Íme, a válogatott új korelnöke: Bödör László

– Hogy van?     
– Most, hogy kérdezi, nem a legjobban. Meg-megszédülök, a vérnyomásom és a pulzusom néha nincsen rendben, de az orvos azt mondta, az én koromban már kockázatos a szívműtét. Végre megtudtam az igazat... És időnként sajog a derekam, elmozdult az egyik csigolyám, ha fáj, felveszem a fűzőt – a melltartót nem, azt ne is kérdezze. Még a válogatott kerettel edzettünk a Népligetben az Építők-pályán, felugrottam ollózni, majd egy fűcsomóra esve elcsúszott az egyik csigolyám.

–  Így is esztergál?     
– Nem, nyolcvanhét éves koromban, ötvenöt esztendő után abbahagytam. De most, hogy megkért, lekászálódtam a Kőris utcai műhelybe.

– Csak azt ne mondja, nehéz volt a választás a futball és az esztergályos szakma között.     
– Könnyű volt, ugyanis amikor elhatároztam, hogy esztergályos leszek, szó sem volt labdarúgásról. Huszonegy évesen lett belőlem futballista.

– Nem azt akarja mondani, hogy addig labdába sem rúgott?     
– A Keresztúri úton laktunk, kiléptem a konyhából és már a Rákosi Vasutas-pályáján voltam, éjjel-nappal fociztunk. De különösebben nem kötött le. Kis tökmag voltam, jól ment a játék. Ugyanakkor jól is tanultam, leérettségiztem, jól akartam keresni. Hallottam, hogy a sztahanovista munkásokat megfizetik. Két év alatt esztergályos szakmát tanultam, elmentem a BHG-ba a Fehérvári útra, jobban kerestem, mint a vasutas apám. Jó anyám nem is hitte el, érdeklődött utánam, a gyárban mondták neki, az első három között vagyok a melóban, ezért magas a bérem. Aztán behívtak katonának Esztergomba, ott kerültem ismét a labda közelébe.

– Rögtön kiszúrták a tehetségét?     
– Viccel? Elkezdődött a hadseregbajnokság, az Esztergomi Vasas pályáján játszottunk, ez 1955-ben volt. Nem akartak betenni, pedig én tudtam, jobb vagyok náluk. Aztán egyszer mondták, na, álljak be a bal szélre – mondván, ott nem tudok ártani –, utána már hívtak játszani. A seregben írnok lettem, gyöngyéletem volt. Leigazoltak az esztergomiak az NB II-be, kiszúrt a Dorog, huszonegy évesen átmentem, ott is a bal szélre fértem be Ilku István, Buzánszky Jenő, Ilku Péter, Monostori Tivadar, Varga János, Prohászka János, Pálmai Sándor mellé. Nem volt gyenge az 1955-ben bajnoki ötödik együttes: a Honvéd, a Vörös Lobogó, a Kinizsi és a Vasas mögött futott be.

– Nem érezte jól magát, hogy eljött Dorogról?     
– Világéletemben budapesti voltam. Az volt a kérésem, hogy egy napot tölthessek a fővárosban. Erre azt mondták a vezetők, nem venné ki jól magát, hogy amíg Buzánszky meg a többiek lejárnak a tárnába, én Pesten flangálok. Azt mondtam, nem maradok, kérdezték, hová megyek, azt válaszoltam, az MTK-ba. Kinevettek, hogy Sándor Károly, Hidegkuti Nándor, Palotás Péter, Molnár János, Kárász Endre vagy Bukovi Gábor mellé? Mondtam, igen. Szerencse is kellett, hogy a Hungária körútra kerültem, de megragadtam.

– A bal szélre került?     
– Eleinte igen, és sokszor csak a fakóba.

– Gondolom, ballábas volt.     
– Mindkét lábbal jól ment, később belső csatárt játszottam. A Rákosi Vasutas pályája volt az akadémiám, kétlábas lettem.

– Eperjesen 1956 augusztusában gólt szerzett a négy kettőre megnyert Vörös Lobogó–Tatran Presov mérkőzésen, a kettő kettőre végződő szeptemberi Honvéd–Vörös Lobogó három tizenegyest is adott a játékvezető, ön nem szerzett gólt.     
– De tapasztalatot igen! Azt hiszem, ez volt az a meccs, amely után Hidegkuti Nándi leszúrt, mert megjegyeztem, a pályán belülről nézve is szemet gyönyörködtetően játszanak Palotás Péterrel meg Sándor Csikarral. Mondta is: „Lacika, elmész te a...” A csatársorunk úgy állt fel: Sándor, Palotás, Hidegkuti, Bödör, Szimcsák István. Mondjuk, a kispestieké sem volt gyenge: Budai II László, Kocsis Sanyi, Machos Feri, Puskás Öcsi, Czibor Zoli. Szóval, Nándi leszúrt, hogy lejsztolás helyett inkább nézem őket... Palotás pedig mindig mondogatta: „Lacika, nem kell nagy gólt lőni, elég a zokni mellett berúgni.” Mindenki Lacikának hívott.

