Jótékonyság: zöld gyep helyett vörös szőnyeg, elegáns és gáláns futballisták

Mintha Hollywoodban lettünk volna az Oscar-gálán.

Sőt…

Megkockáztatjuk, a budapesti helyszín még szebb is volt, mint a Los Angeles-i: a magyar főváros csillogó fényei, a ködbe burkolózó Duna-part, az impozáns Várkert Bazár… No meg a vörös szőnyeg!
Amelyen egymást követték a válogatott vagy éppen a válogatottba vágyó futballisták, akik amilyen vidáman, olyan elegánsan érkeztek. Volt okuk a jókedvre: csodás év van mögöttük, ráadásul abban a tudatban várhatják a karácsonyt, hogy nemcsak a pályán, azon kívül is nagyot alkottak.

Merthogy a mások mellett Szoboszlai Dominikot, Schäfer Andrást, Kalmár Zsoltot és Bolla Bendegúzt is képviselő EM Sports azzal a céllal szervezte meg az első Jótékonysági Karácsonyi Gálát, hogy egyfelől rászoruló gyerekeknek nyújtson segítséget, másfelől hagyományt teremtsen. Talán maga Esterházy Mátyás, az ügynökség alapítója sem gondolta volna, hogy első szóra ilyen sokan állnak a jó ügy mellé. A gyűjtés során 12 300 000 forint jött össze – a Cseppkő Gyermekotthoni Központ és a Hajdú-Bihar Megyei Gyermekotthoni Központ öt-öt millió forintot tehet be a fa alá, míg a fennmaradó összeget egy daganatos megbetegedésben szenvedő kisfiú gyógykezelésére ajánlották fel. Érdemes hozzátenni, hogy Esterházy Mátyás és kollégái remek partnerre találtak: a Szalai Ádám nevével fémjelzett Játékidő Alapítvánnyal közösen érték el, hogy megannyi gyermek karácsonya boldogan teljen.

S ez a boldogság sugárzott a gálára befutó futballistákról és hozzátartozóikról. Mint kiderült, a játékosok külön készültek a hétköznapinak semmiképp, egyedülállónak annál inkább mondható estre: az egyik pesti szabóságban egytől egyig gyártattak maguknak szmokingot. Nehéz lett volna eldönteni, hogy Szoboszlai Dominik arany-fekete, Schäfer András vörös, vagy Bolla Bendegúz lila zakója vitte-e el a pálmát, a zsűrizést meg is hagytuk nekik…

 „Úgy hiszem, megadtam a módját az estének, ez is volt a célom” – mondta lapunknak mosolyogva Szoboszlai Dominik. – Nem szerettem volna fekete-fehéret vagy vöröseset felvenni, mint Schäfer András úr… Szerintem ez az öltöny megmutatja, milyen vagyok valójában. A lényeg persze nem az öltözet, hanem az, hogy itt vagyunk, hogy sokaknak segíthetünk. Nekünk is öröm, hogy itt lehetünk, találkozhatunk olyanokkal is, akikkel ritkán szoktunk. S az is jó, hogy itt vannak a sajtó munkatársai is, így elmondhatjuk, mit gondolunk. Már csak az kell, hogy a vacsora finom legyen…”

A nemzeti együttes újdonsült csapatkapitánya nem csupán a szavak, a tettek embere is: a minap Szalai Ádámmal együtt a Cseppkő utcai gyermekotthonban járt vendégségben. Szó sem volt rövid baráti látogatásról, a középpályás hosszasan elidőzött a gyerekeknél. Természetesen nem üres kézzel lépett be az ajtón, rengeteg ajándékkal lepte meg az intézmény lakóit, de mint elárulta, nem csak adott, kapott is.

„Sokat tanultam a gyerekektől” – mondta az RB Leipzig 22 éves középpályása. – Remekül éreztem magam közöttük, betekintést nyerhettem abba, miként élik a mindennapjaikat, hol alszanak, hol esznek, hol tanulnak, hol játszanak. Egyben furcsa is volt mindezt látni, mert korábban nemigen jártam gyerekotthonban. Attól függetlenül, hogy milyen körülmények között élnek, sokuk arcán boldogságot láttunk. Sajnos a szüleik nincsenek velük, de ott vannak egymásnak, és mi is azért mentünk oda Ádámmal, hogy örömet szerezzünk nekik. Jókat beszélgettünk, úgy vettem észre, sikerült jókedvre deríteni őket. Persze, mint oly sokszor, most is megkaptam azt a kérdést, hogy milyen kocsim van. Erre mindig azt felelem: sokat dolgozz érte te is, és akkor elmondom. Nyilván fontosak ezek az élmények a srácoknak. Nyolcéves lehettem, amikor a Magyarország–Portugália mérkőzésen mi vezettük fel a portugálokat, három embernyi »távolságra« voltam Cristiano Ronaldótól. Az volt a legközelebbi találkozásom vele, mert sajnos a tavalyi Eb-t sérülés miatt ki kellett hagynom, de remélem, egyszer még összefutunk a pályán…”

