Coming HUN! – Szöllősi György jegyzete

Első, a helyszínen átélt válogatott meccsem pont egy magyar–angol volt, 1988-ban, a Népstadionban, s bár gól nem esett és fura volt, hogy a lelátó az egyik oldalon csak félig épült meg, de megfogott a hangulat, Détári Lajos fenomenális játéka, a felső karéjban tomboló „tábor” látványa, lelkesedése. Így lettem meccs­re járó futballrajongó, majd hivatalból is ott voltam, dolgoztam megannyi válogatott mérkőzésen. Csakhogy a meccsre járás, a válogatottnak szurkolás, a labdarúgásban végzett munka inkább volt nálunk pokoljárás sokáig, semmint lélekemelő élmény.

Sorra buktunk el egyik selejtezősorozatban a másik után, megalázó és lelombozó eredmények követtek minden gyorsan ellobbanó fellángolást, 1986 és 2016 között, harminc éven át egyetlen nagy tornára sem jutottunk ki. Közben a nemzedékem tagjai meccsre kivitt kisgyerekből családapává öregedtek, s legfeljebb néhány barátságos mérkőzés vagy meddő, előzmény és folytatás nélküli bravúr volt a kapaszkodónk, ha visszatekintettünk erre a három évtizedre, amelynek mélypontján a Magyar Televízió egészen egyszerűen kijelentette, hogy nem hajlandó közvetíteni a válogatott találkozókat, mert a közvetítési jogok túl drágák, és ez már amúgy sem érdekli az embereket.

Amikor aztán 2003-ban az NB I-es bajnoki címről döntő meccsen a pályára özönlő szurkolók megverték a játékosokat, edzőket, s ugyanazon év őszén alig ötszáz néző előtt kikaptunk az észtektől az Üllői úton, úgy tetszett, a Végh Antal-i önbeteljesítő jóslat, miszerint a magyar futball beteg, sőt gyógyíthatatlan, íme beteljesedett, s immár nemcsak halálos beteg, de végleg ki is múlt. Eközben százával szűntek meg a sport­egyesületek, épültek be a futballpályák, fogytak el a játékosok, felgyorsult a már évtizedek óta zajló pusztulás az amatőr és utánpótlásfociban is.

A politika már nem is próbálkozott a kizárólag sikertelenséget és népszerűtlenséget jelentő magyar foci feltámasztásával. Egészen 2010-ig, s még azután is hosszú évekig szinte kizárólag gúny tárgya volt, hogy nem törődünk bele a pusztulásba, hogy bízunk az újrakezdésben. Hogy érdemes futballakadémiákat nyitni, stadionokat építeni, megpróbálni visszakapaszkodni a nemzetközi labdarúgás robogó vonatára, sőt először csak a nyomába eredni fél évszázados szakmai, infrastrukturális lemaradással.

Mondom, a törekvéseink rövid távon kudarcra voltak ítélve, még több gúnyt, csalódást, indulatot, megvetést szült, amikor kiderült, néhány év alatt lehetetlen behozni a lemaradást. A kormánypártok választási sikerei sokáig nem az intenzív futballfejlesztések miatt, hanem azok ellenére következtek be, hiszen a végletekig leépült magyar foci rendbetétele több cikluson átívelő folyamat volt.

Az első eredményeket is sokáig letagadták, megkérdőjelezték az ellendrukkerek, amikor 44 év után kijutottunk az Eb-re, aztán a következőre is, amelyet már részben mi rendezhettünk megújult nemzeti stadionunkban. Sikerült a Bajnokok Ligájába is visszatérni, klub- és válogatott szinten kemény ellenfelévé válni a franciáknak, a németeknek, a Juventusnak, a Dinamo Zágrábnak, a Celtic­nek. És most elérkezett az a pillanat, amikor már nem lehet letagadni, lesajnálni, megkérdőjelezni a magyar futballforradalmat: idegenben 4–0-ra vertük meg az angolokat. A generációm számára szinte felfoghatatlan, sci-fibe illő meccs és eredmény, s mégis, a közelmúlt egyenes következménye, nyertünk Anglia ellen például már 12 napja is, s közben nagyon kicsi hiányzott a németek legyőzéséhez.

A válogatott tagjai már csaknem mind 1990 után születtek és a gólszerzők mind az új futball­akadémiákról érkeztek, Puskásék után most a Puskás akadémisták végezték ki az angolokat, Puskás Ferenc után most Sallai Roland lőtt kettőt Angliában. Amit Orbán Viktor miniszterelnök korábban többször hangoztatott, hogy „ahova egyszer már eljutottunk, oda újra fölkapaszkodhatunk”, csupán jelszónak és túlzó optimizmusnak tetszett, mostanra azonban maga a valóság.

„Football is coming HUN” – posztolta szellemesen Marco Rossi szövetségi kapitány az angolok „Football is coming home” (a futball hazatér) magabiztos szlogenjének parafrázisát. És valóban: visszatértünk, itt vagyunk! Avagy: ide nekünk az oroszlánt is! Mindjárt hármat, s már fel is faltuk őket.

Ha pedig felnő a több tízezer mostani gyerekfocista, akik a múlt héten tízezerszámra képviseltették magukat a Puskás Arénában, akkor határ a csillagos ég.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!