„Szeretném megköszönni, hogy a korszak egyik legtechnikásabb irányítójaként nemcsak szeretett klubja fekete-fehér mezét viselte évtizedeken át példamutató alázattal és büszkeséggel, de ugyanezzel a hozzáállással lépett pályára a mexikói olimpián bajnoki címig menetelő csapat kötelékében is” – hangzott a Salgótarjáni BTC egykori kiválóságának, Básti Istvánnak szóló üzenet. Zámbó Sándor cseleit, tűpontos beadásait és az 1971-es Európa-bajnoki selejtezőn, a francia válogatottnak lőtt gólját emelte ki a miniszterelnöki köszöntő, amely kitért a kilencszeres magyar bajnok újpesti aranyéveihez kapcsolódó anekdotára is: „Az Újpesti Dózsánál annak idején igencsak érthettek ahhoz, hogyan kell jó üzletet csinálni, hiszen – a szóbeszéd szerint – 1962-ben mindössze öt darab bőrlabdáért szerezték meg önt, aki ezt követően minden idők egyik legjobb magyar balszélsőjeként tömegével adta a jobbnál jobb passzokat a félelmetes Bene, Dunai, Fazekas csatársornak.”
Innentől a beszédek fonala újpesti vonalon futott tovább, következett az ünnepeltek sorában Tóth András, akinek alázatos hozzáállása és későbbi sportvezetői érdemei mellett szó esett az 1973-as Újpesti Dózsa–Juventus BEK-negyeddöntőben szerzett emlékezetes góljáról is: „Ez a bombája csak egyetlen kiragadott példa a klasszis megmozdulásai közül, amelyeknek köszönhetően oszlopos tagja lett a hetvenes években nemzetközi szinten is a legjobb csapatok közé sorolt mágikus Újpestnek.”
Nagy László köszöntése utalt a egykori Felcsút SE-csatár levélíró személyes érintettségére is: „Kevés magyar labdarúgónak adatik meg, hogy egy olimpiai bajnok futball-legenda legyen az edzője, ezért én máig büszkeséggel gondolok vissza arra az időszakra, amikor az ön irányítása alatt játszhattam Felcsúton. Úgy gondolom, a magyar futball ma sem adhatja alább, mint hogy újból legyen egy olyan klubja, amilyen a hetvenes években az itthon és nemzetközi porondon egyaránt maradandót alkotó Újpest volt, amelynek sikereiben ön is jelentős szerepet játszott.”
Dénes Tamás futballtörténész, a Magyar Sportújságírók Szövetsége főtitkára, lapunk korábbi főszerkesztője mondott pohárköszöntőt az ünnepi asztalnál, a születésnaposok nevében pedig Zámbó Sándor fejezte ki köszönetét a kitüntető figyelemért és a miniszterelnöki gesztusért. Alkalmi szónoklatába olyannyira belelendült, hogy amikor egyik gondolatmenetét lezárva éppen újabb mondatba kezdett volna bele, a túloldalról finoman jelezték neki a társak, ne fáradjon tovább, a dramaturgiai csúcspont már megvolt. Hiába, a régi újpesti csapatszellemen nem fog az idő.
Az újpest legendákat elkísérte két népszerű „kollégájuk”, az olimpiai bajnok Noskó Ernő és Sarlós András is.
A résztvevők az egykori futballisták karácsonyi találkozóinak állandó vendégéről, a csütörtökön elhunyt Kozma Imre atyáról is megemlékeztek.
AZ ÜNNEPELTEK SZAVAI
Tóth András az Újpesti Dózsa 17-szeres válogatott középpályása: – Nem mindenkinek adatik meg, hogy az ország miniszterelnöke köszönti születésnapja alkalmából, jólesik a megbecsülés. Őze István, az UTE klubigazgatója is szívből jövő jókívánságokkal keresett meg, az Újpest FC-nél azonban mintha az utóbbi időben kevesebb figyelem jutna a régiekre. Létezik ugyan a Legendák szektora, de szép lenne, ha emellett mondjuk minden évben egyszer összehívnák a korábbi nemzedékek képviselőit. Hogy mit szólok a költözési tervekhez? A Megyeri úti stadion létesítményvezetője voltam 2001-től 2017-ig, két sarokra születtem a stadiontól, nem kell mondanom, ha máshová költözik a csapat, életem egy része vész el. Közel áll hozzám Újpesten az egykori Pamut-pálya is, ahol a pályafutásomat kezdtem és ahol fél gyerekkoromat töltöttem. Időről időre módot találok arra, hogy ha a környéken akad dolgom, a Blaha Lujza utca felé kanyarodjak, megálljak egy-egy percre a pálya betonkerítésénél. Azokat az éveket sohasem fogom elfelejteni.
