Apadémia: egykori futballisták fiai a válogatottban

Ha bármelyik befutott futballistát megkérdeznénk, kinek köszönheti a legtöbbet a pályafutása során, talán azt gondolnánk, hogy valamelyik edzőjét nevezné meg, akár az utánpótlásból, akár felnőttpályafutásából. Aki először tette be a csapatba, aki kiszúrta egy ifitornán, aki bízott benne a súlyos sérülése után is, és így tovább. Pedig létezik kézenfekvőbb válasz, amire talán nem is gondolnánk: az édesapját. A csillagok szerencsés együttállása esetén pedig a fiatal játékos édesapja és első edzője egy és ugyanaz a személy.

Talán az olvasónak is feltűnt már, milyen sok olyan válogatott vagy „válogatott közeli” fiatal magyar játékos van most, akinek az édesapja is profi labdarúgó volt: Szoboszlai Dominik, Sallai Roland, Csoboth Kevin, Szalai Attila, Sallói Dániel. (És akkor ne is beszéljünk Kiprich Dávidról, Vincze Viktorról vagy Dragóner Filipről, tehát olyan volt válogatott labdarúgók gyerekeiről, akik szintén ígéretesen indultak, de végül nem tudtak stabil élvonalbeli játékossá válni, alacsonyabb osztályban játszanak most, vagy már felhagytak a futballal.)

Nyilván nem lehet véletlen, hogy ilyen nagy százalékban vannak a magyar éljátékosok között olyanok, akiknek az édesapjuk futballista volt. Mert persze fontosak az edzők, az intézmények, a képzési rendszerek, de az is valószínűsíthető, hogy a volt futballista édesapák szakmai és emberi példájánál, személyes varázsánál semmi sem hat erősebben egy fiatal játékosra. Még azt a kijelentést is megkockáztatjuk, hogy az édesapák jelenleg a legeredményesebb utánpótlás-nevelők Magyarországon.

Persze az is megérne egy misét, miért „hárul” ilyen szerep a futballisták szüleire, feltehetően kelet-európai sajátosság ez (miközben persze vannak remek külföldi példák is). Ez az a generáció, az ezredforduló környékén születetteké, amelynek már lehetősége volt futball­akadémiákon nevelkedni, és többnyire éltek is az esélyükkel, de olyan átmeneti időszakban kezdtek el futballozni, amikor teljes átalakuláson és hatalmas válságon ment át a magyar utánpótlásképzés, a hagyományos egyesületek, a pályák nagy része megszűnt, és bár elindultak az akadémiák, még nem érett be a munkájuk, jócskán magukon viselték a gyermekbetegségek jeleit. Ebben a bizonytalan időszakban az egyetlen biztos pont a család, az apuka tapasztalata, kapcsolatrendszere, személyes odafigyelése volt. Persze mindegyiküké külön-külön történet, vannak, akik kevesebb ideig maradtak az akadémiai képzés rendszerében, többen külföldön találták meg önmagukat már fiatalon.

A jelenlegi legértékesebb magyar labdarúgót, Szoboszlai Dominikot a korábbi Tatabánya- és REAC-játékos édesapa, Szoboszlai Zsolt edzette a kezdetektől, rendkívül tudatosan.

„Amikor egy gyerek hat-hét évesen elkezd futballozni, nagyon hosszú utat kell bejárnia, hogy eljusson a labdarúgás csúcsára, a válogatott szintig – mondta lapunknak Szoboszlai Zsolt.– Ebben sokan tudják segíteni, a szülei, a társai, az edzői, a csapatai, de a legtöbbet ő maga tehet érte. Edzőként csak alapot tudunk adni a folytatáshoz, megalapozhatjuk a futballszeretetét, hogy mosolyogva, örömmel futballozzon a gyerek. Egy-egy pályafutás alakulása sok tényezőtől függ, és az egyén döntésein is nagyon sok múlik, hogy lépésről lépésre tudjon fejlődni. Neki kell hozzátennie a munkát, az alázatot, ami nélkül senki sem juthat el erre a szintre. A szurkolók a mérkőzéseken – csúnya szóval – már csak a végterméket látják, a meccs eszköz ahhoz, hogy a labdarúgó bemutathassa, nyomás alatt mit tud alkalmazni mindabból, amit az évek során megtanult. De nincsenek vele, amikor a valódi munka folyik, amikor elsajátítja a tudást, amikor sok mindenről le kell mondania, amikor megsérül, amikor hóban-fagyban is edzenie kell, amikor meg kell küzdenie a csapatba kerülésért.”

