Sárból várat – ilyen volt a magyar futball 2023-ban

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom írni a magyar futball kapcsán, mert eddig megvoltam győződve az ellenkezőjéről, de most már úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy az 1980-as években születtem. A nálam tíz, húsz vagy akár harminc évvel idősebbek abba születtek bele, hogy a magyar labdarúgás a világ élvonalába tartozik vagy amikor már nem tartozott a közvetlen élvonalba, akkor is el tudtunk jutni világbajnokságokra vagy éppen a klubcsapataink révén európai kupadöntőbe (máig utoljára a Videotonnak sikerült ez 1985-ben). A nálam idősebb generációk számára az 1980-as éveket követő jó harminc év a lassú leépülés, a boldog időket váltó, kínkeserves elmúlás időszaka lehetett.

Mit érezhetett például az a Dózsa-szurkoló, aki 2006-ben látta a liechtensteini Vaduzt 4–0-ra nyerni Újpesten, azok után, hogy 1974-ben még tapsolt a Népstadionban Fazekas László góljánál a Bayern elleni BEK-elődöntőben? Hogyan élhették meg a Ferencváros kizárását és kis híján csődbe jutását azok a fradisták, akik az 1960-as években Albert Flórián cselein nőttek fel? Milyen volt a telt házas kettős rangadókhoz szokott tömegeknek a 2000-es évektől egyre több olyan NB I-es meccset látni, melyeken még ezer néző sem gyűlt össze? És mit gondolhatott az a szurkoló, aki 1986-ban ott volt azon 70314 szerencsés drukker között, akik látták élőben a legutóbbi, 3–0-s brazilverésünket, aztán 17 évvel később azt is látta, hogy 475 néző előtt kikapunk az Üllői úton Észtországtól (de 2001-ben MTK–Honvéd fővárosi rangadót is rendeztek 485 néző előtt)…

Amikor én „futballöntudatra” ébredtem az 1990-es években, már éppen úton voltunk a pokol legmélyebb bugyrai felé. Nekem már „természetes volt”, hogy a gyerekkori focipályánkra kisboltot és fagyizót építettek, az egyik belvárosi pálya helyét benzinkút vette át és sorra szűntek meg azok a kis utánpótlás-nevelő műhelyek, melyekben a nálam kicsit idősebb gyerekek még boldogan rúghatták a bőrt, akkor is, amikor télen a mínusz fokokban betonkeménnyé fagyott salakoson kellett edzeni és akkor is, amikor tavaszi olvadáskor a fűre már nyomokban sem hasonlító sártengerben játszottak. Ugyanakkor még az NB I-ben is voltak akkoriban olyan gyep(telen)szőnyegek, melyek a füvet csak hírből ismerték (a manapság sokat szidott kecskeméti borítás azokban az időkben a legjobbak közzé tartozott volna...). Utólag visszagondolva, ilyen körülmények között még a jugoszlávok elleni, 1997-es 1–7 sem volt annyira meglepő, bármennyire is fájt az nekem akkor, 14 éves koromban.

Az én generációm éppen ezért tudja igazán értékelni a jelen sikereit: több mint három évtized sóvárgása, már-már hiábavaló reménykedése után a mi életünkben ez az aranykor. Az, hogy egymás után a harmadik Európa-bajnokságról tudósíthatom jövőre a magyar válogatott szereplését, olyan csoda, ami még 2013-ban, az éppen idén tízéves amszterdami „nyócegy” idején is elképzelhetetlennek tűnt. Az meg pláne hihetetlen, hogy veretlenül, csoportelsőként jussunk ki egy Eb-re, úgy, hogy a fent már említett, de azóta más néven futó kedves déli szomszédot oda-vissza megvertük és ezúttal a szintén említett észteket is legyőztük 1–0-ra, csak most úgy negyvenezerrel többen voltak a lelátón, mint húsz évvel ezelőtt, pedig ez is csupán egy felkészülési meccs volt. Miközben a selejtező mérkőzéseink mindegyikén közel 60 ezren ültek a lelátókon, Bulgária, Litvánia és Montenegró ellen is (a szerbekről nem is beszélve). 1985 után tudtunk újra egyenes ágon, pótselejtező nélkül kijutni egy nagy tornára.

Aztán az is sokáig utópiának tűnt, hogy 70 millió eurót fizessenek egy magyar labdarúgóért, ráadásul olyan csapat, amely egy évvel korábban még a Bajnokok Ligája döntőjében szerepelt. Idén nyáron azonban ez is megtörtént, a Premier League-ben jelenleg újra bajnoki címért harcoló Liverpool ekkora összegért szerződtette Szoboszlai Dominikot, aki pillanatok alatt alapemberré is vált napjaink egyik legelismertebb edzőjénél, Jürgen Kloppnál. De azt se felejtsük el, hogy a német Bundesliga élcsapatainál (a 3. és 5. hely között végzett Leipzig, Union, Freiburg triónál) öt magyar válogatott játékos is szerepelt az előző idényben és volt Török Kupa-győztesünk is – ezek mind kuriózumnak számítanak a korábbi évekhez képest. Mint ahogy az is hatalmas, néhány éve elképzelhetetlen eredményt jelentett, hogy a Ferencváros márciusban, ötvenezer néző előtt Európa-liga-nyolcaddöntőben fogadhatta a Leverkusent.

