Álom helyett valóság: nincs helyünk a világbajnokságon

A magyar válogatott tagjai már most kereshetnek maguknak programot a 2022. november 21. és december 18. közötti időszakra.

Merthogy a katari világbajnokságon nem vesznek részt, az szinte biztos.

Három fordulóval a selejtezősorozat vége előtt a magyar válogatott eljutott odáig, hogy gyakorlatilag minden esélye elszállt a vb-részvétel kiharcolására.

Persze csodával határos módon még összejöhet, hovatovább – jó magyar szokás szerint – abban is bízhatunk valamelyest, hogy mások – jelen esetben az osztrákok – kaparják ki nekünk a gesztenyét, vagyis azt, hogy a pótselejtezőn mégiscsak megmérettessék Marco Rossi együttese, de mondjuk ki: ennek a magyar válogatottnak nincs helye a világbajnokságon!

Az a csapat, amely két meccsből egyszer sem tudja legyőzni Albániát, sőt pontot és gólt sem képes szerezni ellene, nem érdemli meg, hogy megmutathassa magát vb-n.

Igaz ez még akkor is, ha kiderült, az albán válogatott semmivel sem rosszabb, mint a magyar, mi több, ha már elkapott minket az őszinteségi roham, azt is meg kell állapítani, hogy jobb.

Hogy Magyarországot a harmadik, Albániát a negyedik kalapból sorsolták ki, hogy az aktuális FIFA-ranglistán huszonhat helynyi különbség van a két csapat között (félreértések elkerülése végett: a magyar javára), semmit sem számít.

A futballban egy a lényeg: mi történik a gyepen.

Márpedig ott az történt, hogy Albánia harmincnégy nap leforgása alatt kétszer megverte Magyarországot.

Méghozzá mindkétszer megérdemelten.

Lehet azzal takarózni, hogy Elbasanban és Budapesten is megelőzte egy-egy nagy magyar helyzet a mindent eldöntő albán gólt, csak nem érdemes. Amit Szoboszlai Dominik ott, Szalai Attila itt kihagyott, azt Armando Broja ott is, itt is berúgta. Ennyi.

Arra ugyanakkor nem árt visszaemlékezni, hogy Marco Rossi már a sorsolás pillanatában megmondta, Albániát egy pillanatra sem szabad lebecsülni, kulcsemberei topligákban edződnek, honfitársa, Edoardo Reja személyében pedig olyan rutinos szakember ül a kispadon, aki korábban – többek között – a Napolit, a Laziót és az Atalantát is irányította. Fájdalom, ki is jött a különbség.

Rögzítsük: míg Marco Rossi ugyanannyi NB I-es labdarúgót vetett be, ahány a Bundesligában játszik, szám szerint négyet-négyet, kollégája nyolc (!) Serie A-spílernek szavazott bizalmat.

Tekintve, hogy két La Liga- és egy Premier League-játékossal is számolhatott, máris megállapíthatjuk, hogy tizenegy, teljes kezdő csapatra való futballistája volt a topbajnokságokból.

Marco Rossinak négy.

Ez nem az ő, de még csak nem is a játékosok szégyene – hanem a magyar labdarúgásé.

Persze ha Szalai Ádám nem sérült, a magyar válogatott öt Bundesliga-játékost is felvonultathatott volna.

Szalai Ádám azonban nem húzhatott szerelést, és amiről a szövetségi kapitány unos-untalan beszél, újfent bebizonyosodott: a hiánya ugyanúgy érezhető volt a pályán, mint azon kívül.

Egy vérbeli csatár elkélt volna a csapatban, de még inkább egy vezér. Azt nem lehet mondani, hogy a magyar válogatott tagjai nem küzdöttek volna, ám kijelenthető: a mindenáron való győzni akarás, vagy ha úgy jobban tetszik, a tűz és a hit igenis hiányzott.

Az, ami üvöltött a csapatról a tavaly őszi Európa-bajnoki pótselejtezőn, a márciusi világbajnoki selejtezőkön és a nyári Eb-n.