– Kikkel volt jóban a kék-fehér csapatból?     
– Sipos Ferivel, a Tüdővel és Parókával, Nagy Pistával. Sipos a gyerekem keresztapja, hármasban sokat fröccsöztünk – na nem a gyerekkel, hanem Ferivel és Pistával.

– Gyakran hallani az idősebb labdarúgóktól, kedvelték a fröccsöt, ám a sportszerű életmód nemigen képzelhető el alkohollal...     
– Nézze, manapság sokkal gyorsabb a játék, fizikailag kizsigereli a futballistákat. A mi időnkben kisebb volt a terhelés: hétfőn fürdőbe mentünk, kedden elméleti, taktikai foglalkozás volt, szerdán edzőmeccs, azon azért néha kellett harapni, ne szorítsanak ki a kezdőből, vagy hogy éppen bekerüljek. Csütörtökön megint fürdő, pénteken egy nem túl megterhelő tréning, mert szombaton vagy vasárnap jött a mérkőzés. És a fröccsözés nem azt jelentette, hogy leittuk magunkat a sárga földig.

– Csikarral nem volt jóban?     
– Magányos farkas volt, a drukkerek imádták a játékát, mi nem mindig, mert néha csak örökölni lehetett tőle a labdát... Ettől függetlenül zseniális futballista volt. Ő nem kedvelte a fröccsöt, inkább presszókba járt kártyázni, no meg lóversenyre. Óriási szava volt a csapaton belül. Egyszer félre is hívott Bukovi Márton edző, hogy ne erősködjek, Csikar szava úgyis nagyobb súllyal esik latba. Volt dumája: amikor 1956-ban megérkeztem a csapat után Bécsbe azt mondta: „Minek jöttél, többfelé kell osztani a pénzt?!”

– Ez az MTK 1956-os túrája, amelyről azt írta november harmadikán a Kis Újság, hogy „»Ellopták« az MTK labdarúgócsapatát”?     
– Igen! Hirtelen trombitálták össze az együttest, nekem a cipész szólt, kész az útlevelem. Csak negyedikén mentem a többiek után Bécsbe, s nem személygépkocsival, ahogyan ők, hanem teherautón. Angliában voltak lekötött mérkőzéseink, aztán hazafelé az NSZK-ban.

– Az utolsó két találkozón a Freiburgot öt egyre verték meg, az Eintracht Frankfurttal három háromra végeztek, ön is szerzett gólt.     
– Uram, a csatárok azért vannak, hogy gólt lőjenek, nem emlékszem mindegyikre. Mondjuk, ötvenhat kapcsán arra igen, hogy karácsonyra értünk haza.

– Fel sem vetődött önben, hogy kint marad?     
– Úgy, ahogy mondja! Szerettem, szeretek itt élni. Miért mentem volna el? Minden idekötött.

– Ha valamennyi góljára nem is emlékszik, az 1958-as bajnoki aranyérmet jelentő az Újpest ellen megvan?     
– Persze! Én lőttem az elsőt, Molnár Maki a másodikat, gólkirály is lett abban az idényben.

– Friedmanszky Zoltánnal közösen tizenhat-tizenhat góllal. Azt írta a Népsport: „A támadósor egyik legjobb tagja Bödör volt, aki sokat dolgozott, határozottan, keményen játszott, és több jó labdával látta el a társait.” Mégsem került be – bajnokként – a forduló csapatába, de a második együttesbe sem.     
– Annyi, de annyi jó futballista volt akkoriban, hogy el se tudja képzelni! Albert Flórián, Göröcs János, Tichy Lajos, Szusza Ferenc is játszott. Soroljam még?

– Ez az oka, hogy csak egy alkalommal szerepelt a legjobbak között?     
– Igen. Egyiptom ellen léptem pályára 1961. február tizenhetedikén a Kairóban kettő nullára megnyert találkozón. Albert Flóri rúgta mind a két gólunkat.

– Előtte Baróti Lajos szövetségi kapitány azt mondta: „Az EAK-ban szereplő keret alkotja a gerincét a vb-selejtezőre tervezett válogatottnak.”     
– Aztán ki sem vittek Chilébe...

