Válogatott: Vidáts Csaba tudta, a futballon kívül is van élet

– Csatárként kezdte, mint Ihász Kálmán, 1967 májusában Salgótarjánban négy kettőre nyert a Vasas, három gólt szerzett a Stécé ellen. A Népsport ezt írta: „Elöl elsősorban az ügyes, igen szemfüles, mesterhármast elérő Vidátsot illeti a dicséret, aki bátran, lendületesen játszott, »érezte a labdát«”. Még ugyanebben a hónapban győztes gólt fejelt az Újpest ellen.
– Az év vége felé a Dundalk elleni BEK-meccsen két gólt rúgtam, de nemcsak ebben az esztendőben, később is betaláltam a kapuba, 1969-ben a Fradi ellen csereként beállva az utolsó percben fejesből egyenlítettem kettő kettőre.

– Hogyan lett önből beállós?
– Nem magamtól, Illovszky Rudolf akarta, hogy hátramenjek, a Benfica elleni BEK-mérkőzések előtt szólt. Makray Balázsnak – aki akkor került a Fáy utcába – gond volt az igazolásával, az edző engem bízott meg Eusébio őrzésével. Azt mondta, ne izguljak, az ő felelőssége.

– Nem is ment rosszul, 1968 márciusában az itthoni, nulla nullás meccset követően a következő kritikát kapta: „A fiatal Vidáts a játékidő első felében szívósan, ügyesen tartotta Eusébiót, szünet után azonban nem boldogult vele.”
– A Lisszabonban három nullára elvesztett visszavágón pedig José Torrest kellett fognom, sajnos a harmadik gólt ő szerezte. Sohasem felejtem el, az elején szegény Korsós Istvánnak volt egy helyzete, de a kapusba lőtte a labdát.

– A marseille-i kudarc után, 1970-ben Hoffer József állította be a válogatottba. Jugoszlávia ellen a Belgrádban kettő kettőre végződő találkozón nemcsak ő ült először a kispadon, hét újoncot is avatott, köztük önt. Számított rá, hogy gyökeret ereszt a legjobbak között?
– Marseille-t követően terjedt el az idősebb futballistákkal kapcsolatban, hogy az ő idejük lejárt, de én nem foglalkoztam ezzel: bekerültem a válogatottba, a becsvágyam azt diktálta, hogy szilárdítsam meg a helyem. Huszonhárom évesen kié lett volna a jövő, ha nem az enyém?

– Mégis lemaradt az 1972-es Európa-bajnokságról, pedig Hoffer József után Illovszky Rudolf kapitánysága alatt is ön játszott beállóst.
– A románok elleni Eb-negyeddöntő előtt megsérültem. Máltával játszottunk a Megyeri úton világbajnoki selejtezőt, le is kellett cserélni. A nagy szívfájdalmam, hogy az olimpián sem ment úgy, ahogyan szerettem volna, de legalább ott lehettem. Két meccsem volt, Iránt öt nullára megvertük, Brazília ellen kettő kettőre végeztünk, utóbbin sérülés miatt lejöttem a pályáról.

– Az 1973-as magyar–svéd találkozó a honi futball és az ön életében is döntő jelentőségű volt.
– Nekem mondja?!

– Sokak szerint azért nem jutottunk ki az 1974-es világbajnokságra, mert nem fogta Ralf Edströmöt, amikor a csatár fejesből három háromra egyenlített.
– Nemegyszer hallottam ezt. Ha megnézi a meccs felvételét, nyilvánvaló, nekem a másik csatárra kellett állnom, mert közelebb volt a kapuhoz, mint Edström. Onnan nem szabad fejes gólt kapni...

– Illovszky Rudolf mégis az ön nyakába varrta a gólt.
– Az még csak hagyján, de kegyvesztett lettem nála. A válogatott után a Vasasnál lett ismét edző, s bizony az ő idejében nem sok sót ettem meg.

– A válogatottnál még nem mellőzte, amikor utoljára ült szövetségi kapitányként a kispadon, ön is felhúzta a címeres mezt, igaz, Bozsik Józsefnél már nem.
– Így is lehet fogalmazni, meg úgy is, hogy Albert Flórián búcsúmeccsén voltam utoljára válogatott. A jugoszlávok elleni kettő kettővel mutatkoztam be, négy évvel később Jugoszlávia három kettes legyőzésével búcsúztam.

– Aktív karrierje után nem akart a sportágban maradni? Vagy eltervezte, hogy szülei példáját követve diplomát szerez?
– Utolsó, ózdi idényem közben felvetődött, hogy edző leszek, de nem jött össze. Mindig is tudtam, a futballon kívül is van élet: elvégeztem a közgazdasági egyetemet. Machos Ferencet azért is tisztelem, mert pártolta, hogy tanulok. Ami a futballista-pályafutásomat illeti: így volt szép, így volt jó.

– Mit vár a világbajnokságtól?
Jó meccseket! De tartok tőle, a kulcsjátékosok zöme kifacsarva érkezett a tornára.