„Ha ketchupot kérsz a pizzádhoz, Olaszországban rendőrt hívnak” – exkluzív interjú Marco Rossival

– Milyen pizzát választott? 
– Ha pizzát eszem, általában hagyományosat kérek paradicsomszósszal és sajttal, vagyis mozzarellával. Ha az ember margheritát rendel, azt általában tehéntejből készült mozzarellával készítik. De létezik bivalymozzarella is, én ezzel, vagyis bufalinóval szeretem. A pizza bufalina úgy a legjobb, ha sok bazsalikom van rajta. Egyszerű, klasszikus választás, és mondhatjuk, hogy egészséges is.

– Létezik egy sajátos magyar szokás: ketchupot rakni a pizzára. Mit gondol erről?
– Olyan ez, mint amikor Amerikában ananászt tesznek a pizzára… Persze mindenki azt művel a gyomrával és az étrendjével, amit akar. Ám ha bizonyos dolgokat megváltoztatsz, olyat teszel, ami Olaszországban szigorúan tilos. Ha ott bemész egy pizzériába, és ketchupot kérsz a pizzádhoz, a tulajdonos valószínűleg azonnal hívja a rendőrt. Egyszerűen nem rakhatsz ketchupot vagy majonézt a pizzádra. Ez Olaszországban nem megengedett. Bár lehet, hogy Magyarországon sem – nem tudom. A magyarok egyre többet utaznak Európában és a világban, megismerik, kitanulják a különböző főzési és étkezési stílusokat. Ez is a kultúra része. Ha eljövök ide, és gulyást kérek, akkor azt úgy kell megennem, ahogyan itt szokás, ahogyan itt készítik. 

– Melyik a kedvenc magyar étele?
– Ó, van jó néhány… Szeretem a káposztás ételeket. Sosem felejtem el, a legjobb töltött káposztát Telkiben ettem, Dzsudzsák Balázs hozta otthonról. Már nem emlékszem pontosan, hogy az anyukája vagy a nagymamája főzte-e. Az fantasztikus volt! Azok a kis göngyölt falatok… – rengeteget meg tudnék enni belőlük! Balázs a töltött káposztából az egész válogatottnak hozott, sőt mindenki kétszer szedhetett belőle, szóval jókora mennyiség volt. Ki voltak éhezve a játékosok valami hagyományos, igazi magyar ételre. Amíg tart a munka, a készülés a feladatra, meg lehet mondani a futballistáknak, hogy ezt vagy azt fogyasszanak. Viszont a meccs után, a szabadnapon már szívesen ennének olyasmit, amit igazán szeretnek. Szerveztünk ilyen vacsorát, amikor ott volt Balázs a keretben, de olyankor is, amikor nem. Például amikor az idén Debrecenben játszottunk Kazahsztán ellen, Balázs ismét meglepett minket egy nagy adag töltött káposztával, amelyet, ha nem csal az emlékezetem, az édesanyja készített.

– Olaszországban Nápoly mellett, Pozzuoliban él, itt együtt is volt már alkalmunk kóstolni a világhírű, különleges helyi pizzát. Mi a nápolyi pizza titka? Miben különbözik a világ többi pizzájától? 
– Számos tényezőt említhetnék. Például a folyamatot, ahogyan a tésztát kelesztik. Amikor a pizzatésztát készítik, sokáig hagyják érni. Jó néhányan úgynevezett lievito madre nevű kovászt használnak, ezt adják a tésztához, majd több mint két napig pihentetik. Fontos a felhasznált víz minősége is. És persze ott vannak a feltétek, például a paradicsom és a mozzarella. Ha Nápolyban kóstoljuk meg a pizzát, az íze teljesen más, mint bárhol máshol, akár Olaszországon belül is. A nápolyi pizza eltér a rómaitól, pedig a két város között a távolság mindössze kétszáz kilométer.

– Ha italról van szó, a sört vagy a bort kedveli jobban?
– Őszintén szólva én nem szoktam inni. Csak akkor teszek kivételt, ha barátokkal vagyunk együtt, ilyenkor persze mindenki megeszik, megiszik valamit. Vacsorákon előfordul, hogy töltök vörös- vagy fehér bort, de csakis társaságban. Ha egyedül vagyok, a segítőmmel, Cosimóval vagy fiammal, Simonéval beszélgetek, sohasem iszom. Pizzához természetesen nem illik a bor, ahhoz szerintem sört kell inni. Magyarországon számos jóféle sör kapható, a gond csak az, hogy ha az ember iszik, majd vezetnie kell, akkor vége a dalnak. Ez a fő oka annak, hogy étteremben sosem kérek bort vagy sört. Általában vezetek. Nem szeretek taxit hívni az étteremhez, egyszerűen távol áll tőlem. Tudom, hogy itt zéró tolerancia van, így ha autóval megyek valahova, nem csinálok hülyeséget.

