„Valami hiányzik még” – Marco Rossi az otthonában elmondta az NS-nek, ezért maradt a posztján

– A Boráros tér közelében ülünk, egyszerűen, ízlésesen berendezett, Dunára néző emeleti lakásában. Szereti a környéket?
– Amire szükségem van, minden elérhető a közelben, ráadásul feleségem, Mariella örömére erkélyünkről szép kilátás nyílik a folyóra. A HÉV robogása időnként behallatszik, de engem egyál­talán nem zavar. Szeretek sétálni a városban, legszívesebben gyalog indulok el itthonról. Ha járni akarok egyet, közel a Váci utca, a Duna-part, olyan is előfordul, hogy elmegyek Pippo barátom éttermébe az Andrássy útra, eszem valamit, aztán a városon keresztül hazasétálok.

– Nehéz lehet a futballválogatott szövetségi kapitányaként zavartalanul korzózni Budapest utcáin.
– Sokat segít az álcázásban a sapka és a napszemüveg! Ha pedig megállítanak egy-egy fotóra, aláírásra, nem szoktam nemet mondani.

– Mióta lakik itt?
– Most már lassan tizenegy éve. Sokáig egy másik, kisebb lakás volt az enyém ugyanebben a társasházban. Az meg is felelt szerény igényeimnek, ám miután egyre több időt tudott Magyarországon tölteni Mariella, szükségünk lett nagyobbra. Költöztünk hát az épületen belül, a régit most fiunk, az OSC-ben vízilabdázó Simone használja. Ismerem egyébként a házat már azóta, hogy 2012-ben a Honvéd edzője lettem. Akkoriban Fabio Cordella, a kispestiek sportigazgatója, aztán Cosimo Inguscio, a segédedzőm lakott itt, én a Rózsa utcában kezdtem budapesti életemet.

– Képes összetartani a Boráros térről a családot?
– Ebben óriási támaszom Mariella. Ő a család szíve, a nő, a feleség, az édesanya. Lehet, hogy egyes gyakorlati teendőket, például a repülőjegyek megvásárlását én intézem, de a nagy kérdésekben, a költözéseknél vagy családi találkozóknál övé a főszerep. A napokban érkezik Pozzuoliból, november 3-án ugyanis itt ünnepeljük együtt Simone 32. születésnapját. Jön a lányunk, Gaia is Milánóból. A divatszakmában dolgozik rendezvényszervezőként, és bár én mindig is eléggé kritikus voltam a gyerekeimmel, meg kell mondanom, nagyon jó a munkájában.

– Néhány évvel ezelőtt Pozzuoliban beszélgettünk hármasban arról a különleges apa-fiú kapcsolatról, amely összeköti Simonéval. Mi változott azáltal, hogy másfél éve újra egy helyen élnek?
– A mi viszonyunkban semmi. Az életünk úgy alakult, hogy az utóbbi években a lányunknak és fiunknak is másfelé vezettek az útjai, az aktuális földrajzi távolság azonban nem számít, összetartó család maradtunk. Simone szép eredményeket ért el az OSC-vel, tavaly második, az idén harmadik lett a csapat az ob I-ben.

– Nem titkoltan futballedzői ambíciókat dédelget, tanfolyamokat végzett, megszerezte az UEFA B-licencet és a Nemzeti Sportnak adott tavaly decemberi interjújában arról beszélt, hogy egy nap szívesen dolgozna ön mellett a válogatottnál. Reális a terv?
– Régóta beszélgetünk erről, az MLSZ részéről elméletileg nem is lenne akadálya annak, hogy idővel, fokról fokra bedolgozza magát. Először persze tapasztalatot kellene szereznie, az U19-es vagy az U21-es válogatottnál megtanulnia, mit jelent egy ilyen stábban dolgozni. Mindig is sokat tanácskoztunk szakmai kérdésekről, a legrészletesebben ismeri a válogatottal kapcsolatos taktikai szempontokat, és hiszem, hogy a jelleme is alkalmassá teszi a vezetői szerepre. Klubjainál nagyra értékelték az elszántságát, nem törték meg a negatív események, nem hagyta magát befolyásolni, olyan, mint a kalapács, és általában célt is ér. Vonakodik egyelőre, mert nem szeretné, ha Magyarországon azt gondolnák, csak azért kap megbízást, mert az én fiam. Apaként természetesen igyekszem segíteni neki, de azt tisztázni szeretném, nem ezért látom alkalmasnak szakmai feladatokra.

