A futballszenvedélyt nem adjuk – Nem, nem, soha!

„Ma újra lengnek a zászlók, dübörögnek a dobok...”Jó volt ismét válogatott meccsre menni, de milyen jó! Másfél év után, a 2019-es, Uruguay elleni stadionnyitót (az volt az első válogatott meccs a Puskás Arénában) követően rendeztek ismét szurkolók előtt hazai válogatott mérkőzést. Jó volt újra látni a csapatot, együtt szorongani a szurkolókkal a buszon, a beléptető kapuknál, nevetni a sztorikon, dúdolni a rigmusokat, újra látni a „régieket”, edzőket, játékosokat, hallgatni a válogatott meccseket mindig csillogó szemmel néző, a történésekre naivan rácsodálkozó gyerekeket.

Az első megmosolyogtató élmény a Ciprus elleni pénteki meccsre tartva a 196-os buszon ért, amikor a szurkolókkal teli járművön (mindenki maszkban volt és fegyelmezetten viselkedett, persze azért a sörös dobozok, mint nélkülözhetetlen eposzi kellékek ott voltak a kezekben) a hátsó ajtó az egyik megállónál csak nagy nehezen csukódott, mire az egyik drukker megszólalt: „be kell azt piszkálni, tuszkolni”.

A Hajdú B. István legendás, bordeaux-i közvetítését, Szalai Ádám gólját megidéző félmondat általános derültséget okozott, mindenki tudta, mire is gondolt az érces hangú drukker, és többen el is kezdték énekelni: „az éjjel, soha nem érhet véget...” Aztán pedig néhány szurkoló már ott a buszon megtapsolta az első válogatott meccsére készülő Hahn Jánost, amikor kiderült, hogy néhány órával a mérkőzés előtt apa lett (a csatár a meccs utáni sajtótájékoztatón elmondta, a kórházban volt a feleségével, éppen a hasán volt a kisbaba, amikor jött az sms, úgy készüljön, hogy kezdő lesz). A meccsre menet ez volt az első, „mi egy vérből valók vagyunk” érzésem, amire a stadionban is ráerősítettek a drukkerek a nemzeti összetartozás napjához kapcsolódó üzeneteikkel.

Ahogy az is, amikor a bejáratnál láttam beszélgetni Mucha Józsefet, Gellei Imrét, a szurkolókkal együtt szelfiző, a bajusza alatt mindig mosolygó Csank Jánost. Utóbbitól rögtön az egészsége felől érdeklődtem, hiszen tavasszal átesett a koronavíruson, kórházban is volt. Megnyugtatott, hogy jól van, aztán mondott megint egy olyan „csankos” aranyköpést, amelyen a világháló kommentserege legalább három napig tud majd rágódni, ha nem egy hétig: „Még mindig Dzsudzsák Balázsé (aki egyébként szintén helyet foglalt a lelátón – a szerk.) az egyik legjobb bal láb Európában, de el kell fogadni, hogy a kapitány hozott egy döntést, miszerint nem válogat az NB II-ből.” (Sosem felejtem el, egyszer, még a Fradi edzőjeként, amikor NB II-es volt a csapat, és néhány idősebb játékos állítólag túledzettségre panaszkodott, azt mondta nekem: „olyan taktikát nem tudok kitalálni, amelyben nem kell futni.” 2010-ben pedig így kommentálta Gera Zoltán remek teljesítményét az El-döntő után: „Ha Gera nem magyar lenne, most vinné a Real Madrid.”)

A „régieknek”, illetve mindazoknak, akik szűkebb vagy tágabb értelemben hozzátartoznak a magyar futballcsaládhoz, annyi mindent kéne még elmondaniuk, s ha nem teszik, talán már nem is lesz rá alkalom. Ahogy szegény Puhl Sándornak – akinek tiszteletére egy percig állva tapsolt a Szusza Ferenc Stadion közönsége – sem lesz már lehetősége elmondani egy vitatott helyzet után: „itt nem kellett büntetőt ítélni, mert nem a kéz kereste a labdát.”

Alighanem többen vannak olyanok, ismerősök, haverok, akik az elmúlt másfél évben, amíg nem lehetett válogatott meccsre menni, nem is találkoztak. Pénteken azonban megveregethették egymás vállát: „megvagy még, átvészelted szerencsésen a nehéz időket?” Kicsit olyan lehetett ez, mint amikor a háború alatt 1943 decembere és 1945 július között nem rendeztek válogatott mérkőzést, majd 45 júliusában, negyvenezer ember előtt 2:0-ra legyőztük az osztrákokat.

