Ha légiósként megy, a magyar válogatottban miért nem?!

– Miért nem képesek aktuális toplégiósaink ugyanazt a szintet hozni a válogatottban, mint a klubjaikban?
– Ez örök téma, korábban én is megkaptam, hogy „amikor Brémából hazajössz, a válogatottban miért nem tudsz ugyanúgy játszani?” De szerintem ezt el kellene különíteni, mert két különböző csapatról van szó. Mindkettőnél adott egy bizonyos taktikai hadrend, egy stílus, tehát ez nagyon összetett téma. Nem azért játszik az ember a válogatottban gyengébben, mert nem akar, vagy nem megfelelő a hozzáállása, hanem azért, mert ez a csapat sok esetben más játékerőt képvisel, mint a klubja. Mások az ellenfelek, mások az elvárások.

– Lehet a túlzott nyomásra hivatkozni, amiért mindenki megváltóként várja őket egy-egy sorsdöntő válogatott meccs előtt?
– Nem hiszem, mert a nyomást ilyen szinten már el kell bírnunk. Németországban rendre olyan csapatokban játszottam, amelyek a bajnokságért harcoltak, mindent, ami ezzel jár, el kell tudni viselni. A válogatottnál is létezik egyfajta pozitív nyomás, persze arról már lehet vitatkozni, hogy az aktuális csoportellenfelek fényében mennyire reális célokat tűzünk ki magunk elé. Az én időmben is mondták le játékosok a válogatottságot, mert úgy vélték, egy-két bravúr benne lehet a csapatban, ám a végén úgyis csak a harmadik, negyedik helyen végzünk, ezért feltették a kezüket, és mivel nem hittek a továbbjutásban, nem is jöttek. Én viszont mindig hittem abban, hogy van esélyünk a kijutásra, mert e téren már nagyon sok kiscsapat bizonyított – az én időmben épp a lettek, akik ellen idegenben buktuk el a továbbjutást.

– De nem épp az ilyen életbevágóan fontos meccseken lenne reális elvárás az, hogy a legjobb légiósunk vezérletével végre legyőzzük a közvetlen riválist?
– Szerintem azért akadtak ilyen mérkőzések. Én sokkal jobban szeretem azokat az elemzéseket és kritikákat, amikor konkrétumokról beszélünk – futómennyiségről, megnyert párharcokról, jó passzokról, lövésekről.

– De emlékszik olyan alkalomra, amikor az aktuális toplégiósunk kiemelkedő teljesítményének köszönhetően egy igazán fontos tétmeccset megnyert a magyar válogatott?
– A törököket például tavaly megvertük itthon, akkor Szalai Ádám is szerzett gólt. Dzsudzsák Balázsnak is volt egy utolsó pillanatban lőtt gólja a finnek ellen, de tudom, mindez akkor lenne igazán értékes, ha ki is jutnánk egy tornára.

– Felteszem, azzal a váddal nem ért egyet, hogy a Bundesligában kiemelkedő teljesítményt nyújtó Dárdai Pál vagy Lisztes Krisztián válogatott mezben nem adott bele apait-anyait.
– Nem. Akik hazajönnek a válogatotthoz, igenis odateszik magukat, de ebben benne lehet egy gyengébb teljesítmény is, mert néha tényleg fáradtnak érzi magát az ember. Velem előfordult, hogy vasárnap játszottam a Stuttgartban, aztán hazaestem hétfő délután, kedden volt egy regeneráló edzés, szerdán meg már topformában kellett lennem. Egyébként most már szurkolóként megértem a kételkedőket, mert a legutóbbi román mérkőzés után bennem is felvetődött, hogy egy-két játékos mintha nem tette volna oda magát százszázalékosan, de ha jobban megvizsgálja az ember, más is állhat a háttérben. Némelyik klubomnál én is kerültem olyan helyzetbe, amikor nem megfelelően volt összerakva a csapat, így mindig „úton voltunk”, nem értünk oda a párharcok során, és kívülről úgy nézett ki, mintha nem tettünk volna meg mindent a győzelemért.

– Lehet magyarázat, hogy egy fecske nem csinál nyarat, vagyis túl gyengék a csapattársak?
– Ezt sem mondanám. Aki hazajön a válogatotthoz, igenis higgye el, és bízzon benne, hogy kijuthatunk az adott tornára. Amikor például a görögök Otto Rehhagellel megnyerték az Európa-bajnokságot, három-négy olyan játékosuk volt, akik a klubjukban alig játszottak. Nekem csapattársam volt Angelosz Hariszteasz, aki a döntőben gólt fejelt, a Werderben viszont a kispadon ült. Vannak tehát példák, amikbe lehetne kapaszkodni.

– Ám amíg nem alakul ki egy ilyen masszív csapat, addig a külföldön játszó legjobbjainknak kéne húzniuk a válogatottat, nem?
– Szerintem próbálják is.