A 2023-as évben ugyanakkor az volt a jó, hogy amikor már kezdtük azt hinni, a bab is hús, mindig az orrunkra koppintott, helyre rakott minket, csak hogy érezzük, nem vagyunk még abban a helyzetben, hogy bárki ellen biztosra vehessünk egy győzelmet és ne a száz százalékot nyújtsák a csapataink a pályán. A Ferencvárosnak a feröeri KÍ elleni kínos BL-kudarca bizony intő jel, hogy a mostani álomból pillanatok alatt vissza lehet zökkenni a korábbi valóságba, amikor 2016-ban az albán ezüstérmes is búcsúztatta a magyar bajnokot. Mint ahogy a válogatott sem teheti meg következmények nélkül, hogy Litvániában átalszik egy félidőt, vagy hogy Bulgáriában 1–0-s vezetésnél elhiszi, megvan a meccs. Ugyanakkor akár az FTC, akár a válogatott esetében elmondhatjuk, a sokk után összekapta magát a gárda és a folytatásban nagyot küzdve javítani tudott és elérte a célját. Igaz, a Ferencváros a szó szoros értelmében nagy árat fizetett, hiszen az Európa-konferencialiga bevételeket tekintve teljesen más kávéház, mint az El vagy a BL. Ám éppen a feröeri bajnoktól elszenvedett vereség miatt kell nagyon megbecsülni, hogy az Ekl-ben a selejtezőkkel együtt nyolc meccset is megnyert és a csoportkörből veretlenül jutott tovább – ezzel egymás után másodszor éli meg a tavaszt az európai porondon.

Mindezek mellett pedig az NB I-ben is láttunk olyan eredményeket, melyek néhány éve elképzelhetetlennek tűntek. Ilyen a 2021-ben még NB III-as Kecskemét ezüstérme (a címet adó „sárból várat” tipikus esete, a szó szoros értelmében is) vagy a sokszor a kiesés ellen harcoló Paks őszi elsősége. Ezek mögött „kicsiben” ugyanannyi munka, kitartás és elkötelezettség szükséges, mint a válogatott vagy a Ferencváros eredményeihez, mind a pályán, mind azon kívül.

Persze óriási hiba lenne, ha azt hinnénk egy-egy jobb nemzetközi eredmény hatására, hogy minden a legnagyobb rendben van a futballunkban. Az ugyanis nagyon nincs rendben, hogy miközben a magyar labdarúgás, kiváltképp az utánpótlás-nevelés, az akadémiai rendszer olyan központi támogatást kap jelenleg, ami szintén példa nélküli az 1990-es és 2000-es évekhez képest, a klubokat mégis külön ösztönöznie kell az MLSZ-nek a fiatalszabállyal, hogy több lehetőséget adjanak a tehetségeknek. Ugyanis nemzetközi összevetésben – ahogy arra az MLSZ vonatkozó kutatása rámutatott idén – ezen a téren még mindig jelentős a lemaradásunk a régiós riválisokhoz képest, ahogy a topligás játékosok számában és a jegyárbevételekben is. Továbbá az is elgondolkodtató, hogy a hazai korosztályos bajnokot, a Puskás Akadémiát egy azeri csapat kiütötte az ifi BL-ből.

Ugyanakkor itt van még egy szegmens, amiről még mindig meglehetősen keveset beszélünk, pedig kiemelt jelentőségű, és ezen a téren is szerencsés vagyok, mert a nyolcévesen igazolt labdarúgónak számító fiam révén betekintést nyerhetek, ez pedig az úgynevezett preakadémai képzés, vagyis az akadémiákat megelőző, 14 éves kor alatti gyerekek képzése, versenyeztetése. Így láthatom például, hogy a mai gyerkőcök nagy átlagban összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között készülhetnek, mint az én időmben, az 1990-es évek elején. A legtöbb kis klubnál a központi támogatások, illetve a taoforrások révén jó minőségű pályákon dolgozhatnak már a legkisebb korosztályok is, ahova szívesen hordják edzésre a szülők a szemük fényét, és ami nagyon fontos, egy korosztályra több edző is jut, ezáltal sokkal célirányosabb szakmai munka folytatható. Mindezeknek és az utóbbi években növekedésnek indult gyermeklétszámnak – ebben biztosan szerepe van a válogatott eredményeinek és az olyan példaképeknek is, amilyen Szoboszlai Dominik lehet a mai gyerkőcök számára – köszönhető, hogy az elmúlt tíz esztendőben egyre több olyan, elsősorban a 14 év alatti gyerekek nevelésére specializálódott kis klub jött létre, mint amilyen a fehérvári Főnix is, amelyek megtaníthatják a nélkülözhetetlen alapokat a leendő akadémistáknak is.

