Nagy szavak – Deák Zsigmond jegyzete

Nem állítom, hogy puszipajtások vagyunk, de azt igen, hogy felelősségteljes, komoly sport­embernek tartom Gulácsi Pétert. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt jegyzetet írtam a coachokról, részben-egészben az ő, pontosabban az őt segítő szakember példáján keresztül, néha bizony pikírtnek mondható megjegyzéseket is használva, gyakorlatilag ismeretlenül felhívott. Nem azért, hogy elküldjön melegebb éghajlatra, mert nem mindenben osztom a véleményét, hanem azért, hogy megismerje az álláspontomat, és részletesebben kifejtse a magáét. Legalább fél órát beszélgettük, békében váltunk el (azt hiszem, ezt a nevében is mondhatom), s őszintén örvendtem, hogy a „buta focista” sztereotípián túllépve egy számára fontos témában megkereste- és -találta az értelmes interakció lehetőségét.

Azt hiszem, mostani exkluzív interjúnk során sem lépett le erről a keskeny, de megfelelő intelligenciával járható mezsgyéről, s az exkluzív jelzőt azért hangsúlyoznám, mert a sérülése óta eltelt egy év két hónap alatt tényleg nem szórta a nagyinterjúkat. Mondjuk úgy, nem adott egyet sem, aztán egyszer csak jelezte az őt régóta „masszírozó” kollégámnak, Somogyi Zsoltnak, hogy úgy érzi, eljött az idő. S valóban, megvárta, amíg feldolgozza, ami vele történt, s lesz róla érdemi mondanivalója, no meg arról, hogyan tervezi a jövőt. Feltűnő, hogy egyetlen sztereotípiát, szokásos nyilatkozatpanelt sem használ, sokkal inkább őszinte, nagy szavakat, mélyen átgondolt és átérzett mondatokat, gondolatokat. „Ahogy és amiben addig éltünk, az visszavonhatatlanul megváltozik”, „nem tudták biztosra az orvosok, futballozhatok-e még a jövőben, vagy vége a karrieremnek”, „lehet örülni annak, hogy ebéd után a tányért képes vagyok elvinni az ebédlőasztaltól a konyháig”, „soha életemben nem edzettem ennyit, rengeteg munkát fektettem abba, hogy teljesen rendbe jöjjek”, „nem vagy olyan fontos, mint amikor a kapuban állsz, és idő kellett ahhoz, amíg ezt el tudtam fogadni”.

Maradjunk annyiban, Gulácsi ebbe az interjúba beletette a szívét-lelkét, ugyanúgy, mintha a BL-elődöntőben (ilyen már történt vele) vagy az Eb-n védene (ilyen is). A konkrétumokat sem kerülte, kimondta, szinte biztos, hogy bár nem ő az első számú kapus, de a télen még Lipcsében marad, mint ahogy a válogatottban szintén hátrébb szorulva beszélt őszinte elismeréssel posztvetélytársáról, Dibusz Dénesről, valamint meleg szeretettel az őt folyamatosan támogató Marco Rossi szövetségi kapitányról. Kétgyermekes családapa, érett személyiség, nagy sportoló, aki pályafutása eddigi legmélyebb gödréből kapaszkodott vissza. Érdemes meghallgatni Gulácsi Pétert.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!