Az ezer(egy) éjszaka meséi – Szöllősi György jegyzete

A FUTBALL SIKERE abban rejlik, hogy a művészethez hasonlóan nagyszerűen modellezi az életet. A kiszámíthatatlanságát, igazságtalanságát, fájdalmát, de a gyönyörűségét is. S ahogyan semmilyen műalkotás, a futball sem értelmezhető identitás nélkül. Egy nem magyarul írt vers ritkán hat ránk úgy, mint a magyar költészet sok nagy alkotása. Persze, tudomásul veszem, hogy már nálunk is tömegek éjszakáznak az amerikai foci kedvéért, vagy valódinak tetsző megrendülést vált ki egyesekből egy külföldi csapat eredménye, de a tökéletes azonosulást nekünk még csak nem is egy magyar klub, hanem a magyar válogatott adhatja meg. Akit ez az érzés nem járt még át, annak hiába is magyarázom, hogy egy Izlandtól a Népstadionban elszenvedett 2–1-es vereség (665.) is fájhat végtelenül úgy, hogy közben a magyar válogatottért változatlan lánggal lobogó szerelmet érez az ember. Pilinszky megfogalmazta már, hogy a szeretet óhatatlanul tragikus, de ugyanezt mondja Saint-Exupéry megszelídített rókája és Nick Hornby Focilázának egyes szám első személyű hőse is, akinek a szülei válásáról is egy Arsenal-meccs jut az eszébe, és pontosan tudja, hogy az ember nem azért azonosul egy csapattal, mert az sikeres. Nekünk mondja? Hiszen nekünk a bukásaink is fájdalmasan gyönyörűek, Berntől (311.) Irapuatóig (604.) – ha választhatunk is, szomorú nótát rendelünk: sírva vigad a magyar. Ilyenkor persze nem a kudarcnak örülünk, hanem azt a csapatunkat, azt az énünket ünnepeljük és siratjuk, akik lehetnénk, lehettünk volna vagy éppen voltunk is valamikor.

Immár ezer válogatott meccsen át.

Az 1986-os magyar–brazil az első, amelyre emlékszem (a magyar válogatottnak ez volt a 603. meccse), aztán először apám vitt ki a Népstadionba, az 1988-as magyar–angolra (621.), majd már magamtól mentem mindig, ha tudtam. Belógtam az öltözőfolyosóra, az edzőtáborba, telefonon hívogattuk a játékosokat a szállodában, aztán odamentünk, interjút írtam velük az iskolaújságba, egyszer két tanóra közötti szünetben a piarista rendház folyosójáról, osztályfőnöki engedéllyel hívtam fel telefonon Jenei Imre szövetségi kapitányt az MLSZ-ben, hogy ugyan mondaná el, mi lesz a jövő héten a taktika (és ő még ebben az abszurd helyzetben is végtelenül udvarias volt).

Sok megszállott futballőrült létezik, de nálam nagyobb kevés.

Később sajtófőnökként stábtag lehettem magam is Gellei Imre szövetségi kapitány válogatottjánál, két éven és húsz meccsen át (759–778.) alanyi jogon voltam ott az öltözőben (egyszer még a pályán is az utolsó kétkapus gyakorlásnál Lisztes, Szabics, Dárdai, Lőw, Gera és a többiek között). Aztán tudósítottam, szurkoltam, utaztam sok-sok hazai és idegenbeli meccsre, a három legújabb kori magyar érdekeltségű Európa-bajnokságra is (906–909., 957–959., 991–993.). Az osztálykirándulásokat, nyaralásokat, szerelmeket is konkrét mérkőzésekhez tudom kapcsolni, a zárt kapus magyar–román (877.) közben törtek be a lakásunkba, és tisztán emlékszem: Bozsik Pétert aznap nevezték ki szövetségi kapitánynak, amikor édesanyámat örökre elvitte otthonról a mentő, majd nem tudtam örülni a portugálok elleni történelmi 3–3-nak (908.), a magyar csoportgyőzelemnek Lyonban, mert a meccs előtt közölte apám a telefonban: „Természetesen rosszindulatú…”

A skótok elleni Csoboth-gólról (993.) viszont mindig az jut majd az eszembe, hogy utána sírva borultunk egymás nyakába a feleségemmel és a három lányunkkal Stuttgartban, ez volt az első győztes válogatott meccsünk együtt.

Miután – mondom – ugyanolyan rajongással voltam ott a Népstadionban az életveszély miatt lezárt üres felső karéj alatt rendezett nyomasztó meccseken és a 2003-as, alig négyszáz néző által megtekintett és a tévé által sem közvetített magyar–észten (778.) az Üllői úton, nemzedékem csodaként éli meg, hogy húsz évre rá két nagyságrenddel nagyobb létszámú a közönség minden válogatott meccsen a csapat új otthonában, a pazar, új Puskás Arénában. Hogy az elmúlt néhány évben megvertük az angolokat (969., 972.), a németeket, (973.) a szerbeket (981., 983.) ikszeltünk a franciákkal (958.), a hollandokkal (996.).

De a valódi szurkoló nem az eredménynek, hanem a csapatnak szurkol. És a mi csapatunk – sokaké – a magyar válogatott. Mindig is az volt, mindig is az lesz.
Boldog ezredik és ezeregyedik éjszakát, hajrá, magyarok, a törökök ellen csütörtök és vasárnap este!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!