– Az NS szerint „Bödör nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeket, igaz, hogy számára szokatlan helyen szerepelt.” A válogatott meccset követő, öt kettes magyar sikerrel végződő Budapest–Kairó mérkőzés után így minősítették: „Bödörnek nem ment a játék.” Bántja, hogy mindössze egyszeres válogatott?     
– A bal szélen játszottam, annyira nem volt szokatlan, de valóban nem tűntem ki. A többiek jobbak voltak nálam, ez tény. Tehát fellebbezésnek nincs helye! Gondoljon bele, huszonegy évesen kezdtem hivatásszerűen futballozni. Ezért sem bánt, hogy címeres mezben csak egyszer léptem pályára.

– Arra emlékszik, hogy kapus is volt az MTK-ban?     
– Hogyne! Az Újpesttől öt nullára kikaptunk 1962-ben, rögtön a meccs elején Lanczkor Sándor megsérült, Kuti Pista állt be, de mert nem érte fel a lécet, jöttem én.

– Nem is akárhogy: „Bödör mint szükségkapus több nagy lövést védett.” De ha már a kapusok: a Sporting elleni megismételt KEK-döntőben szögletből kapott góllal veszítettek egy nullára.     
– Érthetetlen az ilyen gól, Kovalik Feri szó szerint benézte. De nagyobb baj, hogy elöl nem tudtunk gólt rúgni. Azt viszont nagyon élveztem, hogy ötven évvel a finálé után ismét az antwerpeni stadionban jártunk.

– Kit kedvelt leginkább az edzői közül?     
– Volentik Bélát, aki ragaszkodott hozzám. Egyszer beszéltünk erről, azt mondta, hogy 1955-ben, amikor a Haladás edzője volt én pedig a Dorogban játszottam, kitűntem a játékommal. „Amikor láttalak, azt mondtam magamban, nálam az ilyen kiugró tehetség játszani fog.” Lakat Károlynak viszont nem voltam a liblingje: Karcsi bácsi szóvá tette, ne a szövegelésben mutassam meg a képességeimet, hanem a pályán. Én meg azt mondtam, nyugodtan jöjjön be mellém a pályára, ott is humorosan elmondok mindent... Persze ez nem tetszett neki.

– Melyik meccse a legemlékezetesebb?     
– A KEK-elődöntő visszavágóján a Celtic elleni négy nullás győzelem. Mégiscsak null három után támadtunk fel a visszavágóra.

– „Sok támadásban benne volt, és néhány nagy lövésével tűnt ki.” De dicsérem még: „Elöl Bödör játszott kiemelkedően, gyors, mozgékony, a kapura nagyon veszélyes volt.” Ezt melyik találkozó után írhatták?     
– A Vasas elleni Közép-európai Kupa-döntő első mérkőzését követően. Kettő egyre nyertünk, a revans egy egy lett. Megnyertük a trófeát!

– Mikor jött az ötlet, hogy űzi az esztergályos ipart?     
– Az MTK-ban abbahagytam a játékot, bementem a tanácshoz, hogy letegyem a mestervizsgát, maszek lehessek. Kiderült, nem lehet, mivel az esztergálás nem lakossági szolgáltatás. Megsúgták, a lakatosokra viszont vonatkozik a kategória, csináljam meg, azzal nyugodtan esztergálhatok is. Reggel hattól este tízig a műhelyben voltam, előbb a Rudas László utcában aztán a Kőrisben.

– Ritkaság, hogy egy labdarúgó aktív karrierje után szakmunkásként dolgozik.     
– Valóban, esztergályosról pedig rajtam kívül csak Machos Feriről tudok, de ő a kelenföldi műhelyében inkább csak főnök volt.

– Mit szeretett jobban, futballozni vagy esztergálni?     
– A focival népszerűek voltunk, úgy mondanám, úribb dolog. Még fizettem is volna érte, külön öröm, hogy nekem fizettek. De imádtam a pad mellett állni, kétszeres aranykoszorús esztergályos vagyok.

– A hölgyeknek milyen szöveggel udvarolt, azzal, hogy esztergál vagy hogy az MTK-ban futballozik?     
– Egyikkel sem: tízéves koromban megismertem a feleségemet, hatvankét év óta együtt vagyunk.

– Jár ma is az MTK hazai meccseire, a közelmúltban arról beszélt a Nemzeti Sportnak: ügyes, aranyos gyerekek játszanak, talán még ministrálni is járnak, de ez a sportban kevés. Mire lenne szükség?     
– Erőre uram, és akaratra! Nem lökdösődni kell a pályán, hanem tudni, hol a kapu. Ahogyan Karim Benzema vagy az a nagy erős paksi gyerek, Ádám Martin tudja. Csak az bánt, nem tudok kivel beszélgetni a korosztályomból, mert egyre kevesebben vagyunk. Egyedül meg nagyon hosszúnak tűnik egy meccs.

– Mit szól, hogy ön a legidősebb válogatott labdarúgó?
– Hát, nem örülök, jobb lenne harmincévesnek lenni.