Alacsony fiúból ragyogó csatár – 70 éves lett Esterházy Márton

– A KSI-ben nevelkedett, tornászként kezdte, aztán átpártolt a labdarúgókhoz, de tizenhat évesen megcsömörlött. Mi okozta ezt?     
– Hetente négy-öt edzés volt, viszont a bajnokikon keveset játszottam, és általában beállóst, hátvédet, csatárt nemigen. Alacsony is voltam, ráadásul Rómaifürdőről jártam a Fehér útra tréningezni. Nem ért sikerélmény, leadtam a szerelést Bacsó István edzőnek – válaszolta lapunknak a hetvenedik életévét április 9-én betöltő Esterházy Márton, a korábbi kiváló válogatott csatár.

– Némi kispályás kerülővel került a Csillaghegy csapatába, amelyben együtt játszott író bátyjával, Péterrel.     
– Kevesen tudják róla, mennyire pengés futballista volt. Az Árpád híd mellett a Tanuló utcában játszott a barátaival salakon kézilabdakapura, Galambom néven alakított csapatot. Ide szálltam be, aztán együtt játszottunk a Csillaghegyben. Én adtam magunknak a nevet, hogy Cole és Yorke. Mint a Manchester United két csatára.

– Tizennyolc éves volt ekkor, ahogy Péter írta, a rút kiskacsából hattyú lett, azaz megnőtt, megemberesedett. Következett a III. Kerületi TVE.     
– Igen, ez már olyan csapat volt, amelynek megjelentek az eredményei a Népsportban. Tíz mérkőzésen huszonhat gólt szereztem. Egyre többen lettek a meccseinken, szájról szájra terjedt Budapesten, hogy egy magas göndör gyerek a Hévízi úton ontja a gólokat. Kijött a mérkőzéseinkre Mészöly Kálmán is, aki akkoriban már a Budafok edzője volt. Vitt volna magával, de nem engedett el a Kerület. Ki kellett hagynom fél évet! Csak edzettem, de bajnokit nem játszhattam.

– A fél év kihagyás előtt abbahagyta. Kacskaringós pályafutás, és még mindig nem első osztályú, a Budafok a második vonalban szerepelt. Kétlem, hogy manapság ennyi kitérővel vissza lehetne kerülni a profi futballba.     
– Lehet, de nekem megvolt a játékhoz a gyorsaságom, ez az egyik legfontosabb eleme a labdarúgásnak. A harminc métert 3.3 másodperc alatt futottam le, a száz métert tizenegy másodperc alatt. Ezzel ma sem vallanék szégyent. A másik, hogy teljesen sohasem álltam le. Állandóan rúgtuk a labdát, utcán, strandon, mindenütt.

– Milyen volt a Budafokban futballozni? Ezt csupán azért kérdezem, mert a második vonal egyik legmarkánsabb együtteseként tartották számon. Ráadásul az NB I/B vagy az NB II erős bajnokság volt.
– Így van, rengeteg rangadóval. A Promontor utcába négy-öt ezer néző ment ki, ha a Debrecen, a Pécs vagy a BVSC ellen játszottunk. Olyan futballistákkal rúgtam a labdát, mint a korábban újpesti Noskó Ernő, a fradista Tátrai Antal vagy a Honvéd, később a Tatabánya balszélsője, Tóth Kálmán. Hogy Jakab Jánosról ne is beszéljek, akit elvitt a Tatabánya. Kisteleki Pista, Zöldi Gyuri, Harangi Cimbi, Vizi Sanyi, Horváth Api, és még sorolhatnám a ragyogó játékosokat… Így lettem sztenderd játékos. Jöttek az ellenfelek, ment a duma, hogy megverjük a nyugdíjasokat, aztán legyőztük őket.

– Minden ellenszolgáltatás nélkül igazolt a Fradiba, miután a családjából György bátyját kivéve mindenki a zöld-fehéreknek drukkolt. Ahogyan Péter fivére nem egy írásában megjegyezte, mindenki Fradi-szurkolónak születik. Mégis, ez az időszak kudarc, Friedmanszky Zoltán edző nem kedvelte…     
– Így van, tízből nyolc ember fradista… Ezerkilencszázhetvenhétben kerültem az Üllői útra saját akaratomból, mert a Csepel ugyan százötvenezer forint készpénzzel, Zsigulival – ami akkoriban nyolcvanezer forintba került – és lakáskiutalással csábított, én mindenképpen a Ferencvárosba vágytam. Más kérdés, ha előre tudom, hogy Szokolai Lacit – akivel a mai napig jóban vagyok – is átigazolja a klub, nem biztos, hogy a zöld-fehér mezt választom. A Pusztai Laci, Szokolai, Magyar Pista csatársorból nehéz volt bármelyiküket is kiszorítani.  Friedmanszkynál szinte sosem játszottam.

