Korszakhatáron – Deák Zsigmond publicisztikája

Amikor éppen benne vagyunk, nem, vagy csak nehezen vesszük észre, hogy történelmi időket élünk, nincs meg hozzá a távlat – állítólag legalább negyedszázad – és az összehasonlítási alap. Ez természetesen nem kizárólag a sportra vonatkozik, ám az élet egyéb területei mellett arra is egyértelműen. Jómagam például mintegy három évtizede csöppentem bele az ökölvívásba, s a Jóisten ajándékaként nagyjából ezen időszak feléig követhettem testközelből Kovács „Kokó” István, Erdei „Madár” Zsolt, Balzsay Károly, Kótai Mihály, Nagy „Csonttörő” János és a többiek amatőr, valamint profi menetelését, így utólag a magyar boksz aranykorát. Hiába Papp Laci és a többi egykori nagy bajnok, hazánkban a bunyó eredményességének és népszerűségének ilyen mértékű esszenciája sem előtte, sem utána nem volt tapasztalható, talán nem is lesz már soha. Erre persze csak utólag jöttem rá, akkor, amikor beköszöntöttek a szűk esztendők, s hogy az idei két olimpiai ötödik hely egy szép új világ kezdetét jelzi-e, arra nem mernék megesküdni. De hátha.

Optimistább vagyok viszont a legnépszerűbb sportág kapcsán, úgy vélem, a magyar labdarúgás korszakhatárhoz érkezett, s éppen felfelé halad a páternoszteren, nem feltétlenül az egykori magasságokig, az irány azonban nyilvánvaló. Ezt sem könnyű ám kitapogatni a mindennapok zakatolása közepette, amely elnyomja a távlati gondolatokat, terveket, nehezíti a tágabb horizontú érzékelést és értékelést. Szerencsére a sport világa ad olyan kapaszkodót, amit más nem. Míg például egy művészeti alkotásról, filmről, festményről, regényről véget nem érően lehet polemizálni, beleszőve politikai, világnézeti és sok egyéb más, néha feleslegesnek tűnő aspektust, itt az eredmény alapvető, vitathatatlan fokmérője a sikernek (még ha egyesek még ezt is vitatják…). Ha a magyar válogatott negyvennégy év szünet után sorozatban három Európa-bajnokságra jut ki, klubszinten pedig a Ferencváros immár állandó szereplője a nemzetközi kupák főtáblájának, s a legutóbbi két alkalommal a tavaszt is megérte, az bizony jó eredmény, sokkal jobb, mint a korábbiak.

No de miből gondolom, hogy ezek nem kicsúszott eredmények, hanem egy kedvező tendencia részei? Teszem azt abból, hogy egyedi helyett immár folyamatosak, vártak, sőt, elvártak. Mi, akik a hazai futball szempontjából a leginkább ínséges időket is megéltük, néha még mindig csipkedjük magunkat, hogy nem álmodunk-e, várjuk, mikor fordul a visszájára a kocka. Nos, lassan kezdhetjük elhinni, hogy nem fordul, a fiatalabb korosztály tagjainak pedig, ebbe az állapotba beleszületve, csodálkozniuk sem kell, csak eldönteniük, válogatott vagy liverpooli Szoboszlai-mezt kérjenek-e karácsonyra. Vagy a születésnapjukra a másikat… Épp azért merem mindezt ilyen határozottan kijelenteni, mert nem egy hatalmas diadal után van nemzeti csapatunk, esetleg valamelyik klubunk, ami esetleg elhomályosítaná a tisztánlátásomat. Jellemző, hogy a nyári Európa-bajnoki szereplést a szurkolók zöme a Nemzeti Sport online felmérése szerint csalódásként élte meg, noha a csoportban szerzett három pont, a hajszálon múló továbbjutás szakmai szempontból nem igazán nevezhető fiaskónak. Sikernek sem persze, maradjunk talán a realitásnál, s ha lehántjuk róla a drukkerekre oly jellemző érzelmi attitűdöt (ami nélkül természetesen nincs értelme az egésznek), akkor bizonyára ők is belátják.

