Köszönet a sok-sok mindenért – búcsú Dzsudzsáktól és generációjától

Dzsudzsák Balázs 2007-ben debütált a magyar labdarúgó-válogatottban. Az első interjút, még kezdő újságíróként akkor készítettem vele, amikor azon az őszön aláírt a PSV-hez. Ambiciózus fiatalként, 20 évesen arról beszélt, a holland csapat tökéletes lépcsőfok lehet a számára egy hosszú, sikeres nemzetközi pályafutás megalapozásához. Eltelt tizenöt év, szerepelt öt különböző ország élvonalában, volt bajnok, kupagyőztes és vasárnap estig játszott 108 mérkőzést a válogatottban, ezeken szerzett 21 gólt és adott 24 gólpasszt. Hogy ez sok vagy kevés, hogy lehetett volna-e ebben a karrierben jóval több, „ha nem megy anno, 2011-ben az oroszokhoz”, vagy ez volt a realitás, azon persze napestig lehet teljesen fölösleges vitákat folytatni. De mi magyarok persze olyanok vagyunk, hogy szeretjük a fölösleges, sehová sem vezető vitákat. Emlékszem, a kétezres évek vége felé az egyik válogatott meccs előtt egyszer majdnem ölre ment két középkorú szurkoló, összevitatkoztak azon, milyen karriert futhatott volna be a 61-szeres válogatott Détári Lajos, ha pályafutása csúcsán el tud szerződni a Juventushoz…

Különböző fórumokon sokan még azt is kétségbe vonták, jár-e Dzsudzsáknak egy búcsúmérkőzés, most van-e itt ennek a helye, ideje. Arról nem beszélve, hogy a fővárosban járva-kelve az elmúlt hetekben, előbb találkoztam az NB I-ben utolsó előtti, 11. helyen álló Budapest Honvéd aktuális hazai meccsét hirdető plakátokkal, mint akárcsak egyetlen olyan reklámmal is, hogy a magyar labdarúgás 120 éves történetének egyik legtöbbszörös válogatott játékosa (vasárnapig Király Gáborral holtversenyben állt az élen) a novemberi felkészülési mérkőzésen elköszön a nemzeti csapattól, a szurkolóktól…

Ilyen előzmények után nagyon kíváncsian vártam, hogy a görögök elleni búcsút megelőzően mit mondanak a meccsre járó drukkerek, azok, akik hozzám hasonlóan talán mind a 108 meccsét látták Balázsnak, személyesen is átélték a lelátókról a magyar labdarúgás elmúlt, igencsak hepehupás másfél évtizedét. Nos, a megkérdezett, úgy egy tucatnyi drukker véleménye egyöntetű volt: itt és most eljött a búcsú ideje Dzsudzsák Balázs számára, de végtelenül hálásak a közösen átélt élményekért. Ahogy a B-közép a meccs előtti molinóján, úgyaz NSO Tv által megkérdezettek is a bukaresti és a lyoni góljait emelték ki.

A legjobban talán egy, a harmincas éveiben járó, Dzsudzsákkal nagyjából egyidős szurkoló foglalta össze a támadó válogatottban betöltött szerepét. Úgy fogalmazott, hogy Dzsudzsák egy kapocs volt a 2000-es évek csapata és a mostani együttes között. A pályán csapatkapitányként általa vezetett együttes kilábalt a korábbi évtizedek sikertelenségéből, hosszú böjt után újra Európa-bajnokságon szerepelhetett a válogatott, megalapozták a mostani időszakot, azt, hogy immár sorozatban a harmadik Európa-bajnoki részvételért harcolhat együttesünk, és a Nemzetek Ligájában már a legjobbakkal is fel tudta venni a versenyt.

Dzsudzsák a vasárnapi meccset követő sajtótájékoztatón maga is elmondta: örökös hullámzás, fent és lent jellemezte a válogatottban eltöltött éveit. Részese volt a hollandok elleni, történelmi vereségnek és az andorrai szégyennek is, de a románok és a portugálok elleni góljai utáni eufória már egy életre elkíséri. Ő az a játékos volt, aki mindig kimondta, amit éppen érzett, sosem rejtette véka alá az érzelmeit, még ha sokszor lehetett is vitatkozni a véleményével, még ha sokszor neki sem úgy ment a játék, ahogy szerette volna. Viszont ami minden vitán felül áll, hogy mindig is szívügye volt a válogatott. Az elmúlt másfél évtizedben sok, hozzá hasonlóan korszakos egyéniség hosszabb-rövidebb időre lemondta a válogatottságot, ő sosem, pedig már régóta különösebb szakmai vagy anyagi érdek nem fűzte a nemzeti együtteshez.

Ezt a válogatott karriert így kellett lezárni, 109 mérkőzéssel, egyedüli rekorderként, egy győzelemmel az ellen a csapat ellen, amelyikkel szemben 2007-ben bemutatkozhatott. A görögök ellen Dzsudzsák ugyan nem lógott ki lefelé a teljesítményével, de annak a csoda szép, gyors akciónak, amiből a jelen, no meg a jövő két, alighanem kulcsembere, Callum Syles és Sallai Roland összehozta az első gólunkat (ahogy anno ők csinálták ezt Szalai Ádámmal), már csak közeli szemlélője volt. A győztes szabadrúgásnál pedig már nem volt a pályán, de Kalmár Zsoltnál jobban ő sem lőhette volna azt a szabadrúgást.

Idén nemcsak Dzsudzsák Balázs búcsúzott a nemzeti csapattól, hanem Szalai Ádám és velük együtt az 1980-as években született játékosok. Egy korszaknak vége, egy nagyon hullámzó, de összességében felfelé ívelő korszaknak. Most már az új csapatkapitányon, Szoboszlai Dominikon, valamint Szalai Attilán és az idén debütált fiatalokon, Baráth Péteren, Dárdai Pálon, Kerkez Miloson, Németh Andráson a sor, hogy a következő 15 évben újabb magaslatokra juthasson el a válogatott.

FELKÉSZÜLÉSI MÉRKŐZÉS
MAGYARORSZÁG–GÖRÖGORSZÁG 2–1 (1–0)
Budapest, Puskás Aréna, 50 983 néző. Vezette: Chiffi (olasz)
MAGYARORSZÁG: Dibusz (Szappanos, 90+2.) – Botka (Lang, 71.), W. Orbán, Szalai A. – Fiola, Styles, Nagy Á., Dzsudzsák (Ádám, 53.), Kerkez (Nagy Zs., 53.) – Sallai R. (Dárdai P., 72.), Szoboszlai (Kalmár Zs., 90+2.). Szövetségi kapitány: Marco Rossi
GÖRÖGORSZÁG: Paszhalakisz – Rota, Hadzidiakosz, Recosz, Janulisz (Kiriakopulosz, 68.) – Bakaszetasz, Kurbelisz (Papanikolau, 86.), Buhalakisz (Hadzijiovanisz, 68.) – Maszurasz (Duvikasz, 86.), Joanidisz (Fundasz, 60.), Mantalosz. Szövetségi kapitány: Gustavo Poyet
Gólszerző: Sallai R. (15.), Kalmár Zs. (90+3.), ill. Bakaszetasz (81. – 11-esből)