Zámbó Sándor, az Újpesti Dózsa 33-szoros válogatott balszélsője: – A társak közül néhányakkal tartom a kapcsolatot, Tóth Andrással, Noskó Ernővel például. Érdekes ez a dolog, mert ha visszagondolok a régi újpesti időkre, arra emlékszem, hogy az öltözőben azért megvoltak a klikkek. Mindenki a saját szempontjait nézte, nem voltunk a pályán kívül igazi barátok. A pályán viszont annál inkább: ha elkezdődött a meccs, nem nézünk se istent, se embert, küzdöttünk egymásért. Ott már kétszáz százalékos barátság volt! A mostani köszöntés sokat jelent, lelki pali vagyok, meghatódtam, amikor Nemcsák Karcsi felolvasta Orbán Viktor köszöntőjét. Hogy mi a helyzet az Újpestnél? A mi időnkben nem az volt a kérdés, hogy tizedikek leszünk-e vagy kiesünk, hanem hogy mikor nyerünk bajnokságot. Most látok reményt a fejlődésre, de én nemigen járok meccsre. Minden héten más játékosok, sok-sok légiós, a saját nevelésű gyerekekre meg nem építenek. Benne vagyok az Újpest utánpótlásban, és azt látom, hogy hiába bukkannak fel tehetségek, 19 évesen szélnek eresztik őket.
Nagy László, az Újpesti Dózsa 25-szörös válogatott csatára: – Megható, hogy ezt az eseményt megszervezték, ráadásul mindig öröm találkozni a régi társakkal. Újpestre ritkán járok meccsre. Hiába működik a stadionban a Legendák szektora, értek már kellemetlen élmények, nem érzem a tiszteletet. Ez a legenda kifejezés is furcsa, az én szememben Göröcs Titi a legenda vagy Albert Flóri, velük vagy ellenük játszani tényleg megtisztelő volt, ma viszont olyanokkal kapcsolatban is emlegetik a kifejezést, akik aligha férnek a kategóriába. A Bayern München mérkőzésein néhány éve még rendre lehetett látni a díszpáholyban a klub korábbi emblematikus alakjait, Franz Beckenbauert, Gerd Müllert, Újpesten ennek nem alakult ki a hagyománya. Nem tagadom, edzőként nekem törést jelentett, hogy az 1997–1998-as idény elején menesztettek az újpesti kispadról, érzésem szerint igazságtalanul. Valahogy ez a negatív élmény is távol tart a klubtól.
Básti István, a Salgótarjáni BTC olimpiai aranyérmes csatára: – Az NB I-es meccsek többségét megnézem a tévében, a válogatottat mindig, régebben a Salgótarján mérkőzéseire ki is jártam. Aztán észrevettem, hogy ha ott vagyok, kikap a csapat, így most hagyok nekik egy kis esélyt az NB III-ban, egy ideje nem megyek. Sok minden megváltozott. A mi korosztályunk egy része elment már, a fiatalok pedig tapasztalatom szerint nemigen ismerik a korábbi nemzedékeket. Néhány éve előfordult, hogy bevittek minket a csapathoz Szalai Miklós barátommal, és megkérdezték a játékosokat, tudják-e, kik vagyunk. A tizenegyből egy sem tudta. Mi, a valamikori futballisták összejárunk még heten-nyolcan, hetente, havonta. Tervezem, hogy meghívom a többieket a közeljövőben hegyi víkendházamba egy halászlére vagy szalonnaütésre. A városról nem sok jót mondhatok, megszűnt a bánya, a kohászat, a síküveg- és az öblösüveggyár, nekem Salgótarján és környéke mégis megnyugvást jelent. A környező táj, Salgó vára, a Boszorkány-kő, a Karancs-hegység biztonságot jelent. Tavaly elveszítettem a feleségem, azóta nem is szívesen térek haza, kint vagyok a hegyen, Somoskőújfalutól három kilométerre, a kis házban. Gyümölcsfákkal foglalkozom, begyújtok a kandallóba, már erősen hűl az idő, de azért még egy darabig maradok.