Válogatott: hetvenéves a „szovjetölő” Kereki Zoltán

– Mi jelentette az első olyan impulzust, amelyből megbizonyosodott, érdemes volt a futballt választania?
– Két ilyet is tudok említeni: vasi gyerek vagyok, s minden itt született srác legnagyobb célja, hogy bekerüljön a Haladásba − válaszolta lapunknak a 70. életévét ma betöltő 37-szeres válogatott futballista, Kereki Zoltán. − Amikor ezt megtörtént, már válogatott akartam lenni. Az 1976-os lausanne-i Svájc–Magyarország mérkőzésen mutatkoztam be a legjobbak között, a Himnusz közben azt gondoltam, igen, ez nagy tett, keményen dolgoztam, és meglett az eredménye. Hozzáteszem, a múlt összehasonlíthatatlan a jelennel, mert akkoriban vidékről bekerülni a válogatottba óriási dicsőségnek számított. Az én időmben rajtam kívül Csapó Károlyt és Halász Istvánt hívták be Tatabányáról, később Pásztor Józsefet és Kerekes Attilát Békéscsabáról, szóval sokan nem voltunk.

– Volt példaképe?
– Lehet, hogy meglepődik, de nagy Fradi-drukker voltam, Albert Flórián játéka nagyon tetszett. Emlékszem, Szombathelyen lépett pályára a Ferencváros, apámmal persze kint voltunk a Rohonci úton, Flóri a végén jött lefelé, úgy néztem rá, mint egy félistenre. Később, már technikai vezetőként hívott az Üllői útra, de nem mentem. Ez 1977 körül volt. Arra viszont büszke vagyok, hogy idővel, miután már az MLSZ utánpótlás-igazgatója lettem, Albert Flórián baráti köréhez tartozhattam, és a stadion melletti étteremben az asztalánál ülhettem nemegyszer.

– A Ferencváros egy évre rá kereste, hogy megválasztották az év labdarúgójának. Nem bánta meg, hogy Szombathelyen maradt?
– Utólag el-elgondolkodtam azon, lehet, meg kellett volna próbálnom, de imádtam a Haladást. Később keresett a Honvéd, az Újpest – a Hali 1979-ben kiesett az első osztályból –, de a lila-fehérek kicsit azt éreztették velem, kötelező a Megyeri útra igazolnom. Lesöpörték a kérésemet, ha a Szombathely az NB I/B-ből visszajut, visszaigazolhatok.

– A Zetében egy idénnyel töltött kevesebbet, mint Szombathelyen. Hol érezte jobban magát?
– Egyértelműen a Haladásban, s ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Zetében nem éreztem jól magam. A két csapatban az élvonalban védő létemre ötven gólt szereztem.

– Innsbrucki pályafutásáról tudni a legkevesebbet. Miért?
– Talán azért, mert ott alig több mint egy évadot töltöttem, de az osztrák bajnoki bronzérem mellett akadtak emlékezetes meccseim. A Sturm Graz ellen negyedóra alatt fejeltem mesterhármast, öt nullára győztünk. Az UEFA-kupa első fordulójában Innsbruckban kettő nullára legyőztük a Real Madridot – apró szépséghibája a történetnek, hogy előtte az első meccsen öt nullára kikaptunk.

– Kik voltak a legnehezebb ellenfelei külföldön?
– Az említett párosításban Emilio Butraguenót kellett fognom, pontosabban kellett volna, mert nem tudtam tőle elvenni a labdát, Innsbruckban Jorge Valdano ellen már jobban ment. Ők ketten mindent tudtak, amit egy csatárnak tudnia kell.

– És itthon?
– Egyértelműen Törőcsik András! Kiismerhetetlen zseni volt, páratlan ütemérzékkel. Rólam mondták, jól ugrom fel a fejeseknél, van ütemérzékem. Nos, amikor azt gondoltam, na, akkor a következő ütemben elveszem tőle a labdát, csinált egy cselt vagy gólpasszt adott. Intelligens, aranyos gyerek volt, alig több mint egy éve ment el. Talán ha a régi szép időkben keményebb saját magával… Csak ő tudott volna változtatni, mert a környezete mindent ráhagyott.

– Beállós létére rengetegszer ment fel az ellenfél kapujához, sok gólt szerzett fejjel. Egyenlített a görögök elleni egy egyes vb-selejtezőn Athénban 1976 őszén, győztes gól a szovjeteknek a Népstadionban, vagy a kettő között négy kettes győzelem az osztrákok ellen a Práterben az ön két góljával.
– Előttem van valamennyi gól, az osztrákok ellen Nyilasi Tibor duplájával vezettünk, aztán Hans Krankl egyenlített, én pedig egyet fejeltem, egyet lőttem. Jól játszottunk, Törő akkor volt először válogatott.

– Ön melyik gólját tartja a legszebbnek? A „szovjetölőt”?
– A szovjetek elleni gólt kellene mondanom, már csak a két ország viszonya okán. Tény, katartikus élmény volt, de ha nem egyenlítek egy bal oldali beadást követően a 84. percben Athénban, a továbbjutáshoz nem lett volna elegendő a Népstadionban legyőzni a szovjeteket.

– Edzői karrierje korántsem annyira karakteres, mint játékos-pályafutása. Miért?
– Felnőttekkel nemigen szerettem dolgozni, nem éreztem a szorgalmat, ami bennem megvolt. Mindig is a kemény munka híve voltam, ezért is határoztam el, hogy az utánpótlásban dolgozom, azt szoktam mondani, Lionel Messit talán én sem tudtam volna elrontani. Komolyra fordítva: a stábom keze alatt mintegy félszáz olyan futballista ment át, akiből nagyválogatott lett.

– Mi a véleménye a válogatottról?
– A lehető legjobb! Marco Rossi óriási nyereség a kispadon. A kapitány világosan elmondja, mit szeretne látni a pályán, a srácok pedig meg tudják valósítani: szervezett, fegyelmezett futballt játszanak.