Szerencsével és tudással a klasszisok közé – Babos Gábor ötvenéves

Sopronból indult, az MTK-ban lett országosan ismert, válogatott labdarúgó, hogy aztán Hollandiában bizonyítsa, a magyar kapusok semmivel sem gyengébbek, mint külföldi poszttársaik. Babos Gábor szülővárosának csapata, a Sopron LC színeiben 19 évesen mutatkozott be az NB I-ben, a Nemzeti Sportnál rögtön a mezőny legjobbja lett az Újpest elleni 0–0-s bajnokin. Kétszeres bajnokként, háromszoros kupagyőztesként igazolt a holland bajnokságba, és bár állítja, ehhez szerencse is kellett, mi inkább arra hajlunk, ehhez elsősorban jó teljesítményre volt szükség. Kétszer is megválasztották Hollandiában a legjobb kapusnak, a NAC Bredánál és a NEC-nél is legendaként tekintenek rá, kapusedzőként is megbecsült szakembernek számít. Bármennyire hihetetlen, lassan annyi ideje él külföldön, mint amennyit Magyarországon eltöltött, és mert 1974. október 24-én született, emlékezetes évfordulóhoz érkezett csütörtökön: ötvenéves lett

„Most mondjam azt, hogy aki ötvenéves lett, az szép kor ért meg? – nevetett a telefonba a születésnapos Babos Gábor. – Nyilván az ember teste ilyenkor már más irányba megy, máshogy aktív, mint amikor még a kapuban állt, de én tényleg nem érzem magam ötvennek. Amikor befejeztem a pályafutásomat, két-három évig még ott volt a fejemben, de jó lenne védeni, ugyanakkor azt is látom, ha most lennék fiatal, nem biztos, hogy megállnám a helyem kapusként. Hogy miért mondom ezt? Annyira más lett a futball, annyi megváltozott minden… Annak idején a hazaadásnál a kapus felvehette a labdát, lehetett húzni az időt, ma viszont már szinte mezőnyjátékosként tekintenek rá – pláne Hollandiában –, lábbal hihetetlenül jónak kell lennie. Egyébként nem volt törvényszerű, hogy a futball mellett kötök ki, iskolásként rengeteg sportot kipróbáltam: úsztam, atletizáltam, kosárlabdáztam, kézilabdáztam. Aztán jött a futball, mint a legtöbben, én is mezőnyjátékosként kezdtem, majd egyszer, amikor hiányzott a kapus, bekerültem a kapuba. Apu is védett Sopronban, sokat jártam vele meccsre, szóval, volt családi kötődés is. Hamar korosztályos válogatott lettem, tizenhat évesen a felnőttekkel készülhettem, nem sokkal később pedig szerződést kaptam, majd Győrfi Laci bácsi idejében bemutatkozhattam az NB I-ben. A Nemzeti Sporttól nyolcast kaptam az újpesti bajnokira, ám egy héttel később hatalmasat hibáztam a Csepel ellen, egy-nullára kikaptunk. Húszévesen kerültem az MTK-hoz, a kor meghatározó csapatához, és bár Bicskei Bertalannál érthetően Babócsy András számított első számú kapusnak, a kapusedző Kakas Lászlóval rengeteg munkát végeztünk, és amikor megkaptam a lehetőséget, meg is ragadtam. Aztán jött a NAC Breda hívása, amihez azért szerencse is kellett…”

Az említett szerencsét nevesíteni lehet: Henk ten Cate az 1999–2000-es idényben az MTK vezetőedzője volt, majd Bredába került, és mert tudta, a magyar kapus milyen szintet képvisel, Hollandiába csábította. Az akkor kezdődött történet azóta is íródik, igaz, már nem labdarúgóként, hanem kapus­edzőként.

„Ha Henk ten Cate nem lett volna az MTK edzője, talán sohasem igazolok külföldre, ezért is mondom, szerencsére is szükségem volt – folytatta Babos Gábor. – Mondjuk, ha kétezerben valaki azzal jön, huszonnégy év elteltével még mindig Hollandiában leszek, nem hiszem el. Tény, az első pillanattól kezdve otthon éreztem magam, fontos volt nekem a klubhűség, a Feyenoordot leszámítva mindegyik csapatomnál éveket védtem. Jól ment a védés, stabil voltam, amit az is mutat, hogy védtem vagy hatszáz felnőttbajnoki, továbbá válogatott mérkőzésen, és ezek egyharmadán nem kaptam gólt. Huszonhétszer lehettem válogatott, rengetegszer ültem a kispadon, de az is megtisztelő volt, hiszen Király Gábor vagy Sáfár Szabolcs mellett nem volt egyszerű bekerülni. A pályafutásom befejezése előtt tudtam, a futballban akarok maradni, már utolsó aktív évemben gyerekeket edzettem, és végeztem a szükséges tanfolyamokat, aztán a NAC akadémiáján kaptam lehetőséget, utána a NEC-nél már az első csapat mellett voltam, és most ez a helyzet Bredában is. A kör bezárult: ahol kezdődött a hollandiai karrierem, ott lehetek most kapusedző. Hogy hol látom magam öt év múlva? Ameddig lehet és a testem engedi, kapusedzőként. A fiam, Dani tizenöt éves, ballábas belső védő, a NAC U16-os csapatában játszik, már most csaknem akkora, mint én, bízom benne, jól alakul a pályafutása. Óriási örömöt jelentene, ha öt év múlva a Puskás Aréna lelátóján ülnék az ő meccsét nézve.”