Kis pálya, nagy büszkeség – Vincze András jegyzete

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a magyar kispályás foci hőskora, amikor az NB I-es labdarúgók még álnéven játszottak a teremben (hétfő esténként), de lelkesen reszkírozták a büntetést, hiszen sérülés vagy fegyelmezetlenség (néminemű lökdösődés, pofozkodás és az amiatti kiállítás és eltiltás) miatt a profi, illetve akkor még a sportállásos kenyerüket kockáztatták. Ettől még csikorogtak a dorkótalpak a linóleumon, sőt olyannyira népszerű volt a szakág, hogy 1986-ban a Budapest Sportcsarnokban – ugyebár a mai Papp László Sportaréna elődjében – FIFA-tornát rendeztek, az az esemény volt a kispályások világbajnoksága (ahogyan a korábbi MLSZ-elnök, a nemzetközi futballdiplomáciában nagy tekintélynek számító Szepesi György fogalmazott: eljött az idő népszerűvé tenni a teremfocit), amelyen Belgium, Brazília, Hollandia, az Egyesült Államok, Olaszország, Spanyolország és Peru előtt Magyarország válogatottja lett az aranyérmes. Na, hogy hosszúra ne nyújtsam: nálunk tényleg van „ősi” múltja és alapja a kispályázásnak (lásd még grundfoci), ezzel párhuzamosan a jelenkorban honos és világszerte uralkodó futsalnak is.

S akkor helyben is lennénk: Magyarország futsalválogatottja szerda este kiharcolta az Európa-bajnoki részvétel jogát, mégpedig a nem könnyű pótselejtezős ágon, Romániát búcsúztatva, a debreceni 3–2-es győzelem után Craiovában a botrányos „bemelegítéssel” induló visszavágón 2–2-t elérve. Itt és most nem mennék bele a régóta visszhangzó vitába, hogy akkor most a „puhalabdás-húzogatós-tologatós-passzolgatós” játékstílus mennyire hasonlít a „stoplisfocira”, legyen elég annyi, hogy a jelenkori és nyilván a legnépszerűbb nagypályás játékban is erősen visszaköszön, hogy az igazán nagy spílerek lábában és képzettségében erősen ott van a kölyökkori futsalalap is. Az pedig mindenek feletti büszkeség és dicsőség, hogy még a hazai viszonyok között sem agyondédelgetett szakág jutott el a legjobb európai válogatottakat felvonultató 2026-os tornára. A sikeres pótselejtezőig vezető (göröngyös) út és éppen a románok elleni kíméletlen hangulatú meccsen mutatott sportemberi tartás, a küzdeni tudás és akarás pedig pontosan ugyanolyan elismerést és lelkesedést érdemel, mint amikor a magyar nagypályások jutottak el a kontinenstornára.

Amit most át- és megéltünk a futsalosok révén, az bizony nem kispályás teljesítmény, hanem jelentős bravúr, amire ebben a pici országban nagyon büszkének kell lenni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!