– Akkor a sorsdöntő tétmeccseken miért nem sikerül?
– Szerintem Dzsudzsák Balázsnak azért voltak jó meccsei, de ő sem az a játékos, aki belemegy a kemény párharcokba – nem egy Gattuso-típusú védekező középpályás, akitől azt látjuk, hogy megeszi az ellenfelet. Én például a Fradiban többször is megsérültem amiatt, mert noszogattak, hogy „miért nem csúszol már oda?”, aztán amikor odacsúsztam, akkor megvolt a baj. Szóval mindenkinek megvan a játékstílusa, és a magyar válogatott nem kifejezett támadófocit játszik, többeknek ehhez kell alkalmazkodniuk. Amikor kritizáljuk a játékosokat, ezt is bele kell kalkulálni. Ezért szeretem, amikor szakmailag elemezzük a helyzetet, mert az, hogy egy játékos nem akar, vagy nem úgy teszi oda magát, elég megfoghatatlan kritika.

– De az kívülről is látszik, hogy a vezérnek kikiáltott játékos nem képes a hátán cipelni a csapatot.
– A mostani válogatotton azt láttam, hogy nem igazán volt vezére. Dzsudzsák Balázs nagyon jó játékos, de nem vezéregyéniség, ahogy én sem voltam az.

– Akkor nem is volt reális, amikor azt vártuk, hogy a legjobb német klubból hazatérő Lisztes Krisztián vezérletével nyerjen a válogatott?
– Az ő vezérletével nem feltétlenül. A jó játékával igen, de én sosem éreztem magam vezéregyéniségnek. A Fradiban is úgy nőttem fel, hogy nálam sokkal nagyobb egyéniségek játszottak. Bennem ez nem volt meg, az én időmben a válogatottban még egy Illés Béla sem volt igazi vezéregyéniség, annak ellenére, hogy nagyon jó játékos volt.

– Meg ugye ő nem bizonyított külföldön.
– Attól még a válogatottban játszhatott jól, nem csak az lehet vezéregyéniség, aki légiósként szerepel.

– Csak a szurkolóban óhatatlanul is az az érzés munkál, hogy nem az MTK, sokkal inkább a Hertha vagy a Werder sztárjától várja a csodát. Ez rossz megközelítés?
– Nem, nincs ezzel semmi gond, csak az elvárások nem mindig reálisak.

– Dárdai Pál például mennyire tudta összefogni a válogatottat egy-egy fontos meccsen?
– Pali nagyon elhivatott ember, benne megvan, hogy vezessen egy csapatot.

– De a Hertha meghatározó játékosaként sajnos neki sem volt igazán kiemelkedő válogatott mérkőzése.
– Értem az eszmefuttatás logikáját, mert ha az én példámat vesszük, akkor tényleg mondhatjuk, hogy valaki azért játszik a Bundesligában, mert a jobbak közé tartozik, és elvárjuk, hogy a válogatottban is úgy szerepeljen, mint a klubcsapatában.

– És hogy érzi, meg tudott felelni ennek az elvárásnak?
– Van bennem hiányérzet. Nagyon sajnálom az említett, lettek elleni idegenbeli meccset, és bár az egyetlen gólunkat én lőttem, az se húzott ki minket a csávából. Azt a szereplést nagyon sajnálom, mert szerintem abban a válogatottban több volt. Ráadásul nagyon rosszkor jött a súlyos sérülésem is, hiszen huszonnyolc évesen a legjobb korban voltam. Persze most okoskodhatnék, hogy bezzeg anélkül biztos kijutottunk volna, de ezt már sosem tudjuk meg. Ami tény, hogy akkor nagyon jó állapotban éreztem magam, szóval lehetett volna több a pályafutásomban.

– Mit gondol azokról, akik úgy gondolják, hogy a válogatott szereplése kapcsán hiteltelen az olyan korábbi játékosok véleménye, mint Dárdai Pálé vagy az öné, akikkel szintén nem sikerült a kijutás?
– Szerintem senki véleménye nem hiteltelen. Mindenki elmondja, ő miben látja a problémát, ezekből lehet tanulni. Király Gabinak, Dárdai Palinak és nekem, akik elég sokáig kint játszottunk külföldön, megvan a tapasztalatunk és a rálátásunk, hogy edzésmódszerekben vagy hozzáállásban milyen különbségeket tapasztaltunk. Mint már mondtam, bennem is van hiányérzet a válogatottbeli pályafutásommal kapcsolatban, mert úgy érzem, picivel lehetett volna jobb, ám ez nagyon összetett dolog. Mindenki véleményét tiszteletben tartom, én is mindig kritikusan néztem a saját teljesítményemet, ami nagyjából egybe is vágott a szurkolók meglátásaival. Sajnálom, hogy az én pályafutásomba nem fért bele egy Eb- és vb-szereplés sem.