Görög tűz – Mohai Dominik publicisztikája

„Valóban életre szóló élmény. Az unokáinknak is mesélünk majd erről az estéről. A gól ugyan fájt a végén, de csak büszkeséget érzünk a csapattal kapcsolatban.” Bár nem vagyok AEK-szurkoló, én is írhattam volna ezeket a mondatokat a görög együttes Real Madrid elleni hősies helytállását követően. Pironkodva kell bevallanom, hogy az utolsó húsz percben már azon kaptam magam, hogy a mellettem őrjöngő athéni rádiós kommentátorokkal együtt tapsolok minden felszabadítást, hitetlenkedve rázom az öklöm Stavro Pilo vezető gólja után, és fogom a fejem a madridiak szinte már megszokott fordítása miatt.

Az athéni volt pályafutásom harmadik külföldi tudósítása: tavaly az ETO bécsi vendégjátéka jelentette a bemutatkozást a nemzetközi porondon, majd a nyár elején a Fradi csodálatos Európa-liga-menetelésének első állomásán lehettem ott Újvidéken. Az Osztrák–Magyar Monarchia, vagy inkább a Hunyadi Mátyás-kori Magyarország területét harmadjára csak elhagytam… 

Visszacsatolva a szöveg eleji idézetre, azt egy szurkoló írta a hangulatot bemutató egyik videó alatti hozzászólásban. A mérkőzés közbeni és utáni cikkekben is leírtam, ilyen hangos, fanatikus buzdítást életemben nem hallottam, de a pályán szereplők és a kispadon ülők is hasonló véleményen voltak, még a madridiak is szót ejtettek a fülsiketítő zajról, ami két (!) órával a labda elindulása előtt kezdődött, és a lefújás után fél órával ért véget. Négy és fél óra tombolás a stadionban, hihetetlen… Ráadásul életemben először émelygést éreztem a hangzavar miatt. 

Az AEK 2003 és 2022 között 19 évet várt arra, hogy a földrengés miatt megrongálódott stadionja helyett új otthonra leljen Nea Filadelfiában, és végre ne az olimpiai stadionban kelljen futballoznia (mint például távozásom napján a Panathinaikosznak a CSZKA Szófia elleni, 2–1-re megnyert Kl-meccsen). Nem vesztegetik az időt a klub hűséges támogatói, folyamatosan életre szóló élményeket szereznek maguknak, amely jó alapot nyújt arra, hogy a másik két nagy athéni klubot, az Olympiakoszt és a Panathinaikoszt cukkolják a stadionok kihasználtságát illetően.

Nemcsak a szurkolást, de a sajtóérdeklődést és a mérkőzés körüli médiafelhajtást sem lehetett összehasonlítani hazai tapasztalataimmal.

Kollégám és elsősorban édesapám, Mohay Gábor néhány hete kesergett ebben a rovatban azon, hogy a hetvenes években felfutó és hosszú évtizedeken át virágzó vidéki sportsajtókultúra veszni látszik. Korábban én is fogalmaztam meg ilyen jellegű kritikát, bár tágabban, a teljes magyar sportsajtóra vonatkozóan. Hetek óta teljesen egyedül ülök a vadonatúj győri sajtóteremben és teszem fel a kérdéseimet az NB I-es mérkőzések után Efraín Juáreznek és aktuális kollégájának. „Ez a dolga” – mondhatja az olvasó, és igaza is van, de az mégiscsak szürreális, hogy a szakvezetők először egyéni interjút adnak a televíziónak, majd nevetgélve konstatálják a terembe lépve, hogy ezt még egyszer eljátszhatják, csak abszurdabb körülmények között: háromsornyi asztal, nagyjából harminc szék, díszkivilágítás – és egyetlen ember, aki kérdez. Bár megengedő tényezőket mindig sorolok magamban, athéni tapasztalataim árnyalják a képet. Magyarország és Görögország demográfiailag, gazdaságilag és területileg szinte teljesen egy súlycsoport, a görögöknél az úgynevezett piac mégis igényt tart annyi sportújságíróra és felületre, hogy megtöltsenek egy, a Puskás Arénáénál is nagyobb sajtókonferencia-termet és médiában dolgozót.

Az öltözőből kilépő játékosok útvonalán felállított vegyes zónában hatvan-hetven munkatárs (köztük jó néhány haszonleső aláírásgyűjtő) várta a játékosokat kamerákkal, mikrofonokkal, diktafonokkal. Már csak egy kollégával tartottuk a frontot, amikor két órája vártam hiába Varga Barnabásra a Real Madrid elleni mérkőzés után, aztán felsétáltam a kijárat felé, s még húsz-harminc tudósító írta a sajtótájékoztató, valamint a mérkőzés összefoglalóját és a visszapillantó anyagokat – ezek azok az újságírók voltak, akik még csak le sem mentek szerencsét próbálni, interjút vadászni a madridiakkal. 

Mondanom sem kell, hazánkban teljesen elképzelhetetlen hasonló érdeklődés a sajtó részéről még egy válogatott mérkőzésen, vagy a Ferencváros tavaszi, egyenes kieséses európai kupameccsén sem – szintén az athéniakkal kapcsolatos, januári emlék: a Panathinaikosz érkezett az Üllői útra, a Fradi-meccs előtti sajtótájékoztatója után csak úgy özönlöttek be a csapattal együtt érkező görög kollégák, és pillanatok alatt megtöltötték az addig igencsak foghíjas termet.  Pedig a nagyobb magyar közéleti lapok sportrovatai még léteznek, online sportoldalak is, a közösségi médiában fel-felbukkannak különböző podcast adásokból kivágott tizenöt másodperces jelenetek, amelyekben jól megmondják a magyar futballról, a bajnokság aktuális slágertémáiról a véleményüket médiaszereplők, volt futballisták. Sokszor azokból a nyilatkozatokból kiindulva, amelyeket a televízió, és az egyetlen jelenlévő (vagy kérdező) újságíró felvetéseire adott válaszként az edző vagy játékos.

Biztos vagyok benne, hogy a magyar futballnak és a vele kapcsolatos közbeszédnek is jót tenne (nekünk, sportújságíróknak meg pláne), ha a mérkőzések után nem olyan komolytalan, végtelenül kellemetlen környezetben kellene megnyilvánulniuk az edzőknek, mint ahogy azt sajnos oly gyakran tapasztalom.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!