„A játékosok, az edzők a show-bizniszben dolgoznak”

– A munka iránti alázatról szólva olaszországi otthonukban elbeszélte elhunyt édesapja, a torinói gumigyárban dolgozó Vittorio példáját. Mit szólna most, ha látná, amit elért futballedzőként?
– Az igazság az, hogy édesapám másként tekintett a labdarúgásra, ennek a világnak számos eleme nem tetszett neki. Érhettem el futballistaként akármilyen sikereket, játszhattam a Sampdoriában, a kilencvenes évek topbajnokságának egyik élcsapatában, a szemében ez nem sokat ért. Jobban szerette volna, ha a testvéreimhez hasonlóan diplomás orvosként vagy könyvelőként keresem a kenyerem. Ebben benne volt saját élettapasztalata, az átélt nehézségek tanulsága is: 1933-ban született, háromévesen elveszítette édesapját, gumiabroncsokat gyártó üzemnél talált állást, az 1950-es évek elején, még tizenévesen Indiába küldték, keményen dolgozott, hogy el tudja tartani édesany­ját, és segíthesse nővére tanulmányait. Az ő értelmezésében a futball nem volt fontos. Valahol megértem, hiszen ha jobban belegondolunk, a játékosok, az edzők a show-bizniszben dolgoznak. Szórakoztatást nyújtanak emberek millióinak, akik hajlandók fizetni azért, hogy megnézhessék a műsort, és ennek a piaci gyakorlatnak köszönhetően kapnak szép pénzeket. Időről időre örömet szerzünk a szurkolóknak, mégis nehezen állítható, hogy az emberiség számára valami igazán hasznosat csinálunk. Ezért is mondom azt, hogy becsüljünk meg mindenkit, aki fényképet, autogramot kér, mert nélkülük nem juthattunk volna el oda, ahol vagyunk.

– Jut ideje egyszer-egyszer elmenni moziba, színházba, múzeumba?
– Nagyon ritkán. Negyven éve járom a világot a futball miatt, de turistaként elvétve nyílt alkalmam felfedezni a városokat, a legtöbbször szinte csak a stadiont, a szállodát és a repülőteret látom belőlük. Ha a munkád válogatotthoz köt, elméletileg több szabadidőd van, mint ha klubedzőként dolgozol. Valójában azonban ez viszonylagos, csak attól függ, miként tekintesz a hivatásodra. Nekem rendszeresen szememre veti Mariella, hogy a gondolataim akkor sem járnak otthon, ha éppen fizikailag Pozzuoliban vagyok, családi körben. Lekötik figyelmemet a mérkőzések, a játékosok, az ellenfelek, hangolok a következő feladatra. Vannak elhivatott segítőim, de nekem a teljes képet látnom kell, megbizonyosodva minden apró részletről, fejben készülve például a kerethirdetésre. Tartom a kapcsolatot a válogatott játékosokkal, és emberileg nagyon sajnálom, ha aktuális formájuk vagy a játékhiány miatt ki kell hagynom egyiket vagy másikat. Tudom, hogy mindenki játszani akar, de nekem az is a munkám része, hogy ezeket a nehéz döntéseket meghozzam. A nyilvános kerethirdetésnél derül ki, hogy kire számítok aktuálisan, nem szoktam előzetesen külön-külön magyarázkodni. Bármikor elérhető vagyok viszont, és ha valamelyik játékosom tisztázni szeretne valamit, megtalál.

