Andrusch József nem érzi magát 70 évesnek
„Pilisvörösvári vagyok, a szüleim négyszer határozták el, hogy összehoznak egy kislányt – nem sikerült. Négyen vagyunk fiútestvérek, én vagyok a legidősebb, a mai napig jó, szeretetteljes kapcsolat van közöttünk. Ez talán édesanyámnak köszönhető, ahogy nőttünk és elkerültünk a háztól, vasárnaponként a családi ebéd otthon kötelező program volt, de szívesen mentünk haza mindig. Édesapám védett Soroksáron a második világháború után alacsonyabb osztályban, és amikor óvodás lehettem, deszkákból egy kis kaput eszkábált össze. Egy három-négy évvel idősebb fiú az utcánkból lőtt nekem arra a kapura: kisebb voltam nála, vigyázott azért rám, de egyszer teljes erőből megrúgta a labdát. Valahogy kiütöttem, de a labda ereje belökött a kapuba, beestem a lécek közé.
Élesen megvan ez a pillanat: ez vagyok, kapus akarok lenni! A településen szerveztük az egymás közötti meccseket, az öcséim is nőttek, idővel csatlakoztak ők is, akkor már mindig a kapuban álltam. Az egyik fiú bejárt Újpestre futballozni a serdülőkhöz, egyszer említette: az én korosztályomban nincs kapus, lenne kedvem? Volt, elmentem, a próbajátékomon kétszer két labdát letettek az oldalvonalra, keresztben ment a játék, kivédtem két lövést – leigazoltak. Így kezdődött.
Kapusedző, kapusedzés? Nem is hallottunk ilyenről, állj be és védj, ez volt az összes edzői utasítás. Egy évvel idősebb volt nálam Tóth Zoltán, aki később az Egyesült Államokba ment, ott csinált karriert, az édesapja, Tóth György korábban az Újpest kapusa volt, ő képezte a fiát, és mi Zolival egymásnak tartottunk edzést, kitaláltunk gyakorlatokat. A rendes csapatedzések után kint maradtunk, de a gondnok nem engedte, szitkozódott, akkoriban az edzőpálya egy kis dombon volt, ha hallottuk az öreget, hasra feküdtünk a fűben, akkor nem látott meg minket. Nem díjazták a pluszmunkát, inkább üldözték, más világ volt az.
Elmentem katonának, és a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy szerezzek diplomát: a futballban túl sok a bizonytalanság, ezt gondolták és igazuk is volt ebben. A Kertészeti Egyetemen élelmiszermérnökként végeztem, de a nappali tagozat nehezen volt összeegyeztethető az edzésekkel. Kölcsönadtak a Fősped Szállítók nevű csapatnak, onnan a Volánba kerültem, hol védtem, hol nem, de arra emlékszem, a pluszmunkát akkor is szerettem. A csapattársam, Seres Gábor kint maradt velem edzés után, egy órát, időnként többet kapura lőtt nekem, kiváló rúgótechnikája volt. Azt hiszem, akkoriban gondolkoztam el ezen: miért van az, hogy a közeli erős lövést is kivédem a sarokból, máskor húszról egy gyengébb mégis bemegy? Figyeltem magam, és rájöttem: a testsúlyt abban a pillanatban kell a megfelelő szintre vinni, amikor a rúgó játékos a labda mellé lép, abból a testtartásból lehet a leggyorsabban minden irányba mozdulni. Ezt senki sem tanította, a százezernyi lövés közben kellett rájönnöm, mitől lehetek jobb. Mert nem voltam magas, de ezt gyorsasággal, technikai képzettséggel, koncentrációval és rengeteg munkával kompenzáltam.
1980-ban kerültem Dorogra, ott volt először kapusedzőm, Ilku István, a klub legendás alakja. A mai napig használom néhány gyakorlatát, ott rengeteget fejlődtem, folyamatosan védtem az NB II-ben. Sokszor írt a Népsport a jók közé, és akkor már nagyon szerettem volna az élvonalban védeni, az első év után hívott a Ferencváros Zsiborás Gábor mögé. Mégis maradtam, de amikor a második, szintén jól sikerült év után Komora Imre a Honvédhoz csábított, nem mondhattam nemet. Azt képzeltem, az első élvonalbeli bajnoki után visszavonulok, mert elértem a célom. Persze nem így lett, egymás után háromszor lettünk bajnokok Kispesten.
Bekerültem a válogatottba, a mexikói vb selejtezője három őszi, három tavaszi meccsből állt, az ősszel mindhármon én védhettem. Hosszú, kimerítő évszak volt, az egyik novemberi edzés után még kértem félórányi beadást, az egyiknél Dózsa Attila lábfejére érkeztem: kifordult a bokám, minden elszakadt benne, tíz percig haraptam a füvet fájdalmamban. Mecseki Sándor ragyogóan megoperálta a lábam, azóta sincs bajom vele, de a selejtező tavaszi meccsein csak néző lehettem. Mexikóban Disztl Péter és Szendrei József is védett, csak én nem, de ha azt nézem, huszonhat éves koromig az NB II-ben voltam, büszke vagyok arra, hogy a máig utolsó vb-n szereplő magyar válogatott tagja lehettem, nincs bennem hiányérzet. Talán csak egy hajszálnyi, mert nem én voltam a vb idején az aktuális forma alapján a harmadik – szerintem.
Végül visszatérhettem Újpestre, ahova 1970-ben jöttem először. Szép nagy kör, ugye? Itt dolgozom, és a mai napig rengeteg feladatot ad a kapusedzősködés, a gyerekekkel foglalkozás. Miután mindenki másképp vetődik, másképp nyúl a labda felé, mindenkinek másra van szüksége ahhoz, hogy fejlődjön. Olvastam, Michelangelo mondta egy híres szobráról: megláttam az angyalt a márványtömbben, én csak kiszabadítottam. Ez a feladatom: keresni, észrevenni az „angyalt” és segíteni, hogy kiteljesedjen. Mániám, hogy minden edzésgyakorlatban olyan szituációt kell teremteni, amely a mérkőzésen előfordul. Ez egyszerűen hangzik, de régen beívelték a labdát, gyere ki, húzd le; majd jön a meccs, nyolcan állnak előtted, a levegőben kicsit meglöknek, a kezed visszahúzzák, nem lehet, hogy ilyet a bajnokin élj át először. Minden edzésen megizzadok, e mellett saját testsúlyos gyakorlatokat végzek, nemrégiben a leleteimre azt mondták: negyvenöt-ötven körüli, jó állapotban lévő sportolónak tűnök. Emiatt is mondhatom: nem érzem magam hetvennek.„
| NÉVJEGY |
 ANDRUSCH JÓZSEF |
Népsport: A Magyar Kupa méltatlan hányattatásai
