációnak köszönhetően van, aki a második Európa-bajnokságára készülhet, más az elsőre, bárhogy is nézem, nagy tettet hajtottak végre. Ugyanezt mondhatom a Nemzetek Ligájában elért csoportelsőség kapcsán. Az első forduló előtt senki sem hitte volna, hogy feljutunk az A-ligába – be kell vallanom, még mi sem. S egy gondolat erejéig hadd kanyarodjak vissza az Eb-selejtezőre: a csoportunkban olyan erős válogatottakkal találkoztunk, mint a horvát, a walesi és a szlovák, az utolsó játéknapnak mégis úgy vágtunk neki, hogy volt esélyünk a kijutásra. Ráadásul ez volt az egyetlen csoport, amelyből végül négy válogatott érdemelte ki a részvételt. Ez szerintem mindent elmond.

– Ünnepelhetett bajnoki címet a Honvéd edzőjeként, történelmet írt a DAC kispadján ülve, de ha nem tévedek, a szövetségi kapitányként elért sikereket tartja legtöbbre.
– Annál többet nem adhatott volna nekem a sors, mint hogy a magyar válogatottal kijussak az Eb-re. Sohasem feledem, amit például Kispesten átéltem, mindmáig érzem a szurkolók szeretetét, de ez más. A válogatott diadala nem egy kerületé, nem egy városé – hanem egy országé. A piros-fehér-zöld zászló alatt egy teljes nemzet áll. Az Európa-bajnoki részvétel kiharcolása mindennél fontosabb volt a szövetségnek, a játékosoknak, a stábtagoknak és a szurkolóknak, vagyis mindenkinek, aki kicsit is szereti a futballt.

– Kételkedett valaha abban, hogy a magyar válogatott kijut a kontinenstornára?
– Jó kérdés... Sok mindent lehet rám mondani, azt azonban nem, hogy könnyen feladom. Mindig hiszek abban, hogy ha útközben le is kell küzdeni számos akadályt, a végén célba érek. A legborúsabb napokon is azt várom, kisüssön a nap. De őszinte leszek: amióta kineveztek a válogatott élére, egyszer éreztem azt, hogy nem vagyok meggyőződve a folytatást illetően.

– A már említett utolsó csoportmeccsen, a Walesben elszenvedett vereség után?
– Igen. Amit a második félidőben láttam, nagyon csalódottá tett. Az azt követő napokban bizony őrlődtem... Aztán eszembe jutott, hogy semmit sem kaptam ingyen az életemben, amire játékosként, majd edzőként vittem, azért tisztességgel megdolgoztam. Megéltem nehéz időszakokat, de sohasem dobtam be a törülközőt. Rádöbbentem, ez nem az a pillanat, amikor meg kell hátrálnom. Főleg nem akkor, amikor a magyar válogatott szövetségi kapitánya lehetek. Ahogy ezt lerendeztem magamban, csak az lebegett a szemem előtt, hogy a „vigaszágon” valóra váltsuk az álmunkat. Ehhez persze kellett egy hozzám hasonlóan eltökélt stáb és egy szintén mindenre hajlandó csapat. Mindenki beállt a sorba, mindenki képes volt szenvedni – úgy hiszem, megérte.

– Mit érez most?
– Mindenekelőtt büszkeséget. Büszke vagyok rá, hogy ezeknek a srácoknak az edzője lehetek.

– Ezek a srácok elsőbbséget élveznek az Európa-bajnokságra nevezendő keret kihirdetésekor?
– Az ajtó mindenki előtt nyitva áll. Kíváncsian várom, ki akar még belépni rajta. Ugyanakkor senkit sem akarok hitegetni: ebbe a csapatba csak az kerülhet be, aki kiemelkedő teljesítményt nyújt. Ha nem lesz ilyen, értelemszerűen elsősorban azokra számítok, akikkel az elmúlt három hónapot végigcsináltuk.

– Feltételezem, Szalai Ádámnak is örömmel szorítana helyet a névsorban.
– Divat őt bírálni, más kérdés, hogy többnyire azok teszik, akik nemigen fordultak meg egy futballcsapat öltözőjében. Senki se felejtse el, Ádám a válogatott csapatkapitánya, márpedig a karszalagot senki sem viseli érdemtelenül. Hogy mit jelent neki a válogatott, szavakkal nem írható le. Rettentően sajnálom, hogy a klubjában nem kapott lehetőséget az ősszel, beszéltünk is erről. Tisztában van vele, ha játszani akar az Eb-n, a felépülése után megoldást kell találnia erre a helyzetre. Biztos vagyok benne, hogy meg is találja. Ádám olyan karakter, akire a legnehezebb szituációkban is lehet számítani, elképesztő vágy hajtja, hogy a válogatott sikeres legyen. Nekem éppen ilyen hozzáállású emberekre van szükségem.

– Igaz, hogy az Izland elleni sorsdöntő mérkőzés napján érezte magát a legrosszabbul?
– A leggyatrábban előző nap, szerdán voltam, de csütörtökön is küzdöttem fájdalommal. Ám ahogy bizonyossá vált, hogy Izland legyőzésével teljesült a legfőbb álmunk, az összes panaszom elmúlt. S ezt úgy higgye el, ahogy mondom. Ahogy láttam ünnepelni a kollégáimat és a játékosokat, ahogy a különböző fórumokon szembesültem vele, mit jelent ez a siker Magyarországnak, rájöttem, az öröm a legjobb gyógyszer.

– Meccs közben azért szenvedhetett.
– Hogyne szenvedtem volna, amikor nem lehettem a csapatom mellett! Aki nem tapasztalta meg, milyen nehéz a távolból irányítani egy csapatot, nem is értheti meg, miről beszélek. Elismerem, hasznos applikációk vannak manapság, de a futballistákhoz mégiscsak személyesen szeretek szólni, nem videohíváson keresztül. Arról nem is szólva, hogy a feszültséget is nehezebb odahaza levezetni. De a lényeg az, hogy így is eredményesek voltunk, nem utolsósorban a fantasztikus munkát végző stábnak köszönhetően.

– Ha már bevált a „home office”, nem gondolt arra, hogy...
– Ne is folytassa! Amint lehet, vissza akarok térni a kispadra. Az az én otthonom.