– Döntéseinél mi a mérvadó: a statisztikák, elemzések adatai vagy a szakmai és emberi megérzések?
– Nézze, én évtizedek óta a futballból élek. Anyagi értelemben is, néha jobban, néha rosszabbul. Most egyáltalán nincs okom panaszra, de voltak nehéz időszakaim, és ha azt vesszük alapul, hogy a Torino korosztályos csapatában már tizenkét-tizenhárom évesen kaptam havonta százezer lírát – az akkori zsebpénz ma körülbelül ötven eurónak felelne meg –, már majdnem ötven éve megfizetnek azért, amit a pályán vagy a környékén csinálok. A futballban öt évtizednyi tapasztalat sok, de nem mindegy, miként hasznosítod. Ha tanulsz a hibáidból, megérted a ballépésed okait, akkor előbbre juthatsz, és nagyobb az esély arra, hogy legközelebb nem követed már el ugyanazt. Ellenkező esetben csak telik az idő, öregszel, nem épülsz, nem fejlődsz. Messziről indítottam a gondolatmenetet, de a válaszom az, hogy erre a majdnem ötvenévnyi tapasztalatra alapozok, vagyis első a saját benyomás, a megérzés, utána viszont megnézem a számokat is. Megnyugtató, hogy az esetek kilencvenkilenc százalékában ugyanazt olvasom ki belőlük, mint amit a saját szememmel látok.

– Az emberi tényező, személyes vélemény miként befolyásolja a válogatást?
– Megértem, ha időnként kívülről nézve nehéz megérteni valamelyik választást. De biztosíthatok mindenkit, sohasem mérlegeltem az alapján, hogy ki szimpatikus vagy kevésbé szimpatikus. Csakis a racionális szempontok vezérelnek, amibe természetesen beletartoznak az emberi tulajdonságok is. Csapatsportról beszélünk, nagyon is lényeges, éles helyzetben kire lehet számítani, a mellényúlásnak súlyos ára lehet. Őszintén mondhatom, ilyen értelemben még senkiben sem kellett csalódnom.

Szoboszlai Dominik veleszületett karizmája

– Csapatkapitányként mennyiben egyedi Szoboszlai Dominik szerepe?
– Amikor Szalai Ádám visszavonult, és Dominiknak át kellett vennie tőle a tisztséget, nagyon fiatal volt, alig huszonkét éves. Még mindig növekedési szakaszban van, október 25-én töltötte be a huszonnégyet. Személyében nemzetközileg elismert, Liverpoolban játszó futballista karjára került a szalag, és az is nyilvánvaló, megvan a szerephez a szükséges karizmája. Ez veleszületett képesség, valakiben vagy ott van, vagy nincs. A személyisége alapján alkalmas a feladatra, és tett is azért, hogy valóban példakép lehessen. Sokat fejlődött az elmúlt években hozzáállásában, gyakran ő az első, aki elindul az edzés előtti bemelegítésre. Aki nem ismeri, annak esetleg arrogánsnak tűnhet néha, de ez csak a látszat. Neki azt kell megértenie, és ezért erőfeszítést is tennie, hogy a csapatnak és a stábnak is az az érdeke, hogy minél empatikusabb légkört alakítson ki maga körül.

– Megmarad valami a legmagasabb szinten is a játék természetes öröméből, vagy itt már csak professzionális munkáról, jó értelemben vett szakmai kötelességről beszélhetünk?
– A pályára lépés pillanata, a frissen nyírt fű illata, a csapatjáték élménye mindig ösztönző. A válogatottban vagy egy neves klubcsapatban játszani a tinédzserkori álmok beteljesülése. Tízből hét vagy nyolc gyerek focizik, legalább kedvtelésből, dédelget a futballban reményeket. Ilyen értelemben inkább szenvedély, mintsem munka, amit csinálunk. Szeretem, amikor elkezdődik az edzés, élvezem előkészíteni a gyakorlatokat, látni, hogy működik, amit elgondoltam, kiigazítani, ami nem működik. A meccs napján aztán gyakran úrrá lesz az emberen a stressz, mert ott már sok olyan tényező közrejátszhat, amelyet nehezen tudsz befolyásolni. Szokták mondani tréfásan, hogy minden tökéletes a csapatnál, csak kár, hogy néha meccsek is vannak.