– Mikor ivott először alkoholos italt?
– Már felnőtt voltam, elmúltam húszéves. Fiatalabb koromban soha, de soha nem dohányoztam és nem ittam alkoholt. Életem első húsz évében kifejezetten egészséges életmódot folytattam. Később sem sokat változott ez, továbbra sem dohányzom, és csak nagyon-nagyon ritkán iszom valamit. Itt, Magyarországon fordult elő néha, hogy ebéd vagy vacsora után koccintottam keserűlikőrrel vagy amaróval, ahogyan mi hívjuk. Az unicumot Magyarországon ismertem meg – Zwack Sándor jó barátom –, ha úgy hozza az alkalom, hogy valamivel koccintani kell, akkor én azt választom.

– Hogyan kell helyesen kávét inni?
– Az első lépés, hogy igyunk egy pohár vizet. Fel kell frissíteni és ki kell öblíteni a szánkat, hogy valóban érezhessük a kávé igazi ízét. Vannak helyek, különösen Nápolyban, ahol kiváló a kávé, és persze olyanok is, ahol kevésbé jó. A különbséget abból lehet felismerni, ahogyan a kávé a gépből a kis csészébe belefolyik. Ha nagyon lassan, krémesen csorog, az az igazi. Ilyenkor tisztán kell inni: tej és cukor nélkül, csak magában. A kávékrém a lényeg, maga a kávé. Csak frissen szabad meginni. A jól elkészített nápolyi kávé íze egészen egyedülálló. Olaszországban sehol máshol nem találkozni ilyennel. Én Torino környékéről származom, de felismerem a különbséget, Nápolyban a kávékészítés más történet.

– Mi a helyzet az esti cappuccinózással? Nálunk ez sem ritka.
– Számomra ez elképzelhetetlen. Én legfeljebb délelőtt tizenegyig iszom cappuccinót, utána már nem, mert a tejes kávé fogyasztása alapvetően lassítja az emésztést. Itt, Magyarországon sokan vacsora után isznak cappuccinót. De ez csak szokás kérdése. Ha valakinek ilyen a szervezete, hozzá van edződve, talán fél vagy egy óra alatt megemészti. Ha én ilyesmit tennék, egész éjjel nem aludnék.

– Nápolyban láttam egy nagyon szép szokást, amelyről feleségével, Mariellával helyben is mesélt már nekünk. A caffé sospeso, a „felfüggesztett kávé” hagyományára gondolok.
– Ha az ember ismeri a tulajdonost vagy a pultost, előfordul, hogy azt mondja: „Kifizetem a kávémat, de hagyok még egyet ingyen a következő vendégnek.” Így aztán, amikor valaki betér a bárba vagy a kávézóba, megkérdezheti, hogy maradt-e „felfüggesztett kávé”. Ez azt jelenti, hogy valaki megitta a saját kávéját, de fizetett egy másikat is olyasvalakinek, aki szintén kérne, de nincs pénze rá. Nemes szokás, eléggé elterjedt Nápolyban.

Az Andrássy úton kezdődött…

Az Andrássy úti Millennium da Pippo éttermet nevezhetjük Marco Rossi budapesti törzshelyének. Barátja, Giuseppe Giambertone vendéglőjében mutatta be életrajzi könyvét a magyar válogatott szövetségi kapitánya, többször ide szervezte személyes találkozóit, nem mellesleg innen indult magyarországi kalandja. Miközben a pincér asztalára tette az olasz konyha népszerű klasszikusát, a pizza bufalinát, elbeszélte első itteni emlékét. „Kétezerkilenc január kilencedike volt, életemben először jártam Budapesten. Metsző hidegben, a ránk fagyott kabátban siettünk ide a Hősök teréről feleségemmel, Mariellával. Két évvel később újra felkerestük a helyet. Borzasztó időszakot éltem meg akkoriban az olaszországi futballban tapasztalt csalódások után, nem néztem meccset, beszélni sem akartam labdarúgásról. Aztán az asztaltársaim addig-addig győzködtek, míg felhívtam az általuk javasolt közvetítőt, aki összekötött a Honvéd sportigazgatójával. Megbeszéltünk egy találkozót, azon a vacsorán kezdődött minden, bemutattak utóbb a klubtulajdonosnak is. A következő nyáron álltam munkába Kispesten.”

– Beszéljünk kicsit az ön Budapestjéről. Ha idegenvezető lenne, milyen helyeket ajánlana a turistáknak?
– Nemrégiben egy barátom meglátogatott a családjával Budapesten. Azt mondtam neki: ha három-négy napot maradsz, természetesen érdemes időt szánni a legfontosabb látnivalókra, amelyeket mindenképpen meg kell nézned – a Szent István-bazilikára, a Budai Várra, és mindazokra a helyekre, amelyeket minden idegenvezető és turista jól ismer. De ha a saját kedvenc részemet kérdezed… Nagyon szeretek a Duna mentén sétálni, mindkét parton. Gyakran indulok el gyalog otthonról, a Petőfi hídtól, keresztül a városközponton, végig a Margit hídig, aztán a folyón át Budára, és a túlparton vissza. Szeretem az ilyen sétákat. Néha végigmegyek a Váci utcán, aztán tovább, és az Oktogonnál fordulok vissza.

