A kibékülésre! – Bodnár Tibor publicisztikája

KOLLÉGÁMMAL, jó barátommal, Hájer Zsigával az esemény első napján érkeztünk meg a tamperei U23-as atlétikai Európa-bajnokságra. A helsinki repülőtéren addigra már csak a hűlt helyét találtuk az Eb-standnak, mivel az akkreditált vendégek nagy része már a „nulladik” napon vagy korábban megérkezett. Gyors telefonálásba kezdtünk, kiderült, transzfert már nem tudnak biztosítani az illetékesek, de épp befutott a szervezőbizottság egyik kisbusza a reptérre egy olasz edzőért, csatlakozhattunk hozzá a másik terminál előtt.

Marco Tamberi lett így az útitársunk. Kettős minőségben érkezett akkor Finnországba, Gianmarco Tamberi édesapjaként és edzőjeként. A magas­ugró fiú-tanítvány akkor, vagyis 2013-ban 21 esztendősen ismertnek még nem volt mondható, de egy évvel korábban a helsinki felnőtt Európa-bajnokság (amelyen megállás nélkül ömlött az eső az elejétől a végéig) ötödik helyezettjeként már szerzett nevet magának. A bemutatkozás után felfedtük, hogy hallottunk már a fiáról, de a meglepetés csak ezután következett. Nem elsősorban azért, mert Szabolcsból érkezvén persze hogy volt nálunk almapálinka, amiből csak egyet fogadott el új barátunk a megismerkedés örömére („erősebb, mint a grappa” – jegyezte meg), hanem inkább akkor, amikor szóba került, kinek a kedvéért is érkeztünk elsősorban a korosztályos kontinensbajnokságra. Merthogy akkoriban az adott évi junior és U23-as világversenyekre rendre többszörös nyíregyházi érdekeltség miatt keltünk útra, és lehettünk ott a 2012-es barcelonai junior-világbajnokságon, aztán 2013-ban ugye Tamperében, majd 2015-ben Tallinnban, az ugyancsak U23-as európai seregszemlén. A helyszínről tudósíthattunk és szurkolhattunk onnan a még ma is aktív diszkoszvetőnek, Tallinn U23-as Eb-bronzérmesének, Szikszai Róbertnek (aki bécsi felszállásunk időpontjában két kísérlet után még érvényes dobás nélkül állt a selejtezőben, majd a döntőben is hasonlóan rosszul kezdett), az ugyancsak abban a versenyszámban szereplő Káplár Jánosnak és Kerekes Dórának, a sprinter Ónodi Dávidnak, az ifjúsági világbajnokságon döntős (!) négyszázas Palásti Lucának – de leginkább Bakosi Péternek, aki Tampere előtt Barcelonában nyolcadik volt a junior-vb-n.

És itt jön a poén!

Marco Tamberi felkapta a fejét a Bakosi név hallatán, és beugrott neki, volt ilyen nevű riválisa versenyző­korában. Merthogy útitársunk is ugróként versenyzett, mint ugye Bakosi Péter édesapja, Béla is, aki szintúgy szülő-edző minőségben volt jelen Tamperében. Van még tovább is! Az „öreg” Tamberi is szerepelt az 1980-as moszkvai olimpián, miként a hármasugrásban ott hetedik helyen végző Bakosi apuka is. Marco akkoriban már inkább magas­ugróként versenyzett (univerzális sportemberként mindketten értek el jó eredményeket a másikuk versenyszámában, tehát Béla magas-, Marco pedig hármasugrásban), és ő a 15. helyen zárt a szovjet fővárosban.

Hüledeztünk a sok hasonlóság és a véletlen találkozás mikéntjén (mi ketten talán egy páleszt is beküldtünk még, Marco barátunk azt már nem vállalta…), és az apukák közös sorsa itt még nem ért véget, hiszen az akár a végső győzelemre is esélyesnek tartott gyermekeik a selejtezőben, ugyanazon a magasságon, 219 centit teljesítve kiestek.

Akkoriban már más volt a viszonyom az atlétikával. Mindig is szerettem nézni a sportágat, amelyet már csak a nyíregyházi sikerek miatt is figyelemmel követtem. A nagy generáció tagjai közül Szabó Ildikó távolugrásban az 1976-os montreali olimpián ötödik lett, Bakosi Béla a remek ötkarikás eredménye mellett kétszeres fedett pályás Európa-bajnok és szabadtéri Eb-bronzérmes volt a nyolcvanas évtized elején, a 2009-ben, 46 évesen elhunyt Pálóczi Gyula – Szalma Lászlót megelőzve – ugyancsak fedett pályás Európa-bajnoki címet szerzett 1985-ben. Szabó Ildikó is nyert két ezüstöt fedett pályán, fejtse meg tehát, aki tudja, mitől volt ennyire erős ez a szakág a Nyírségben, és most – amikor az ország egyetlen körbefutható kétszáz méteres fedett rekortánpályája és mellé minden földi jó adva van a minőségi munkához – miért nincs egyetlen épkézláb atlétája sem a szabolcsi megyeszékhelynek…!?