– Ha már stressz: mintha az utóbbi időben a sajtótájékoztatókon a szokottnál feszültebb lett volna. Jelentkezett valami extra nyomás?
– Nincsen rajtam plusznyomás sehonnan. Csupán arról van szó, hogy átérzem a szerepem felelősségét. Elsősorban azért, mert tudom, hogy ebben az országban milyen fontos a futball az emberek többségének, még ha némelyek utálják is. Alapvető, hogy mindent kiadjál magadból, teljes erőbedobással a csapat szolgálatába állj. Az Európa-bajnokság idején volt valami, ami nem tetszett, és amiről beszélnem kellett a fiúkkal még Németországban, a hazaindulás előtt. Világosan elmondtam nekik, hogy végig kell gondolnom néhány dolgot.

– Mi nem tetszett?
– Több tényező volt, de bizonyára megérti, hogy ez az öltözőben marad, ott is kell maradnia. Utólag úgy látom, érdemes volt akkor beszélni a csapattal. A hangadókban, a legkarizmatikusabb csapattagokban megvolt a szándék, hogy szembenézzenek a problémákkal, és megpróbálják újraépíteni azt, ami elveszett. A Németországtól elszenvedett súlyos vereség után, különösen az utóbbi két mérkőzésen úgy éreztem, visszatért a csapatszellem, amely korábban jellemzett minket.

Nem akarta félúton abbahagyni a munkát

– Ha az Európa-bajnokság után elbúcsúzik, valószínűleg emelt fővel, a maga mögött hagyott hat év szép emlékeivel, általános megbecsültség és hála közepette távozhatott volna. Kockáztatott, és maradt: mi sarkallta a folytatásra?
– Ha az Európa-bajnokság nyolcaddöntőjébe jutunk, netán minden reális számításra rácáfolva még egy kört megyünk előre, akkor mondhattam volna, hogy rendben, kihoztuk a feladatból, amit lehetett, távozhatok. De a lelkem mélyén azt éreztem, hogy valami hiányzik még. Ha abban a pillanatban úgy határozok, hogy elbúcsúzom, utólag talán megbántam volna. Akkor akarok ilyen döntést meghozni, ha teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ez a helyes út. Amikor a Honvéddal 2017-ben megnyertük a bajnokságot, biztos voltam benne, hogy az eredményt nem tudjuk megismételni. A szurkolóktól pedig nehéz elvárni, hogy elfogadják, a vágyott siker nem jön el újra. Világos volt, hogy Kispesten elérkezett az idő a búcsúra. Az Európa-bajnokság kapcsán hasonló történt. Az Eb előtt nagyfokú lelkesedés, várakozás övezte a csapat szereplését, negyeddöntőt emlegettek, néhányan egyenesen elődöntőt. Ehhez képest sokakban csalódást keltett, hogy nem tudtunk továbbjutni az egyébként igen nehéz csoportból, amelyben az Európa legjobb válogatottjai közé tartozó Németország és Svájc mellett a számos Premier League- és Serie A-játékossal felvértezett Skócia volt az ellenfelünk. Meg is ígértem előtte, hogy ha ebből a négyesből továbblépünk, körbetekerem a Balatont. Abban a pillanatban, az Eb-től búcsúzva úgy tűnt, mintha félúton hagytam volna abba a munkát, így pedig semmiképpen sem szerettem volna, és a jövőben sem szeretnék távozni. Ahogy említettem, szerintem szeptember óta sikerült kijavítanunk néhány hibát, ami azt jelenti, hogy most már megfelelő hozzáállással tekinthetünk a ránk váró feladatokra. Nem túlzott, hanem mérsékelt optimizmussal.

