Sokakat megütött, hogy Marco Rossi csütörtökön azt mondta: egyetlen percét sem élvezte az Európa-bajnokságnak. „Rendkívül stresszes volt” – mondta többek között a szövetségi kapitány, és az első reakció az lehetett: nem szabad erőltetni, amit egyáltalán nem élvez az ember. A stressz a munkakörrel jár, noha érdemes azon elgondolkozni: ki helyez nyomást a szakvezetőre? A továbbjutásban reménykedett mindenki, akkor is, ha a józan szurkolók nehéz csoportkörre számítottak. Az áprilisban megtartott elnökségi ülés után Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke úgy fogalmazott: „Marco Rossi szövetségi kapitánynak 2026. január 1-jéig van szerződése, addig szeretnénk itt tartani, ameddig csak lehetséges, nagy álmom a világbajnoki szereplés. Szakmailag és emberileg is nagyon elégedettek vagyunk Marcóval, ha rajtam múlik, húsz évig kapitány marad, utána pedig az MLSZ elnöki tanácsadójaként folytatja karrierjét.”
Mi csökkentheti jobban a stresszt, ha nem a felettes, a magyar labdarúgás vezetőjének egyértelmű bizalma?
A szurkolók várakozása másik kérdés, de sokszor volt téma: hiba lenne, ha az interneten olvasható kommentek, kritikák befolyásolnák a kapitány hangulatát. Annál is inkább, mert a fórumokon egyfelől lehet megszívlelendő észrevételekkel találkozni, de elfogadható, ha a szenvedélyes olasz edzőt kihozza a sodrából, ha úgy érzi, igazságtalanul bántják. Sokkal fontosabb – szerintünk –, hogy a magyar labdarúgásban kevés olyan embert találni, akit ennyire elfogadott, szeretett, tisztelt volna a közönség. „Marco”, üvölti harmincezer ember a Puskás Aréna egyik felén: „Rossi” üvölti válaszképpen a másik oldalon ülő harmincezer – libabőrös lesz az ember, ha hallja vagy eszébe jut.
Sebes Gusztáv szenzációs eredményeket ért el, de az 1954-ben elveszített vb-döntő miatt szinte bujkálnia kellett, az a vereség a sírig elkísérte; Baróti Lajos négy világbajnokságon vezette a válogatottat, de keserűen beszélt arról, a csalódások elkísérték élete utolsó napjáig; Mezey Györgyért rajongtak, de a tűzforró Mexikó el nem oszló árnyékot vet pályafutására; Egervári Sándor csapata legyőzte Svédországot, Törökországot, ám az őt övező szeretet nem mérhető ahhoz, ami az elmúlt években zajlott; Bernd Strock menet közben vette át a csapatot, amellyel az Eb-n szerepelt, de Andorrában csúfos vereséget szenvedett – az új korban talán Dárdai Pált fogadta el annyira a szurkolótábor, a média, a futballközeg, mint Marco Rossit.
Akkor tehát: miért volt ennyire stresszes az Eb?
Nem kérdés, a kapitány jó eredményeket akart elérni, de a legnagyobb győzelmek idején is a megfontolt, reális kommunikáció az volt, hogy a siker nem várható el, de persze rendkívül boldoggá tesz mindenkit.
Hogyan tovább tehát?
Semmiféle szakmai akadályát nem látni, hogy ne Marco Rossival folytassa a magyar válogatott az őszi Nemzetek Ligája-meccseken, majd a 2026-os világbajnokság selejtezőjében. Legutóbb 1986-ban kvalifikálta magát a nemzeti csapat a vb-re, azóta sorozatban kilencszer csak nézője volt a nagy tornának: bolond, aki kötelezően elvárja, hogy most mindenképpen ott kellene lennie a magyar válogatottnak. Szuper lenne, mindannyian szívből szurkolunk ezért, még az is lehet, most van rá a legnagyobb esély, de a magunk részéről éppen a stresszt csökkentenénk: a csapat és a szakmai stáb tegyen meg mindent a kijutásért – ennyit várunk, minden siker ajándék.
A csapat gerince is adva van, jelentős átalakulásra nincsen szükség, a kulcsemberek 2026-ban mind bevethetőek lesznek, ráadásul még tapasztaltabbak lesznek addigra, van esély rá, hogy többen szintet lépnek addig: erősebb csapatba, bajnokságba kerülnek. Régi hagyomány, hogy a csalódást keltő nagy esemény lemondással, lemondatással, szövetségi vezérkar teljes lecserélésével járt, most egyikre sincs szükség. Nincs kizárva, hogy a felkészülés és/vagy az Eb idején Marco Rossi követett el hibákat, de a legnagyobb baklövés az lenne, ha ezért feladná a munkáját – sehol senki nem követelte az olasz szakember távozását. Van ideje a tanulságokat leszűrni, a megérdemelt vakáció végén pihenten, higgadtan dönteni, és ősszel folytatódhat a közös munka.
Van kapitányunk, van csapatunk – oly sok korábbi esettől eltérően most ne tegyük tönkre saját magunkat.
