A legendás Rapp Imrét kellett kiszorítania Pécsen a kapuból, amelyet hatalmas termetével szinte beárnyékolt. Nem tartott az összecsapásoktól, szerinte a mérlegelés csak elbizonytalanít. Lisszabonban Mészáros Ferencet követte a Sportingnál. Vb-résztvevő, ám Spanyolországban nem állt a kapuba. Katzirz Béla ma tölti be 70. életévét.
– Ilyen termettel nyilván tárt karokkal fogadták a Pécsi Ércbányász csatársorában. Hogyhogy nem eresztett gyökeret támadóként? – Vehemensen játszottam, az egyik mérkőzésen rögtön kiállítottak, egy másikon pedig az edzőm lecserélt, hogy ne legyen nagyobb baj − válaszolta lapunknak a 194 centiméter magas Katzirz Béla, aki ma tölti be 70. életévét. − Eredendően kapus voltam, de az edzéseken az egymás elleni játékban sok gólt szereztem, ekkor jött az ötlet, mi lenne, ha kimennék a mezőnybe. Aztán hirtelen megnyúltam, lelassultam, visszakerültem a kapuba, de nem bántam, mert a lelkem mélyén kapus voltam.
Katzirz Béla
Született:
1953. április 27., Budapest
Posztja:
kapus
Egyesületei:
Pécsi Ércbányász (1972), Pécsi MSC (1973–1983), Sporting CP (1983–1986)
Válogatottság:
22 (1978–1983)
Kiemelkedő eredménye:
vb-résztvevő (1982)
– Volt valamilyen köze a bányászokhoz? – Tizenhat-tizenhét évesen ötórás sportállásban voltunk az egyesületnél. Én lakatosként végeztem a munkámat, sok bányászt ismertem meg, akikre szeretettel gondolok mind a mai napig.
– Amikor már a Pécsi Ércbányász kapusa volt, egy korosztályos Ércbányász–Dózsa meccsen kiollózott egy labdát a felső sarokból… Mi kellett ehhez? – Nem volt rossz a labdaérzékem, és ütemérzéknek sem voltam híján. Laza volt az izomzatom, nem esett nehezemre megcsinálni. Magától jött a mozdulat, abban a helyzetben ezt tartottam természetesnek.
– A Pécsben kit kellett kiszorítania, Rapp Imrét? Nem tűnt kilátástalannak? – Igen, Imrét, de ha az ember nem bízik magában, ne is kezdjen sportolni. Nem azért kezdtem el védeni, hogy a kispadon öregedjek meg. És volt közöttünk több mint tizenöt év korkülönbség. Úgyhogy azért volt reményem…
– Hogyan emlékszik 1975 tavaszáról az Újpesti Dózsa négy kettes legyőzésére? – Dárdai Pál tízes osztályzatot kapott, mind a négy gólunkat ő szerezte! Azért is különleges élmény, mert a fővárosi nagycsapatok ellen nem sok esélyünk volt, még hazai pályán sem.
– Az első válogatottság megvan? – Hogyne lenne meg! Megvertük a szovjeteket Európa-bajnoki selejtezőn 2–0-ra a Népstadionban. Az különösen jólesett, hogy Martos Győző elsőként gratulált a meccs végén, még a pályán.
– Utolsó válogatott mérkőzésén Dániában 3–1-re kikaptunk, ez volt Mészöly Kálmán első kapitányságának utolsó találkozója. Neheztel az őt követő Mezey Györgyre, hogy nem volt többször válogatott? – Volt elég időm ezzel megbékélni… Akkor úgy éreztem, lenne helyem az együttesben, Mezey György nem így vélte.
– Mondjuk 1983 ennek ellenére nem rossz éve, a portugálok elleni coimbrai 0–0 alapozta meg, hogy 1983 és 1986 között a Sportingban védett. Milyen volt a fogadtatás? – A válogatott ezt megelőzően játszott Lisszabonban a Benficával, három nullára nyertünk. Ez a mérkőzés is hozzájárult ahhoz, hogy átigazoljanak. Elképesztő volt a fogadtatás. Kezdve attól, hogy Portugáliában imádják a futballt, s folytatva azzal, hogy elődöm Mészáros Ferenc volt, márpedig érte rajongtak a szurkolók.
– Kint olyan szeretet vette körül tekintettel a teljesítményére is, hogy a legenda szerint van olyan étterem, amelyben még manapság sem kell fizetnie. Igaz ez? – Ha Lisszabonban vagyok, igen. Sőt, nem is egy, több is! A portugálok nyitottak, én pedig ápoltam az emberi kapcsolatokat. Megszerettek, és ez a szeretet mind a mai napig megmaradt.