S ha ez a realitás, akkor ez valóban új korszak, amelynek egyik kulcsfigurája a lassan, de biztosan hat éve regnáló szövetségi kapitány, Marco Rossi. Róla már rengeteg mindent megtudtunk azóta, hogy 2012-ben a Honvéd Olaszországból érkező, akkor még nevesincs szakvezetőjeként megismertük, legutóbb a Nemzeti Sportrádió Sportkör című műsorában a kollégákkal beszélgetve azt találtam róla mondani, azért szeretjük, mert jó ember. Igen, ez az érzelmi része, a szakmai meg az, hogy jó edző, utóbbit az eredmények világosan mutatják. Az emberi rész azért fontos, mert Rossi minden tulajdonságát őszintén vállalja, nem a szokásos paneleket pufogtatja, ami a szívén, az a száján, aztán persze előfordul, hogy magyarázkodnia vagy inkább magyaráznia kell. Mint bárki másnak. Szóval közülünk vétetett, olyan, mint mi, csak éppen valamihez nálunk sokkal jobban ért. Érdekes volt látni, hallani, olvasni az M4 Sportnak néhány napja adott nyilatkozatát, amelyben immár higgadtan, kipihenten tekintett vissza a kontinensviadalra, s előre az idei Nemzetek Ligájára (NL) és a jövő évi világbajnoki selejtezőre. A négy nap idegtépő várakozást, majd az Eb-kiesést övező nyomott hangulatát elfújta a szél, leülepedtek benne a Németországban történtek. Tetszett, ahogy őszintén kimondta, míg eddig nem ragaszkodott mereven a saját maga által hozott szabályokhoz, például ahhoz, hogy azokat szerepelteti, akik rendszeresen játszanak a klubjukban, az Eb megmutatta, ez hiba volt. Kikerülnek alapemberek, s jönnek új arcok – ez volt az alapvető szakmai üzenet.

Hogy kik lesznek ők, sokáig nem kell találgatni (most nem is tesszük), hiszen szeptember hetedikén már itt is az első, németek elleni Nemzetek Ligája-mérkőzés az A-liga 3. csoportjában. Ez a tény szintén plasztikusan jelzi az új korszakot, hiszen ebben a sorozatban az Eb-vel ellentétben ott vagyunk földrészünk legjobb tizenhat válogatottja között. Sőt, az előző idény eredményei alapján a legjobb nyolcban! Persze, lehet erre mondani, hogy az igazi sztárgárdák nem veszik annyira komolyan az NL-t, mint a világversenyeket, amiben van valami, viszont nekünk egyértelműen fontos, hiszen megágyaz a kedvező selejtezős beosztásnak. Ezt használtuk ki a legutóbb is, amikor 2016-tal és 2021-gyel ellentétben már nem pótselejtezve (azt is az NL-nek köszönhettük ám!), hanem csoportunkat veretlenül megnyerve masíroztunk ki az Európa-bajnokságra. Az igazi új korszak akkor következhet be, ha jövőre a 2026-os vb-re is sikerül eljutni, 1986-ot, negyven év szünetet követően. Az öreg kontinensről tizenhatan mehetnek majd Amerikába, a számok alapján látható, mi most a határon táncolunk. Azon a bizonyos korszakhatáron.

S ez végre klubszinten is elmondható, hiszen a nemzetközi kupák mintegy harminc éve hasonló rendszerben zajló selejtezőiből még sohasem lépett fel két NB I-es egyesület a főtáblára. Most a rájátszás múlt heti első meccsei után megmaradt a három esély, ebből egy a Ferencváros révén biztos (de nagyon nem mindegy, hogy Európa- vagy Konferencialiga lesz-e belőle), a Puskás Akadémia és a Paks pedig két gólgazdag idegenbeli döntetlen után hazai környezetben írhat történelmet. Reálisan értékelve csalódás lenne, ha a Fradi elveszítené a bosnyák Borac Banja Luka elleni párharcot, de ettől még bizonyosan újra végigjátssza majd az őszt is a nemzetközi porondon. A paksiaknak – ahogy Bognár György vezetőedző előre megmondta – még mindig ötven százalék az esélyük a cseh Mladá Boleslavval szemben, a felcsútiaknak pedig ott a bravúr kiteljesítésének lehetősége az előző két kiírásban Kl-döntős olasz Fiorentina ellen. Azért ehhez sem szoktunk hozzá…

Csütörtökön kiderül, átlépjük-e azt a bizonyos történelmi korszakhatárt klubszinten, jövőre pedig az is, hogy végre újra ott leszünk-e a világbajnokságon. Adja Isten, hogy mindkettő sikerüljön, de ha mégsem, akkor is ki merem jelenteni: ami késik, nem múlik. Ezt sem gondoltam volna tizenkét éve, amikor 2012 augusztusában egy ismeretlen tar olasz először lépett be a régi Bozsik-stadion öltözőjébe, s nagyjából ugyanekkor Détári Lajost Ricardo Moniz váltotta az európai porondról legfeljebb csak álmodozó FTC kispadján, a még szintén régi Albert-stadionban…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!