Jelenlét – Deák Zsigmond jegyzete

A téli futásnak is megvan a maga bája, felvenni magunkra több réteg ruhát, sapkát, kesztyűt, aztán kint a szabadban küzdeni az elemekkel, zimankóval, csúszós talajjal, a beszívott levegő torokfagyasztó hatásával... A legutóbbi kocogásomon már kezdtem magam sajnálni, amikor feltűnt egy csinos kismama, mosolygott, intett, majd elrobogott mellettem babakocsit tolva. Gyermeke a feje búbjáig bebugyolálva szunyókált a friss levegőn, míg az anyuka rótta a kilométereket, s őszintén szólva nagy szerencsém volt, hogy szembe jött, nem azonos menetirányban, mert kiderült volna, hogy gyorsabban halad nálam. Egyszer meg kell érni arra, hogy az ember lélekben elengedje az efféle hiúsági faktort, a jelek szerint nekem még ötven felett sem sikerült, no de mégis, egy nő, ráadásul babakocsival... Mondjuk a feleségem is közelít hozzám (babakocsi nélkül), amikor együtt megyünk futni, csókkal indítjuk egymást az ellenkező irányba a futókörön, s a találkozásoknál pacsizunk, ám a meghittséget kissé csökkenti – legalábbis nálam –, hogy az eddigi különbség a javamra mintha apadni kezdett volna.

Szerinte ez csak önsajnálat, úgyhogy inkább visszatérek a csinos kismamára, örvendezvén azon, hogy lám, minden élethelyzetben jelen lehet az ember életében a sport. Az anyaság csodás misztériumát is jobb egészséges, ép testben megtapasztalni, de olyan is előfordul, amikor nem egy eleve fennkölt létállapotot aranyoz be a mozgás. Csillag Péter kollégám nemrég bejárta hazánk nehéz sorsú szegleteit Baktakéktől Tiszaburán és Nógrádszakálon át a monori cigánysorig, s remek riportsorozata néhol torokszorító jeleneteivel bizonyította: a sport, ezen belül futball oldja talán a leginkább (a zene mellett) a hétköznapok drámáit. Vagy ahogy a Máltai Szeretetszolgálat egyik munkatársa fogalmazott: „A sport a társadalmi integráció eszköze, de akármilyen fontos a foci, a család és az iskola előbbre való. A közösségi élmény azonban meghatározó!”

Bizony a közösségi élmény, mert a sportnak sajátja, hogy az egyéni „flow érzés” jutalma mellett másokkal is összehoz, sőt, összekovácsol. S ehhez még feltétlenül mozogni sem kell, lásd a szurkolói hitvallást, ezzel pedig máris megérkeztünk 2021 egyik nagy ajándékához, a labdarúgó Európa-bajnoksághoz. A Puskás Aréna, szurkolói zónák, kocsmák, teraszok teltek csordultig a szívünkkel együtt, a magyar–francia meccs félidejének eksztázisát felírnám orvosi receptre búskomorság ellen. Bejárta a videómegosztókat az a jelenet, amikor egy köpcös ember meggypiros mezben, sörökkel a kezében egyensúlyozva menetel a „Magyarország, Magyarország, Magyarország, allé!” rigmus ritmusára, majd hirtelen a fejére önti a stadionban méregdrágán vett nedűt. S battyog tovább énekelve a tömegben... Most, hogy írtam e sorokat, századszor is megnéztem a jelenetet, újra a hatása alá kerültem, s tudom, érzem, ezzel nem vagyok egyedül.

Azt hiszem, épp az a lényeg, hogy nem vagyunk egyedül. Az ilyesmit most, karácsony táján nem lehet elégszer hangsúlyozni, főképp amikor a lassan két éve ránk törő pandémia hullámai csitulás helyett inkább sűrűsödnek. Ha a konkrét tragédiákon, haláleseteken túl valami rosszat hozott számunkra a járvány, az épp a közösségi élmények, események korlátozása, az együttlét nehézkessé, olykor lehetetlenné tétele. A sport ebben sanyarú helyzetben is példát mutatott, a legnagyobb események legalább nem maradtak el, legfeljebb részben-egészben buborékban, nézők nélkül rendezték meg őket. Összefacsarodó szívvel néztük az üresen kongó tokiói lelátókat, ám versenyzőink olimpiai helytállása, őszinte boldogsága megmutatta, nekik, nekünk milyen fontos a sport. Kilencezer kilométerre egymástól is úgy éreztük, úgy hittük, hogy együtt vagyunk, jelen vagyunk.

Jelenlét, hit – Istenben, hazában, családban, sportban, egyéb lényeges és fennkölt dologban. Egy babakocsival futó kismama is előhozhatja őket a szívünk, a gondolataink mélyéről.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!