Szóval ott tartottam, hogy 2012 környékén már majdnem atlétának éreztem magam. Az egész egy ártalmatlan nyári kocogásból indult, míg a fiam kosarazott a nyíregyházi stadion bitumenes pályáján, addig rávettem magam, hogy futok egy kört a lelátót körbeölelő hatszáz méteres pályán. Vért izzadva teljesítettem, majd elkapott a gépszíj, napi szinten lett igényem a futásra, a távot apránként növelve. Abban az évben – is – Nyíregyházán játszotta hazai nemzetközi kupamérkőzéseit a DVSC focicsapata, és az egyik ilyen alkalommal már kora reggel sem lehetett bemenni a stadion területére, így hát egy „házzal” odébb álltam, és a sóstói erdőben folytattam a tevékenységem. Futótársakra leltem, idővel együtt készültünk a fél-, majd teljes maratonira Zolival meg Csabival, és eleinte Orendi Misi bácsi, a korábbi nyíregyházi atlétaedző, akkor már debreceni sportvezető is bátorított, amikor szó szerint összefutottunk a Hármasdombnál, ne hagyjam ki, hogy elinduljak egy futófesztiválon, mert az érzés felbecsülhetetlen. Biztos, hogy nem – vágtam rá zsigerből, majd amikor 2013. október 13-án (ezek szerint nem voltam babonás…) teljesítettem a 42 195 métert Budapesten (ahogy mondani szoktam, négyszer futottam le a maratonit, akkor, először, utoljára és soha többé…), a célba érkezést követő, a távot ugyancsak teljesítő Bereczky Attila kollégámnál és barátomnál tartott „bankettről” ő volt az elsők egyike, akit felhívtam az örömhírrel. „Most lettél a szememben hiteles sportújságíró” – vallotta be, nyilván arra utalva, hogy évekkel korábban húsz-harminc kilóval nehezebben „gurultam” egyik sporteseményről a másikra.

De vissza Tamberihez, akit Tampere után személyesen legközelebb 2023-ban a budapesti világbajnokságon láttam élőben! Szomorúan értesültem a hírről, hogy addigra már szakított édesapjával, nem csak edzői minőségben, mert úgy összevesztek, hogy azóta szóba sem állnak egymással. Ez kicsit gyengíti az olasz sztár által maga köré teremtett mítoszt, de ismerjük az olaszok temperamentumát, látjuk Tamberit is, milyen szenvedéllyel versenyez, úgyhogy felfoghatjuk úgy is, ebbe belefér némi családi viszály. De ekkora azért talán mégsem…

Gianmarco a jelek szerint talpra állt a tamperei bukfencből (egyébként az egyik kísérleténél akkor kifordult a bokája, így volt mentsége a halovány szereplésre), 2023-ban már kétszeres szabadtéri Európa-bajnokként (2016, 2022), fedett pályás kontinenselsőként (2019), fedett pályás világbajnokként (2016) és olimpiai bajnokként (2021) érkezett a vb-re. Tokiói ötkarikás sikerére ki ne emlékezne a sportág szerelmesei közül, a szakágat világszinten akkoriban szinte egyedül uraló katari Mutaz Essza Barsimmal 237 centiig minden magasságot egyforma kísérletszámmal teljesítettek, a 239-cel nem boldogultak, és a szabályok adta lehetőséget kihasználva nem a szétugrást választották, hanem megegyeztek a holtversenyes elsőségben. A három évvel ezelőtti pesti eseményre úgy érkezett Tamberi, hogy már csak a vb-cím hiányzott a tarsolyából, amelyet aztán a mostani budapesti világdöntőn ugyancsak legyőzött JuVaughn Harrisonnal szemben gyűjtött be – ehhez elég volt 236 centi és az, hogy az olasz azt a magasságot elsőre vitte át, az amerikai pedig csak másodikra. Jöhetett a tiszteletkör – amely során Zsigával együtt tomboltunk a lelátón, mikor elénk ért – és persze utána a megszokott fürdés a vizesárokban.

Többször visszatért súlyos sérülésből, leírták őt, erre 2024-ben az Eb legemlékezetesebb versenyét megnyerve szerzett aranyat Rómában őrjöngő honfitársai előtt. Újabb sérülés, újabb visszatérés, újabb Eb-cím – idén Birminghamben, immár 34 évesen (negyedszer szabadtéren), a dramaturgiát fokozta, hogy kislánya első születésnapján.

A megnyilvánulásai, a külsőségek, a bohémsága alapján a futballból ismert néhány „bolond” kapusra emlékeztető, az arcát a nagy versenyekre csak félig leborotváló (vagy félig borostásan hagyó?), felemás színű zoknit viselő Tamberi a világ idei legjobbjával, 237 centivel nyert a szezonzáró világdöntőn Budapesten, saját szurkolótábora és a kísérletek között olykor a karjában tartott kislánya előtt.

A felemelő képsorokat látva jutott eszembe: nem úgy lenne teljes a családi idill, ha rendezné a viszonyát édesapjával, Marcóval? Lenne rá egy pálinkám…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!