Egy eldobott cigarettavég – Kő András publicisztikája

GINK KÁROLY FOTÓMŰVÉSZ Tamási Áronról készített fényképeit csodálom, amelyek 1997-ben egy Emlékkönyvben láttak napvilágot. Nem tudok szabadulni az egyik képtől: cigarettát szorít ujjai között az író és nagy füstfelhő veszi körül. Tekintete sokatmondó, elrévülő. A képaláírás – a Tamásitól való idézet – ráerősít a fotóra. Így hangzik: „A füstben egyszerre a magyar sorsot láttam kavarogni…” Engem ez a cigarettás, füstfelhős portré egy futballistára emlékeztet. Az Aranycsapat egyik játékosa, Kocsis Sándor, „Kocka” jut róla az eszembe. 

Kérdezhetik, hogy miért kell idézni a múltat? Erről a csillagfényes válogatottról már mindent elmondtak, megírtak, magam is több fejezetet szenteltem a témának; ha őket idézzük, már nincs újdonság a nap alatt. Igen, de amit alább olvasnak, a pillanatok olyan dokumentuma, amely számomra és talán mások számára is annyi év távolából visszaköszön. Vannak ugyanis olyan helyzetek, találkozások, amelyek életünk végéig elkísérnek bennünket. És ez a találkozás ilyen volt. Bárha a sport mezejéről citálom ide őket. Bárha olybá tűnik, mintha mesét emlegetnék. Különben is, Gink Károly fotója és Tamási Áron füstfelhős arca a ludas, hogy most ezzel előhozakodtam. Na, most szépen elmagyaráztam, miért ragadtam tollat. 

Az ötvenes évek első felében járunk, nyáridőben, a siófoki futballpályán. Az Aranycsapat bemutató mérkőzésére várakozunk. Az ellenfél az alsóbb osztályban játszó balatoni csapat. Annyi ember szorong a lelátókon, hogy egy tűt sem lehetne leejteni. A kerítéseken lógnak az emberek, a bátrabbak a lámpaoszlopokon.

Emlékeim szerint jegyet nem kértek, ez is magyarázat arra, hogy a falu apraja-nagyja – mert Siófok akkor még falunak számított – kíváncsi volt a csodára. (Az volt az idő tájt a Papp Laci–Bene III bokszmérkőzés is Csepelen. Bemutató a javából. Megbeszélték a mérkőző felek a bunyót, de egy idő után komolyra fordult a dolog, a nézők pedig megőrültek a látottaktól.)

A siófoki bemutató a futballpályán ünnep volt. Fogalmam sincs, hogy mi lett a végeredmény, de nem is ez volt a cél, hanem a látvány: Puskás cselei, majd ballábas gólja, Czibor driblije, Bozsik messziről leadott passza, Hidegkuti kapufája, Kocsis felhőket megjárt fejes gólja. És így tovább. 

A mérkőzés lefújásának pillanatában mi, egy­ívású, tizenéves gyerekek rohantunk az öltözőépület felé, hogy az aranylábú futballistákat testközelből láthassuk. Az izgalom elhatalmasodott rajtunk. Mint akiket rendőr üldöz, úgy vágtattunk a tömegben utunk célja felé. De amire az öltözőhöz értünk, a játékosok már a tus alatt állhattak. Maradt számunkra az, hogy jó pozíciót találjunk magunknak az ajtó közelében, ha az aranylábúak megjelennek, és elindulnak kifelé. Hosszabb várakozás után egyesével léptek ki az öltözőépületből. Nem tudom, Kocsis hányadiknak jött ki, de ez volt a végzet. Tudniillik nagyot szívott a cigarettájából, majd füstfelhőt eresztett. 

Itt megállok egy pillanatra, mert Fabrizio Sparta olasz író gondolatait találónak érzem. „Ilyen az élet. Mint a cigaretta. Lehet első osztályú vagy silány. Van, aki rágyújt és végigszívja, másnál kialszik félúton; megint más önként eloltja, de nem bírja befejezni, vagy meggyújtja és küszködve végigszívja. Egyiknél véletlenül átnedvesedik, a másik egy fotelban hátradőlve kényelmesen élvezi.  Van, aki erőset választ, más a könnyűt szereti; van, aki erőset szeretne, de csak könnyű jut neki, más meg épp fordítva, könnyűt szeretne, de csak erőset kap. Van, aki mélyen leszívja, más csak mímeli.”