A kisfiammal rendszeresen járva a Bozsik-tornákat és egyéb utánpótlás-mérkőzéseket tapasztalhatom, hogy egy-egy kerületen belül is egyre több helyszínen, egyre több klubnál van lehetőség megismerkedni a labdarúgással. Airnergy, Carvalho, Kastélydomb, Mini Talent, Puebla – csak néhány példa azon klubokra, melyek nem egy sok évtizedes múltra visszatekintő nagy egyesület égisze alatt, hanem egy kis műhelyben, a saját maguk által felállított elvek mentén nevelik a fiatalokat. Az persze egy nagy feladat a szakma és a szövetség számára, hogy az egyre sokrétűbb hazai utánpótlásban tényleg megtalálja azokat, akikre aztán építeni lehet az akadémiai munkát, mert ha olyanok is bekerülhetnek akadémiákra, akiknek például még labdakezelési és egyéb technikai hiányosságaik vannak (hallani sajnos ilyenekről...), akkor hiába is várunk magas szintű szakmai munkát az akadémiáktól – az alapokat ugyanis már korábban el kell sajátítani.

Azt is látom a Bozsik-tornákon, hogy vannak nagyon kiemelkedő csapatok és a csapatokon belül egy-két kiemelkedő játékos, viszont nincs igazi versenyhelyzet, mert túl nagy a különbség egyes csapatok, illetve a csapatokon belül a kiemelkedő és adott korosztályban egyelőre nem kiemelkedő gyerekek között. A már említett Főnix azért is tudott igazán nagyot alkotni, mert egy korosztályon belül volt több olyan képességű játékosa, akikből később élvonalbeli, sőt válogatott labdarúgó lett – gondoljunk a Bolla Bendegúz, Csoboth Kevin (ő idén mutatkozott be a nemzeti csapatban), Szoboszlai Dominik hármasra. Ők a közös munka során egymást erősítették, a tehetséges gyerek a hozzá hasonló tehetségek között tud igazán fejlődni. Azonban a Bozsik-tornákon területi alapon, illetve tehetségközpontok alapján sorolják be a csapatokat, így könnyen előfordulhat, hogy egy alacsonyabb szinten lévő együttes fél éven át mindegyik tornán számolatlanul kapja a gólokat. Egy ilyen gárdából pedig egy tehetségesebb gyerek is nagyon nehezen tudja felhívni magára a figyelmet, és ha nem éri sikerélmény, elveszítheti a motivációját is, pedig ha a csapatokat eleve tudásszint alapján próbálnák besorolni, talán kiegyensúlyozottabbá lehetne tenni az egyes tornákat.

A jelen magyar labdarúgásában a valós versenyhelyzet hiányát látom az egyik legnagyobb problémának minden szinten. Az lenne az ideális, ha a tehetségek egymással versenyeznének azért, hogy a sok kiváló képességű labdarúgó közül kinek melyik élvonalbeli klubnál jut hely hosszú távon, de most inkább arról van szó, hogy a klubok próbálják megtalálni az U21-es korosztályból azokat, akikkel adott évben elérhetik a maximális MLSZ-támogatáshoz szükséges fiatalkvótát, úgy, hogy az minél kevésbé menjen a játékminőség és a teljesítmény rovására. Sokan nem a hosszú távú szakmai és esetleges üzleti célok miatt kapnak lehetőséget, hanem a rövid távú, anyagi okok miatt – és ezt egyre több edző nyíltan ki is mondja. A versenyhelyzet hiányát láthatjuk az utánpótlás-válogatottaknál is, amikor a szövetségi edzőknek olyan futballistákból kell összeállítaniuk a csapatukat, akik 18-19 évesen alig-alig kapnak lehetőséget felnőttek között, és ezt látjuk az úgynevezett „A-válogatottnál” is, amikor Marco Rossi nem igazán tudja pótolni a sérülés miatt kieső kulcsembereit – ennek ittuk a levét Litvániában és Bulgáriában is.

Mindezekkel együtt 2023-ban is tovább épült a magyar futball vára a korábbi sártenger helyén, de ahhoz, hogy a csúcsot folyamatosan magasítani tudjuk, az alapokat és a falakat is folyamatosan erősíteni kell, mert különben előbb-utóbb össze fog dőlni, mint egy kártyavár…