Gyász: ott fent vigyáznak rá – búcsú Kardos Józseftől

Nagybátonyból indult Kardos József, az NB III-ból lett stabil ifiválogatott, érdemes megemlíteni, hogy az 1977-es kiválasztott ifik közül Disztl Péter és Sallai Sándor is kulcsember volt Mezey Györgynél.

Felfigyeltek rá, vitte is a bajnokcsapat, az Újpesti Dózsa 1978-ban. Várhidi Pál edző beállósként számított rá, tehetségét elismerve azért hozzátette, hogy nemcsak sokat kell vele gyakorolni, hanem jó irányba terelni az életét is. „Nagy a főváros, hamar el lehet tévedni benne…” – tette hozzá sokat sejtetően.

Mindenesetre a 4. fordulóban bemutatkozott az NB I-ben Diósgyőrben (0–0), a csapat csak védekezett, így volt dolga elég. Novemberben jött az első NB I-es gól, a Haladás ellen 1–0 után a szombathelyi védők csak nézték, hogy megindult Nagy László beadására, és a jobb sarokba fejelt. A vége 6–1, nála pedig kiemelték, hogy beállós létére szinte középpályást játszott, rengeteg támadásban volt benne.

Jött is az első válogatottság, 1980-ban Mészöly Kálmánnal, Bécsben, Ausztria ellen (1:3). Nem vallott szégyent, az első félidőben Kurt Welzl után loholt rendületlenül és sikerrel, aztán a szünet után elbírt a legendás Hans Krankllal is. Megjegyzendő, hogy Botár Zoltán dr. nem akarta pályára engedni kisebb sérülése miatt, ám ő nagyon akart játszani, s végül az orvos engedett.

És ha már osztrákok, ott volt az 1986-os világbajnokság első selejtezője 1984 szeptemberében a Népstadionban. A félidőben 1–0-ra ment Ausztria, Nagy Antal az 50. percben egyenlített, hol nekik, hol nekünk voltak lehetőségeink, nyílt volt a meccs, amikor a 78. percben: „A jó pozícióban kapura törő Nyilasit Pezzey buktatta a kaputól 25 m-re. Varga Kardos elé gurított, a középpályás pedig egyből lövésre szánta el magát. A kemény lövést Koncilia kissé megkésve vetődve próbálta hárítani, a labda azonban a kezét érintve a jobb alsó sarokba vágódott. 3–1.” Talán ez volt a legfontosabb gólja, hiszen ez a mérkőzés lendületet adott a csapatnak egészen a csoportelsőségig. Úgy, hogy a máig emlékezetes bécsi diadal (3–0) során, úgy váltották egymás támadásban és védekezésben Róth Antallal, hogy tanítani kellene a futballiskolákban. Még az akadémiákon is.

Mielőtt továbbmennénk, maradjunk az 1986-os világbajnokságnál, a gyászos irapuatói, Szovjetunió elleni 0–6-nál. Kardos – nem lévén kenyere a kertelés – többször is elmondta, hogy a felkészüléssel volt a gond (túledzettség), az pedig adalék, hogy másnap megjegyezte, hogy: „Talán a szovjet futballistáknak is adni kellett volna abból a vitaminból, amit mi kaptunk.” Óriási balhé lett, Mohácsi János doktor halálosan megsértődött, meg egyébként is.

A világbajnokság után már csak háromszor volt válogatott, ám ezért leginkább önmagát okolta. Az életmódja – Várhidi Pál aggodalmainak megfelelően – enyhén szólva is kívánnivalót hagyott maga után. Rá jellemzően azonban őszintén beszélt erről is. Elmondta például, hogy a súlyával örökké gond volt, Mészöly Kálmán szövetségi kapitányként mindig leakarta fogyasztani. Amikor az 1982-es világbajnokság előtt dél-amerikai túrán járt a válogatott, szigorú diétát írt elő neki és nem értette, miért nem csökken a súlya. Sőt. A megoldás? „Vittem otthonról kolbászt meg téliszalámit, és amíg a többiek lent ettek, én valósággal faltam a szobában a magyaros ízeket. Tulajdonképpen ennek tudhatom be, hogy nem kerültem be a nyolcvankettes spanyolországi világbajnokságra utazó keretbe. Gyakorlatilag kiettem magam a csapatból” – mesélte később.

Azt is, hogy amit az edzéseken, a pályán megalkuvást nem tűrően felépített, a magánéletében lerombolta. Volt, hogy tíz korsó sörnél állt meg, s mellé fújta a füstöt. És nem egyszer vagy kétszer, hanem éveken át. „Sokszor eszembe jut, mi lett volna, ha az a korosztály, amely így is Európa legjobbjai közé tartozott, komolyabban veszi önmagát, vagy nem Magyarországon él, ahol azt csináltunk, amit akartunk. Mire vittük volna, ha valóban a futballnak, a sportnak élünk…” – magyarázta a saját történetéből kiindulva, álprofinak nevezve önmagát.

Aztán edző lett, Ózdon, Kiskunfélegyházán, Komáromban – ám ahol igazán sikerre vitte a klubszíneket, onnan nem hívták: „Tíz évig voltam Újpesten, és fáj, hogy nem kérdezik meg: »Jóska, lenne-e kedved mondjuk a serdülő háromhoz?« Persze, nem hívnak a Fáy utcából és Vácról sem… Nem csak ez bánt. Tizenegy éven keresztül minden korosztályban voltam válogatott, és nem hiszek a szememnek, amikor a szövetségi edzőket látom. Félre ne értsen, nem akarok senkit bántani, de rengeteg tapasztalatot hagyunk veszni.”

Ezt 1999-ben mondta, persze nem hallották meg akiknek kellett volna. Tanított testnevelőként, ha nem kellett a futballban, kétkezi munkásként is kereste a kenyerét, csokoládét csomagolt például. Az egészsége addig rakoncátlankodott, míg infarktust kapott, nagy nehezen hozták vissza az életbe. Élt tovább, ám nem boldogan. Magányosan, rosszkedvűen.

Fiatalon hunyt el, a 63 esztendő nem számít soknak mostanság. Kivéve persze, ha súlyos terhek nyomják a testet-lelket.

Egykori nógrádi játékostársa a közösségi oldalak egyikén azt írta, hogy fent vigyáznak majd rá, hiszen megérdemli.

Mi több megérdemelte – volna.