A koronavírus nagyon sok mindent elvett tőlünk, minden embertől. Barátokat, szeretteket, élményeket, de a labdarúgás szeretetét nem tudja elvenni, ahogy a nemzeti összetartozás érzését sem. A futball, mindig is egy kapocs lehet magyar és magyar között, éljenek bárhol is a világon. Pénteken például vajdasági drukkerekkel is beszélgettünk a stadionnál, míg a válogatott ausztriai edzése előtt egy kint élő magyarral találkoztunk, aki mezbe öltözve 80 kilométert utazott azért a családjával, hogy egy távoli fotót csinálhasson az edzésre induló magyar játékosokról.

Aztán találkoztunk két édesanyával is... Amikor az NSO Tv-vel arról érdeklődtünk a belépésre várakozó ismeretlenektől, hogy szerintük ki lőheti a magyar válogatott első Eb-gólját, érkezett egy igen váratlan válasz egy kedves, mosolygós hölgytől: – Hahn János! Meglepődöttségünk láttán jött a magyarázat a büszkeségtől és boldogságtól sugárzó édesanyától (és újdonsült nagymamától): ő az én fiam! A mérkőzés közben pedig egy hozzám közel ülő, tízévesforma fiú egyszer csak ezt kérdezte az édesanyjától: „anya, a magyar válogatott játszott már világbajnokságon?” A válasz sem késett sokáig: „Persze fiam, világbajnoki döntőt is játszottunk, kettőt is!”

És akkor most visszakanyarodhatnánk oda, hogy annyi mindent kéne még elmondanunk a jövő generációinak, hogy megértsék, a futball iránti mérhetetlen szenvedély eredetét, ám ahogy Marco Rossi mondta a mérkőzést követően, jobb ha a szavak helyett a tettek beszélnek.

Azt a kapitány is elismerte, olykor küszködést látott a pályán, mert kisebb sérülések – ahogy ő fogalmazott, problémák – miatt nem akart kockázatot vállalni, és több kulcsjátékost nem játszatott, így Sallai Rolandot és Szalai Ádámot sem, Nagy Ádám és Willi Orbán pedig csak csere volt. Ezért többen nem a saját posztjukon futballoztak és olyan összeállításban lépett pályára az együttes, amelyben korábban még sosem, és talán többet nem is lesz erre példa, ebben az összetételben érződött az összeszokottság hiánya, ne feledjük, két újonc is debütált, Hahn mellett Bolla Bendegúz. Viszont a gólunk például egy szépen felépített akcióból született: Kleinheisler László szemfüles labdával indította a védekezésben és támadásban egyaránt sokat dolgozó Varga Kevint a bal szélen, akinek a középre adásából a második hullámban jól érkező, a meccsen szintén több feladatkörben helytálló Schäfer András megszerezte első gólját a válogatottban. Az együttest az elmúlt egy évben kimondottan jellemző erős csapategység ismét győzelmet eredményezett, tavaly szeptember óta immár nyolcadik alkalommal, miközben egymás után most már tíz veretlen találkozónál tartanak Szalai Attiálék – a válogatott elmúlt harminc évében nem voltak gyakoriak a hasonló szériák...

Továbbra is bízhatunk benne, hogy jó úton járnak a fiúk és látva a szurkolók csütörtöki lelkesedését, a Szusza Ferenc Stadion tömött lelátóit, biztosak lehetünk benne, alig másfél hét múlva, amikor a portugálok ellen megkezdjük az Európa-bajnoki szereplésünket, ismét igazi futballőrület lesz úrrá az országon, mint 2016-ban. Sok mindent el lehet venni egy nemzettől, de nagyon úgy tűnik, hogy a futball iránti szeretet, szenvedélyt még a koronavírusnak sem sikerült kiölnie.

Ezt nem adjuk! Ahogy József Attila mondaná: Nem, nem, soha!

FELKÉSZÜLÉSI MÉRKŐZÉS
MAGYARORSZÁG–CIPRUS 1–0 (1–0)
Budapest, Szusza Ferenc Stadion, 10 000 néző. Vezette: Jug (szlovén)
Magyarország: Gulácsi (Dibusz, a szünetben) – Botka, Lang (Orbán, 60.), Szalai A. – Lovrencsics G. (Bolla, 60.), Kleinheisler (Nego, a szünetben), Sigér (Nagy Á., 79.), Schäfer, Varga K. – Hahn (Nikolics, 60.), Holender. Szövetségi kapitány: Marco Rossi
Ciprus: Mihail – Karo (Andreu, 78.), Szotiriu, N. Joannu – Avraam, Kasztanosz (Kiriaku, 63.), Artimatasz (Gogic, 71.), Pszaltisz (Panajotu, 71.) – Pittasz, Hrisztofi (M. Elia, 63.), Papulisz (Loizu, 71.). Szövetségi kapitány: Nikosz Kosztenoglu
Gólszerző: Schäfer (36.)