Az ő háza, az ő vára – Deák Zsigmond jegyzete

Az én házam az én váram – tartja a mondás, amelynek eredeti, sarkosan egyszerű jelentése szerint otthon mindenki azt csinál, amit akar, senkinek semmi köze hozzá. Éppen ezért nagy megbecsülés, hogy Marco Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya többször is a saját házába, várába, otthonába engedte a Nemzeti Sportot, egészen pontosan olaszul remekül beszélő főmunkatársunkat, Csillag Pétert, akár a Nápoly melletti családi fészekről, Pozzuoliról, akár budapesti lakásáról van szó. Így lehetett egészen más mind a korábbi itáliai riport, mind a mostani beszélgetés, mint a többi, szakmailag egyébként támadhatatlan nagyinterjú: sokkal személyesebb, mélyebb, emberibb.

Rossi eleve nem a klisék foglya, általában kimondja, ami a szívét nyomja, de a saját nappalijában jól adagolt empatikus kérdésekre válaszolva még inkább. Nem hangzatos leleplezésekről, szenzációs titkokról van szó, az anyag fő értéke a magával ragadó őszinteség. Már eleve jellemző, hogy a mester több mint tíz éve ugyanabban a házban éli magyarországi napjait, csak épp egy kisebb lakásból nagyobba költözött át, ahová „a HÉV robogása időnként behallatszik, de engem egyáltalán nem zavar”. Ez például olyan mondat, amilyen nem hangzik el, ha nem együtt üldögélünk vele a pamlagon, kapucsínót iszogatva. Így még könnyebben szóba kerül a család, Mariella asszony, Gaia lánya, Simone fia, sőt, még az édesapja is, „akinek az értelmezésében a futball nem volt fontos”. Félre ne értsük, véletlenül sem nemzedéki ellentétről beszélünk, Marco Rossi sem dimenzionálja túl azt a tevékenységet, amiből elmondása szerint immár ötven éve él: „Időről időre örömet szerzünk a szurkolóknak, mégis nehezen állítható, hogy az emberiség számára valami igazán hasznosat csinálnánk.”

Azt hiszem, az ilyen őszinte, lényeglátó, valóban szerény és nem álszerény megfogalmazás többet ér száz szenzációnál. Azért természetesen hallhatunk érdekes véleményt Szoboszlai Dominik csapatkapitányi karizmájáról és hogy még miben kellene fejlődnie, az idei Európa-bajnokság utáni lokális válsághelyzet megoldásáról, a magyar néplélekről vagy arról, miért nem távozott az Eb után. A szakember úgy beszél élete, munkája legfontosabb szereplőiről és aspektusairól, hogy közben nem lesz túl bennfentes, de a lényeget sem tagadja, leplezi. Majd a végén hagy nekünk egy ars poeticának is beillő gondolatot: „Akármilyen magaslatokra és mélységekbe jutunk, érdemes két lábbal a földön maradnunk.”

Köszönjük, Mister!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!