Válogatott: Csodálatos évtized van mögöttem – Marco Rossi

– Tudja, minek van július ötödikén a tízéves évfordulója?
– Mivel tíz éve érkeztem Magyarországra, talán annak, hogy tétmeccsen aznap ültem először magyar csapat kispadján?

– Így van!
– Bevallom, napra pontosan nem emlékeztem erre, de minden másra igen: az albán Flamurtari elleni Európa-liga-selejtezőn egy nullára nyertünk idegenben, a gólunkat Vernes Richárd lőtte. Az egy héttel későbbi visszavágó volt az első mérkőzésem a Bozsik-stadionban, aznap kettő nullára győztünk. A következő körben az Anzsi Mahacskala várt ránk, mi­után odakint csak egy nullára kaptunk ki, bizakodva készültünk a kispesti meccsre, de négygólos vereséget szenvedtünk. Igaz, ebben jelentős szerepet játszott a játékvezető, aki történetesen a honfitársam volt...

– Mára ez az emlék is megszépült valamelyest?
– Egy vereség sohasem szépül meg!

– No, és hogyan gondol vissza az elmúlt egy évtizedre?
– Nem könnyű tíz évről néhány mondatban beszélni. Ami biztos, hogy életem egyik legfontosabb és legszebb időszaka volt. Amikor lehetőséget kaptam arra, hogy Magyarországon edzősködjek, csak az lebegett a szemem előtt, hogy napról napra bizonyítsak, mindent megtegyek azért, hogy a legjobbat hozzam ki a Honvédból. Jóllehet nem volt könnyű dolgom, mert a klub akkori tulajdonosa, George F. Hemingway jelentős elvárásokat támasztott velem és a csapattal szemben. De nézzük ennek is a jó oldalát: megtanultam nyomás alatt dolgozni, aminek azóta is nagy hasznát veszem.

– A Flamurtari elleni mérkőzés előtt aláírta volna, hogy 2022-ben is a magyar futballban, mi több, a válogatott szövetségi kapitányaként ténykedik majd?
– Boldogan! Még az álmaimban sem gondoltam arra, hogy így alakul a karrierem. Ha valaki azon a bizonyos tíz évvel ezelőtti napon azzal lép elém, hogy idővel a válogatottat is vezethetem, valószínűleg széles mosoly jelent volna meg az arcomon... Hogy én a magyar válogatottat?! Túlságosan nagy feladatnak tűnt akkor nekem. Hiszen azt megelőzően alacsonyabb osztályú olasz csapatoknál edzősködtem, minden voltam a szakmában, csak ismert nem. Sőt az idő tájt közel álltam ahhoz, hogy kilépjek a labdarúgás világából, mert addigra elvesztettem a hitemet. Szemernyi túlzás nincs abban, amit az imént mondtam, Kispesten tényleg napról napra akartam bizonyítani, hogy megtarthassam az állásomat. S ha már szóba hoztam George F. Hemingwayt, azt is meg kell jegyeznem, hogy rendkívül egyenes volt velem, a véleményét mindig szemtől szemben mondta el, sohasem a hátam mögött. Úgy vélem, nem maradtam adósa, az első kispesti idényemben bronzérmesek lettünk, rá négy évre pedig bajnokok. Az elmúlt huszonnyolc esztendőben kétszer állhatott dobogóra a Honvéd, nagyon örülök annak, hogy állandó segítőmmel, Cosimo Inguscióval mindkét sikerből kivettük a részünket. Beszéltem már arról, amikor gyerek voltam, a nagyapám két csapatról, a Grande Torinóról és a nagy Honvédról mesélt nekem, ezek után aligha kell ecsetelnem, milyen sokat jelentett nekem, hogy a kispesti klubbal előbb harmadik, majd első lettem. S roppant büszke vagyok a DAC-cal szerzett bronzéremre, a nemzeti együttessel elért eredményekről nem szólva! Ahogyan a válogatottal a Nemzetek Ligája A-divíziójában szerepeltünk júniusban, minden képzeletet felülmúlt, de az Európa-bajnoki részvétel kiharcolása, majd az Eb-szereplésünk is csodás emlék. Szerintem kevés olyan meccs van a hátunk mögött, amely után nem emelt fővel jöhettünk le a pályáról.

– Negyvenöt mérkőzésig nem sokan jutottak el Magyarország szövetségi kapitányaként...
– Mondom is, hogy kik: Baróti Lajos, Sebes Gusztáv, Mészöly Kálmán, Bicskei Bertalan – és immáron én! Bicskei Bertalannal holtversenyben állunk a negyedik helyen, ha vetek egy pillantást az örökrangsorra, libabőrös leszek. S közben jó érzés tölt el, mert amit a kinevezésemkor ígértem, mára teljesítettem. Nem titkoltam, szeretnék nyomot hagyni a magyar labdarúgásban, azt gondolom, ez a vágyam teljesült. Ez persze nem elsősorban az én érdemem, mert ugyan az edző személye is fontos, a lényegi kérdések a pályán dőlnek el, kilencven százalékban a játékosokon múlik, sikeres lesz-e egy tréner. Ezen a téren is szerencsém volt, mert az elmúlt tíz évben remek futballistákkal dolgozhattam. Büszke vagyok rájuk, egyúttal hálás vagyok nekik! Ahogyan a családomnak is! Mert az vitathatatlan, hogy csodálatos évtized van mögöttem, de ezt nem jelenthetném ki, ha a szeretteim nem hoznak áldozatot ennek érdekében. Az első itteni fél évemben még csak nem is láttam az Olaszországban maradó fiamat és a lányomat, aki kicsit is tudja, mennyire erős köztünk a kötelék, gondolhatja, hogy ebből a szempontból milyen nehéz volt nekem az az időszak. Ami segített ezen átlendíteni, az a személyes motivációm: mindennél jobban hajtott, hogy éljek a lehetőséggel, amit Magyarországon kaptam. Ha korábban beszéltem arról, hogy gyakorlatilag elvesztettem a labdarúgásba vetett hitemet, azt is el kell mondanom, hogy Magyarországon visszanyertem. Érzem a szurkolók szeretetét, a játékosok bizalmát, a szövetség támogatását, ezért is bízom abban, hogy hiába írtunk történelmet a legutóbbi, Angliában elért négy nullás győzelmünkkel, még nem értünk az utunk végére.