– Mi a különbség az olaszok és a magyarok gondolkodása között? 
– Nehéz ezt meghatározni. Emberek vagyunk. Mindannyiunkban ugyanaz a virtus lakozik. Csak olaszul úgy hívjuk, virtù, magyarul meg virtusnak mondják. És sokszor még a különbözőségeink is ugyanazok. Az én olvasatomban nincsenek lényeges eltérések. Úgy gondolom, ha tisztelettudó az ember – márpedig mindenkivel szemben annak kell lennünk –, akkor Olaszországban is éppúgy megtalálhatja az életben a helyét, mint Magyarországon. Persze tisztában vagyok vele, hogy helyzetemből adódóan szerencsés embernek számítok Olaszországban és Magyarországon egyaránt, hiszen vannak olyan nehézségek, amelyekkel születésem óta sohasem kellett szembenéznem. Lényeges körülmény például, hogy nem vagyok szegény, sosem kellett igazi szegénységgel küzdenem. Sok embernek ez nem adatott meg. A jó élethez a kulcsot a világon mindenhol a tisztességes viselkedés adhatja meg. Ami az élet prioritásait illeti, a magyarok és az olaszok értékrendje általában véve megegyezik. A család áll az első helyen – a magyaroknál éppúgy, mint az olaszoknál. A szeretteinknek jó életkörülményeket biztosítani: ez a legfőbb feladat, amely a magyarok és az olaszok gondolkodásában egyaránt meghatározó. Sok szempontból tehát hasonlítunk egymásra, ezért is érzem jól magam itt is és ott is.

– Ha a magyar válogatott kijut a következő világbajnokságra, adna nekünk interjút magyarul?
– Mindenekelőtt: még túl sok idő van hátra a világbajnoki selejtezőig. Nagyon friss az írek elleni kudarc emléke. Kevesebb mint egy év telt el azóta, és három év múlva lesz újra aktuális a kérdés. Nem tudom, kitöltöm-e a szerződésemet, hiszen – ahogy mondani szoktam – rengeteg mérkőzés és számos elérni kívánt cél áll még előttünk. És ha nem érjük el ezeket… Nos, tudjuk, hogy a futballban bármi megtörténhet. Az írek elleni vereség után egy héttel találkoztam a szövetség vezetőségével. Közöltem velük, hogy zokszó nélkül elfogadok bármilyen döntést. Készen álltam a távozásra, mivel nem értük el a kitűzött célt. Ám a vezetőség végül egyhangúlag úgy döntött, hogy maradjak, ismét bizalmat szavazott nekem. A futballban azonban bármi változhat. Most új kihívások állnak előttünk a Nemzetek Ligájában, kemény ellenfelek várnak ránk, mint például Ukrajna vagy Észak-Írország – utóbbi különösen a saját pályáján ígérkezik kemény diónak. Aztán ott van Grúzia is, amelynek soraiban két-három olyan játékost is látunk, akik ellen rendkívül nehéz játszani. Szóval nem lesz könnyű dolgunk. Sok mindent számításba kell vennünk, de miért is ne jöhetne össze a tervünk? Ha sikeresek leszünk, akkor a következő Európa-bajnokság selejtezőinek sorsolása is, mondhatni, valamivel könnyebb lehet számunkra. Számos tényező játszik szerepet, ezért is kulcsfontosságú, hogy eredményeket érjünk el. De ismétlem, ha ez mégsem sikerül, bármi megtörténhet. Véleményem szerint az írek elleni kudarc volt az első eset, amikor valóban nem értük el a kitűzött célt. Korábban, az előző világbajnoki selejtező során például Angliával és Lengyelországgal szerepeltünk egy csoportban. Bár kikaptunk Albániától, Anglia és Lengyelország mellett nem volt valódi esélyünk az első két helyre odaérni, így a pótselejtezőt érő hely elérése is meglepő lett volna. Ezúttal viszont reális törekvés volt a továbbjutás. Nem sikerült, következésképpen elküldhettek volna engem. És én ezt el is tudtam volna fogadni, még ha ez volt is az első ilyen helyzet nyolcévnyi kapitányi időszakom során. De ilyen a futball. Szóval a következő cél elbukása következményekkel járhat. Elbocsáthatnak, ezt jól tudom. Éppen ezért túlságosan korai még a következő selejtezőkről beszélni.

– És a magyar nyelvű interjúról?
– Arról is.