Utólagos véleményem szerint Kocsisra ez illett: „lehet első osztályú”, „megint más önként eloltja”. Kocka ugyanis lépett egyet-kettőt, majd elhajította a félig szívott cigarettát és rátaposott. Ekkor érkezett el a mi abgangunk. Jóska, Sanyi, Attila, Pista és jómagam rávetettük magunkat a földre dobott cigarettacsutkára! Filmbéli jelenet volt, ahogy egymás kezéből próbáltuk megkaparintani a csikket. Egyik társunk felkapta, és futni kezdett vele, a másik elgáncsolta és a földön folytatódott a küzdelem. És a harc nem akart véget érni. A legerősebb fiú erősen szorította a markában a megszerzett relikviát, de győzött a túlerő.

Kiegyenesítettük az ujjait, úgyhogy a levegőbe repült a maradék csikk, egyenesen az én tenyerembe. Sokáig azonban nem maradhatott nálam sem, mert hátrafeszítették a karjaimat és szétfeszítették az én ujjaimat is. De ekkor már sehol sem volt a „bláz”, mert szétszakadt apró darabokra… Mi pedig lógó orral bandukolhattunk haza.

Meggyőződésem, hogy ami a siófoki futballpályán megesett, nem fordulhatott elő többször. Viszont jellemzett egy korszakot, amelyet átéltünk. Ezért gondoltam arra, hogy elmesélem. Akkor, amikor már a mezek veszik át a csikkek szerepét…

Az 1970-es évek második felében, amikor Barcelonában jártam és anyagot gyűjtöttem Bozsikról írandó könyvemhez, a barátaim elvittek Kocsis Sándor presszójába is. A kicsiny helyiség egyik sarkában televízió állt. A falakon képek, emlékek sorakoztak egymás mellett a barcelonai pályafutásáról. A magyarországiról – semmi. Emlékszem, zavarban voltam, mert mégiscsak az egyik olümposzi istennel találkoztam. Kicsit várnom kellett rá, amíg valahonnan hátulról előkerült. Sántított, mert akkor már levágták a bal lábfejét, de a Németországból kapott cipőben egészen jól közlekedett. Kedvesen fogadott. A bárpultnál ültünk le cseverészni. A pult mögött tébláboló nő egy pohár sört tett le Kocsis elé. Sok mindenről beszélgettünk. A Fradiról, a fejjátékáról, a barcelonai évekről, az ’54-es döntőről. Elmondta, hogy fiatal korában igen sokat gyakorolta a fejelést, és mindig a homloka középső részével fejelt, nem az oldalával, ahogy sokan teszik, mert így kétszer akkora erőt tudott beleadni.

Anekdoták is őrzik Kocsis rendkívüli képességét. Amikor a „megspanyolosodott” Puskás és Kocsis a mesteredzői vizsgán gyűrődött, a zsűri elnöke természetesen egy harmadik magyar volt, Kubala László, a spanyol szövetségi kapitány. Puskás Öcsit kicsit megfuttatta, hadd dolgozzon a „Sváb”, de amikor Kocsis került sorra, „Kuksinak” valahogy elment a viccelődéstől a kedve. „Kocka szerény, kedves gyerek – gondolta – keresek neki egy olyan feladatot, amit könnyedén meg tud oldani.” Kubala azt kérte az aranyfejűtől, hogy vezessen le szóban egy szárnytámadást, amely a beadás után fejessel végződik. Elméletben kérte azt, amit Kocsis Sándor a valóságban felülmúlhatatlanul művelt. A szóban forgó feladatot egyébként mások úgy oldottak meg, hogy Kocsis helyezkedését, fejelőmozgását kopírozták. 

Kocka nekilátott a töprengésnek, aztán magyarázott, de belebonyolódott a szavakba. Sehogy sem tudta összerakosgatni a spanyol kifejezéseket. Vesződött egy darabig, majd dühösen Kubalára mordult: „Miért pont nekem kell az ilyen nehéz kérdéseket megválaszolnom?!”

Megismétlem, amit az elvesztett döntőről korábban, már több könyvben megírtam. Kocsis azt mondta: „Ha annak a csapatnak minden játékosa kimaradt volna előző éjszaka, akkor is meg kellett volna nyernünk a világbajnokságot… Különben az a mérkőzés előre megíratott a sors könyvében.” Egyetértettem. Különös, kifürkészhetetlen dolog a végzet – gondoltam. Gyakran azt hisszük, ismerjük rendeltetését, de az égiek mindig tartogatnak számunkra valamilyen meglepetést.
Vajon mit mondott volna Kocsis Sándor, ha elmesélem neki, milyen harcot vívtunk a siófoki futballpályán az árva cigarettacsutkájáért?

Talán így vallott volna: „Bárha újrakezdhetnénk…”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!