– A klubbal milyen a viszonya? – Hat-hét évvel ezelőtt voltam kint a győri futsalosokkal, a csarnokban bemondták a nevemet, a nézők állva tapsoltak meg. Amikor 2012-ben a Videoton a Sportinggal játszott az Európa-liga csoportkörében a Sóstói Stadionban – a Vidi három nullára nyert! –, meghívtak a portugálok páholyába. Kaptam egy kapusmezt, rajta az egyes számmal és a nevemmel. Megható volt.
– A PMSC a Sportingnak eladta, de az Ércbányász a Vasasnak korábban nem adta ki. Miért? – Az egyesület szerint szükség volt rám, ha a két klub nem tudott megegyezni, egy év kivárás volt a szabály, ám kiderült, valamilyen oknál fogva kettő lett volna. Ez 1970-ben volt, az akkori Vasasban még játszott Mészöly Kálmán, Farkas János, Ihász Kálmán, Puskás Lajos. Megtisztelő volt. Ám hiába volt nagy élmény az együtt eltöltött időszak, amikor tíz hónap múlva megtudtam, csak kétéves kivárás után igazolhatnék a Fáy utcába, hazajöttem Pécsre.
– A spanyolokat Valenciában vertük meg 3–0-ra 1981 áprilisában, Mészöly Kálmán ezt mondta önről: „Tiszteletet parancsolt hatalmas termetével, elsöprő lendületű, jó ritmusú kifutásaival”. Sohasem tartott az összecsapásoktól? – Már a termetemnél fogva sem, de egyébként sem volt bennem félsz. Adsz is, kapsz is, volt, hogy az ellenfelet kellett levinni a pályáról, előfordult, hogy engem. Ez benne volt a pakliban.
– Az 1982-es vb-selejtezőinek három meccsén védett, a vb-n viszont Mészöly Mészárosra szavazott. Ez hogyan csapódott le önben? – Kedveltem Kálmánt, Bubuval pedig kimondottan jó viszonyban voltunk, kiváló kapusnak tartottam. Tudomásul vettem a helyzetet, abban azért bíztam, egy meccs jut nekem is. Nem úgy alakult.
– A Népstadionban 1981 júniusában három egyre kikaptunk az angoloktól, Trevor Brooking második gólja után úgy kellett kipiszkálnia a labdát a háló és a hálótartó vas közül. Ez dühítő érzés? Megalázó ilyen gólt kapni? – A gól az gól! Ha már gól, még jobb is olyat kapni, amelyért nem hibáztatható a kapus. Brooking olyan jól eltalálta a labdát, hogy rá sem tudtam mozdulni. Természetesen a gól látványa nem vigasztalt.
– Másfél évig volt csapatkapitány a válogatottban. Az akkoriban fővároscentrikus válogatottban ez nagy szó volt. Mészöly kijelölte, vagy választották a játékosok? – Nyilasi Tibor volt a legesélyesebb, hogy cséká lesz, de ő nem akarta vállalni. Ezt követően a játékosok voksoltak, a legtöbben rám. Talán Kálmánt is meglepte, mert még egyszer szavaztunk, akkor is én kaptam a legtöbb szavazatot.
– Tudatos választás volt, hogy jogász lesz? – Amikor megalakult a PMSC 1973-ban, húszéves voltam, s a csapat idősebb játékosai állandóan mondták, türelem, tanulni kell. Igazuk volt. Ebből a szempontból is nagyon jó volt a társaság. Közben rájöttem, mire abbahagyom a játékot, nem tudok megfelelő egzisztenciát teremteni a családomnak. Pécsen diplomáztam, harmincegy éve ügyvédként dolgozom.
– Melyek a legemlékezetesebb meccsei? – A már említett magyar–szovjetet és spanyol–magyart mondanám, de nem ezekre vagyok a legbüszkébb, hanem arra, hogy Pécsen a nézők osztályozták a játékosokat, az idény végén ezt összesítették, és akinek legjobb lett az átlaga, „aranylabdát” kapott. Öt évig írták ki ezt a szavazást, amelynek alapján mind az öt alkalommal én lettem a legjobb. Így lettem ötszörös pécsi aranylabdás!
– Sportol valamit? – A térdeim tropára mentek, műtét előtt állok, de azért biciklizem. A szabadban ritkábban, akkor másfél óra az adagom, a szobabiciklin negyven perc.