Szoboszlai Dominik édesapja szerényen próbálja kisebbíteni a saját érdemeit, de az, hogy milyen sok sikeres fiatal játékosnak volt az édesapja maga is futballista, összefüggésekre világít rá. Szoboszlai Zsolt egyébként a fiát a székesfehérvári Főnix Gold FC-ben edzette, abban a futballműhelyben, amelyet 2007-ben éppen három későbbi „futballapuka” alapított, Szoboszlai apuka mellett Bolla László, a svájci Grasshoppersnél az angol Wolverhamptontól kölcsönben játszó, immár tízszeres válogatott Bolla Bendegúz édesapja, illetve Molnár Csaba, akinek fia, Molnár Dominik korábban az NB II-ben játszott. A Bulgária elleni legutóbbi Eb-selejtezőn láthattuk, egymással milyen összhangban futballozott Szoboszlai és Bolla, mintha egymás gondolatait is ismerné. Az 1999-es születésű Bolla és a 2000-es Szoboszlai hét-nyolc éves korától együtt futballozott Székesfehérváron, a két fiúhoz csatlakozott később a szintén 2000-ben született Csoboth Kevin, az Újpest FC új reménysége, aki a hétvégén megszerezte felnőttpályafutása első mesterhármasát a Zalaegerszeg elleni, 3–2-re megnyert meccsen. Csoboth Kevin édesapja, Csoboth Róbert is korábbi NB I-es labdarúgó, 1984-ben ifjúsági Európa-bajnok volt a korosztályos válogatottal, a Pécsi MSC-vel bajnoki ezüstérmet nyert 1986-ban.

Némileg más történet Sallai Rolandé, akinek nagybátyja, Sallai Sándor 55-szörös válogatott védő, de édesapja, Tibor is NB I-es labdarúgó volt, lényegében egyedül nevelte fel Rolandot és két évvel fiatalabb húgát – az élvonalbeli MTK-ban kézilabdázó Nikolettet –, miután édesanyjuk elhagyta őket. Az apuka kisfia edzője volt Siófokon, majd edzősködött a felcsúti Puskás Akadémián is, amikor Roland oda járt.

„Büszkén néztem a kertünkben, amint teli rüszttel rúgja a lasztit pöttöm kis srác­ként – mondta Sallai Tibor lapunknak egy vele készült korábbi interjúban. – Nem akartam erőltetni, de láttam rajta, hogy szereti a labdát. Aztán egyszer megunta az egészet – amikor hetekkel később a kocsival éppen a pálya mellett vittem el, látta, hogy a többiek edzenek, azt mondta, apu, megint focizni akarok. Onnantól kezdve sokkal komolyabban vette a sportolást, voltam én is az edzője Siófokon, a korosztályos csapatban, bajnoki címet nyertünk, ő meg több mint száz gólt rúgott egy idényben. Némi segítséggel Felcsútra vihettem, ahol szeretettel fogadták.”

A jelenlegi magyar válogatottban van még egy szerencsés játékos, akit szinte egész pályafutása során segített édesapja hatékony pártfogása. Szalai Attiláról van szó, akinek felmenője, „Sancho” 1987-ben szintén játszott a magyar nemzeti csapatban (lásd keretes írásunkat).

De egymás után jönnek az újabb és újabb, „futballapai” hátterű fiatal tehetségek, a korábbi szövetségi kapitány Dárdai Pál – aki már maga is egy korábbi futballista, a pécsi legenda, idősebb Dárdai Pál fia – gyerekei közül Pál a Mol Fehérvárban, Márton a Hertha BSC-ben játszik, Bence pedig a Hertha utánpótlásában nevelkedik, miközben a 17 éves ifjabb Lisztes Krisztián éppen az elmúlt hétvégén szerzett két gólt a Ferencvárosban a Mol Fehérvár ellen.