– Nemrégiben úgy fogalmazott, Magyarországon a pohár mindig félig üres. Pesszimista nép vagyunk?
– Itt vagyok tizenkét éve, távol álljon tőlem, hogy ítélkezzek, pláne nem akarok leckét adni senkinek. Inkább azt mondom, néha hiányzik az egyensúly. Ha sikerül valamilyen eredményt elérni, hajlamosak vagyunk a szélsőséges optimizmusra, ha viszont nem a várakozásnak megfelelően alakulnak az események, a túlzott pesszimizmus lesz úrrá rajtunk. És utóbbi esetben nyilvánvalóan a negatív hangok sokkal inkább felerősödnek. Már jó ideje tudatosan törekszem arra, hogy ne figyeljek oda a kommentekre, a közösségi média megnyilvánulásaira, ma már szinte nulla, ami ezekből eljut hozzám. Viszont azt látom, hogy a játékosok gyakran nézegetik ezeket a felületeket, hatással van rájuk, amit látnak, olvasnak, és ez nem segíti a nehézségek kezelését. Szóval a kiegyensúlyozottságot hiányolom, hogy ne essünk kétségbe a bajban. Ha meg a miénknél hétszer-nyolcszor többet érő csapatokat legyőzünk, ne vegyük ezt onnantól kezdve magától értetődőnek. Mindemellett meg kell becsülnünk azt a különleges támogatást, amelyet élvezünk, hogy a szurkolóink a Puskás Aréna 2019-es megnyitója óta gyakorlatilag minden meccsen megtöltik a stadiont, a mérkőzés első percétől az utolsóig buzdítanak minket, és a lefújás után eléneklik a Himnuszt.

– Éppen ezért kapták fel a fejüket többen arra, hogy a közelmúltban több bizalmat kért a szurkolóktól. Valóban úgy érzi, hogy hiányzik a bizalom?
– Emlékszem, hogy annak idején játékosként milyen nehéz volt a saját kritikus közönségünk előtt pályára lépni, elviselni a tiltakozást, a sértéseket. Néha jobb volt idegenbe menni, ott kevésbé foglalkoztak velünk. Szerencsére ilyen tapasztalatból a magyar válogatottnál nemigen jutott, a közönség tényleg csodálatosan támogató, és ezért nem lehetünk eléggé hálásak. Amire utaltam, az a közösségi média, ahol nincs kontroll, bárki bármit megengedhet magának. Na, ott a pohár tényleg mindig félig üres. Pedig azt is érdemes látni, hogy a Nemzetek Ligája A-ligájában vagyunk, a világ legjobb válogatottjai között, ahol olyan ellenfelekkel játszottunk már, mint Németország, Olaszország, Hollandia vagy Anglia. Az, hogy a világ legjobbjai, tényleg nem túlzás. A globális futball európai dominanciájára jellemző, hogy a FIFA-világranglista első huszonöt helyezettje közül tizenhárom európai. Ilyen riválisokkal szemben pedig előfordulhatnak vereségek, sőt bármily csúnyán hangzik, időnként súlyos kudarcok is. A német válogatott ellen öt nullára elveszített mérkőzés esetében a végeredménynél nagyobb baj volt, hogy nulla kettő után eltűntünk a pályáról. Ha a magyar válogatott két-három gólos vereséget szenved a német vagy a holland csapattól, abban az erőviszonyok alapján nincs semmi meglepő. Akármilyen magaslatokba és mélységekbe jutunk, érdemes két lábbal a földön maradnunk.

A jövő válogatottjai már a lelátón

A válogatott a magyar futballpiramis csúcsa, de legalább ennyire fontos az építmény széles alapja is. Az amatőr labdarúgás, a kis csapatok világa és különösképpen a gyermekek helyes ösztönzése Marco Rossinak is szívügye. „A gyerekek általában nem a Real Madridban kezdenek futballozni, hanem a saját városuk, kistelepülésük csapatában, vagy mint régebben sok helyen Olaszországban, a plébánia kertjében. A futballnak ezt a közegét, a játék, a szórakozás örömét mindannyian tapasztaltuk. A gyerekekben meglévő lelkesedés alapvető ösztönzés. Az elmúlt két-három évben egyre több gyereket látok a szurkolók között a válogatott mérkőzésein, és ez nagyon fontos a jövő szempontjából. Követendő példát kell adnunk nekik, átérezve a felelősséget, hogy a játékosok nemcsak a pályán, hanem viselkedésben, hozzáállásban, empátiában, beszédstílusban, nyitottságban is mintát kínálnak. Nem hiányozhat a kicsik lelkesedése a stadionban, a helyzet nagyon egyszerű: a majdani válogatott játékosok szinte biztosan azok közül a gyerekek közül kerülnek ki, akik ma ott ülnek a lelátón.”