Albánia ellen sem lépett elő senki a kritikus helyzetben, hogy a hátára vegye a csapatot.

Jóformán mindenki a tutira (ha nagyon szigorúak akarunk lenni: az alibire) ment, egyedül az 59. percben becserélt Schön Szabolcs hozott némi lendületet a játékba, rajta legalább látszott, hogy mer rizikót vállalni. Nem állítható, hogy ha Szalai Ádám itt van, minden másképp alakul, de hiánya egyértelműen érezhető volt.

S van még egy rossz hír: az együttes csapatkapitánya a 34. életévében jár, tehát lassan fel kell készülni a pótlására.

Az viszont megint csak szomorú képet fest a magyar futballról, hogy pillanatnyilag nincs senki, aki átvehetné a helyét.

Szoboszlai Dominiktől nem lehet elvárni, hogy hirtelen vezérré lépjen elő, és ma még nem képes arra, hogy akár csak Albánia ellen is eldöntsön egy meccset.

Nincs, a hosszú sérülése után még nem is lehet csúcsformában, talán kicsivel több alázat is jellemezhetné a játékát, de Marco Rossi a saját sírját ásná, ha nem kalkulálna vele.

A kapitánynak egyébként is megvan kötve a keze.

„Ahogy nálam sokkal sikeresebb edzők is mondták, olyan az edző, mint a borász, csak abból készíthet bort, amit szüretelni tud” – rukkolt elő a mérkőzést követően egy találó hasonlattal.

Majd kínjában jelezte, ha valaki tud olyan futballistáról, aki alkalmas arra, hogy magára húzza a címeres mezt, szóljon neki, mindössze annyit kér, ne baráti alapon ajánljanak bárkit is a figyelmébe...

Tény, ha valamivel nem küszködik a szakember, az a bőség zavara.

Igaz, fél vagy egy éve sem volt jobb a helyzet, mégis kihozta belőle a maximumot. Az őszi vb-selejtezőkön azonban nem!

Nincs rálátásunk a csapat hétköznapjaira, nem szivárog ki semmilyen információ Telkiből, ezért csak arra hagyatkozhatunk, amit kívülről látni vélünk: ha nem is megtört, de mintha megrepedt volna valami az Európa-bajnokság óta.

A máskor ezer fokon izzó, a győzelemért mindenre hajlandó Marco Rossi is tehetetlenül szemlélte az albánok elleni meccs hajráját, még a sajtótájékoztatón sem fakadt ki annyira, mint egy-egy korábbi vereség után.

Noha a világbajnoki részvétel gyakorlatilag elúszott, a károk talán nem helyrehozhatatlanok.

Ne feledjük, az olasz edzőt 2025-ig szerződés köti a Magyar Labdarúgó-szövetséghez, az MLSZ elnöke, Csányi Sándor a hírek szerint töretlenül bízik benne. S ne feledjük azt sem, hogy az olasz edző honnan indult és hova jutott el (Eb-kvalifikáció, Nemzetek Ligája A-divízió), azaz bizonyította már, hogy képes sikerre vezetni ezt a csapatot is.

„Nem vagyok Pio atya vagy Jézus Krisztus, nem tudok csodát tenni” – sóhajtott fel Marco Rossi nem sokkal azután, hogy Armando Broja másodszor is a földbe döngölte Magyarországot.

A csodatevést badarság lenne megkövetelni tőle vagy a játékosaitól, a vb-szereplés kivívása is sokkal inkább volt álom, mint reális célkitűzés, az ellenben elvárható a magyar válogatottól, hogy többet nyújtson annál, amennyivel Albánia ellen előrukkolt.

A selejtezősorozatból három, nekünk tulajdonképpen tét nélkülivé vált meccs maradt vissza, ráadásul Angliában és Lengyelországban is játszik még a csapat, de kapitánynak, futballistának egyaránt kutya kötelessége úgy hozzáállni a hátralevő feladatokhoz, hogy a végén emelt fővel zárhassa le ezt a fejezetet.

Már csak a közös múlt és a – jelen állás szerint valószínűsíthető – közös folytatás miatt is.