–  Viszont volt egy előnye a fradista létnek, mert megtanult ballal beadni, lőni.     
– Szigeti Feri bácsinak köszönhetem, hogy idővel nem csak támaszkodni tudtam rá. Érdeklődött, hogyan megy ballal, mondtam, köszönöm, jól támaszkodom rá. A dunavarsányi edzőtáborban a tréningek után az ő javaslatára rugdostam hátulról a kapu hálójába. Nyilasi Tibi meg Ebedli Zoli persze húzott: Te, Gróf, onnan nem tudsz gólt rúgni! Vagy amikor az Üllői úton már volt rúgófolyosó, de a labda nem egy falról, hanem egy rönkfából tákolt építményről pattant ide-oda, Dalnoki Jenő odaszólt Szokinak: „Mondd meg a barátodnak, mert nekem nem hiszi el, hiába lődöz összevissza, úgysem tudja kirúgni az épületből a labdát…” Ehhez tudni kell, hogy felül háló volt, így a labda mindig a ketrecben maradt. De megtanultam ballal rúgni, amikor ezerkilencszáznyolcvanötben az osztrákokat megvertük három nullára a Hanappi-stadionban, a második és harmadik gólunk előtt ballal adtam be a labdát. Előbbit már Nyílnak be kellett volna fejelnie, aztán Kipu begyötörte, a másik után pedig Döme a parádés gólját lőtte. Azóta vallom, van értelme a tanulásnak, gyakorlásnak, felnőttkorban is lehet fejlődni.

– A Fradiból lett válogatott, ha nem is a nagyok között…     
– Kevés lehetőséget kaptam az Üllői úton, de annyit igen, hogy csak nyolc hónapra kellett elmennem katonának, és ez idő alatt a Magyar Néphadsereg válogatottja Vietnámban és Laoszban szerepelt. A mai napig óriási élmény, mindenütt telt ház fogadott minket.

– Aztán meg egy rossz hír!     
– Ezerkilencszázhetvenkilencben jöttem haza a nyaralásból, és azzal hívogattak az ismerősök, hogy miért kerültem a Vasas Izzóba. A Népsport ugyanis azt írta, Esterházy oda igazolt. A tudtomon és akaratomon kívül cseréltek el! Akkor tört meg bennem a Fradi-szív. Harót János elnök azt mondta, ha maradni akarok, vigyem át a cuccom a folyosó másik végére, a tarcsi öltözőjébe… Osztottam-szoroztam, úgy döntöttem, inkább az NB II-ben éles meccsek, mint a tartalék. A Tábor utcában masszív gárda fogadott, például Szűcs Lajos, Kisteleki István, Varga István, Schuszter Ervin, Rozsnyó, Pálinkás Bandi, Vágvölgyi Misi is ott játszott.

– A hat négyes Izzó–Honvéd edzőmeccsen négy gólt szerzett, és felfigyelt önre Tichy Lajos, a kispestiek edzője.     
– Egykori honvédosként Szűcs Lajos motivált, hogy gyerünk, mutassuk meg! Belejöttem, jól ment, nemcsak Tichy figyelt fel rám, korábbi budafoki csapattársam, Tóth Kálmán már gyúróként a Honvédban dolgozott, ő mondta neki, egy ilyen csatárt azonnal le kell igazolni. A Bodonyi Béla, Dajka László, Weimper István, Kozma Misi csatársorba nem volt könnyű bekerülni.

– Elöl Esterházy két gólt lőtt, ez önmagáért beszél – tudja, melyik tudósításból idézek?     
– Kettő nullára győztünk Salgótarjánban, mindkét gólt én szereztem. De mondok egy érdekeset: ha nem igazol át a Honvéd, mehettem volna Egerbe tizenhat hónapra katonának, mert az akkoriban kötelező huszonnégyből annyi még maradt. Kispesten elintézték, hogy „örömkatona” legyek, Budán, a Petőfi laktanyában töltöttem le ezt az időt. Amikor először beléptem, az elöljáró azzal adta vissza a katonakönyvemet, hogy meg ne lásson itt a laktanyában. Még katonaruhám sem volt.

– Mészöly Kálmán ezerkilencszáznyolcvanban a skótok ellen volt először kapitány, önt is beállította, ebben az évben ötszörös válogatott, aztán nem vitte ki a nyolcvankettes vb-re. Kudarcként élte meg?
– Igen. Rendre részt vettem az edzőtáborokban, csak éppen meccsterhelést nem kaptam. Az is tény, hullámvölgybe kerültem, és amikor nem szerepeltem az ausztrál túrára utazó keretbe, éreztem, nemigen számol velem. Az azért okozott némi törést.

– Amikor Mezey György meghalt, nagyon szép szavakkal búcsúzott tőle. A karrierjében őt tartja a legjobb edzőnek?     
– Igen. Megelőzte a korát, nagyon értett a taktikához. Nekem és Kiprichnek azt mondta, negyven méternél közelebb ne legyünk a magyar kapuhoz, mert nekünk nem védekeznünk kell, hanem gólokat lőnünk. Spriccelni előre, amint megszerezzük a letámadásból a labdát.

– Mely mérkőzések jutnak eszébe karrierje legjobbjai közül?     
– Hangulatilag a három nullás magyar–brazil, fontossági szempontból a hollandok elleni rotterdami kettő egyes siker és az osztrákok három nullás bécsi legyőzése kívánkozik az élre. Nekem kedves az AEK-ban a Panathinaikosz elleni két gólom, továbbá az ezerkilencszáznyolcvanhatos vébén a Kanadának lőtt találatom. A Honvédban is rúgtam szép gólokat.

– Idézem Esterházy Pétert a három nullás magyar–brazil után a Képes Sportból: „Megteszem a brazilokat a szabadság titkos jelképeinek, erre kapnak, a rabszolgák, egy hármast. És ebben nagyon is benne az Öcsém keze, lábként! Sosem mondtam, hogy hálás dolog csatár futballista rokonának lenni…” Szoktak volt a labdarúgásról beszélgetni?     
– Hogyne! Imádott velem meccset nézni. Ezért is szívfacsaró és szomorú, hogy lassan már tíz esztendeje, hogy hatvanhat évesen itt hagyott bennünket.