A zöld gyepen történtek természetesen a vörös szőnyegen is szóba kerültek, amikor arra kértük Szoboszlai Dominikot, hogy egytől tízes skálán értékelje az idei esztendőt, így felelt: „Két részre bontanám az évet. Az első félévre adnék egy hatost, a másodikra viszont már egy nyolcast. Az ősz rendben volt, ha nem is sok góllal, de sok gólpasszal tudtam segíteni a csapatot. Ugyanakkor nem elégedhetek meg magammal, mert ha hátradőlnék, az senkinek sem lenne jó, úgyhogy jövőre szeretném ott folytatni, ahol nemrég abbahagytam. Hogy mi jelentette a legnagyobb örömöt? Amit a válogatottal elértünk, arra éppúgy büszke lehetek, mint a Real Madrid elleni hazai győzelmünkre a Bajnokok Ligájában. De nagy tettnek tartom azt is, hogy a gyengébb szezonkezdet után visszakapaszkodtunk a Bundesligában, és persze azt is, hogy a BL csoportköréből úgy jutottunk tovább, hogy az első két mérkőzésünk után nulla ponttal szerénykedtünk. Nem volt könnyű menet, de mert minden erőnkkel azon voltunk, hogy a két vereség után négy győzelmet arassunk, megoldottuk a jóformán lehetetlent. Mielőtt eljöttünk a téli szünetre, a vezetőedzőnkkel, Marco Roséval beszélgettünk arról, hogy ez a csapat mindenre képes lehet. Főként úgy, hogy az első tavaszi fordulóban a Bayern Münchent fogadjuk, és ha legyőzzük, még bármi megeshet… A legfontosabb, hogy magunkra figyeljünk. Mivel a bajnokság mellett a BL-ben és a Német Kupában is versenyben vagyunk, három vasat tartunk a tűzben, lesz elég meccsünk. És akkor még nem beszéltem arról, hogy márciusban kezdődik az Európa-bajnoki selejtezősorozat, ami nem lesz egyszerű, sőt nagyon nehéz lesz. Azért bizakodásra van ok, mert a nehéz helyzeteket mostanában meg szoktuk oldani, és reméljük, ezúttal sem lesz ez másként.”

Ebben a pillanatban lépett be a képbe a jó barát, aki a rá jellemző csibészes mosoly kíséretében jelezte, ideje véget vetni a beszélgetésnek: „Kis Grófot most már engedjük el…”

A Szoboszlai Dominik helyére lépő Schäfer Andrást (naná, hogy róla van szó!) meg is kérdeztük, melyikük szmokingja a mutatósabb.

„Nem vitás, az enyém szép, az övét inkább hagyjuk… – jött a válasz kapásból, hogy aztán az Union Berlinben alapemberré váló középpályás is komolyra fordítsa a szót. – Úgy gondolom, ez nagyon jó kezdeményezés, itthon páratlan, remélem, a jövőben tovább lehet vinni. Az a jó, hogy sok jótékonysági gálát szerveznek szerte a világon, innen-onnan lehet még ötleteket csipegetni. Már most, az első alkalommal is sokan álltak a nemes ügy mellé, de bízom abban is, hogy sikerül bővíteni a részvevők számát.”

A 23 esztendős középpályás öltözéke azért is érdemel említést, mert azok után, hogy az elmúlt hetekben a november elején elszenvedett fáradásos törése miatt gipszcsizmát kellett viselnie, a gálára már egy divatos mokaszinban toppant be.

„Köszönöm, remekül érzem magam – felelte a hogylétét firtató kérdésre. – Már elkezdtem keményebben edzeni, ami nem feltétlenül kellemes, ugyanakkor roppant hasznos. Nagyon jó lenne már az első januári bajnoki mérkőzésen pályára lépni, de nem akarok nyomást magamra tenni, már csak azért sem, mert hat hetet ki kellett hagynom. Amikor úgy érzem, százszázalékos vagyok, és hogy erősebb vagyok, mint a sérülésem előtt voltam, akkor térek majd vissza – ha ez az első meccsen jön össze, nagyon boldog leszek, de ha a másodikon, esetleg a harmadikon, akkor sem leszek szomorú. Az biztos, hogy amikor ismét pályára lépek, mentálisan erősebb leszek, mint voltam, mert a rehabilitáció nem volt sétagalopp. Szerencsére az elmúlt másfél évben számtalan olyan pillanatot megéltem, amelyből erőt tudok meríteni, például az Európa-bajnokságból, vagy a Nemzetek Ligájából, de említhetem a klubszinten elért sikereket is. Az Unionnal az elsődleges célunk továbbra is az, hogy a bajnokságban jól szerepeljünk. Persze fontos volt az is, hogy a Német Kupában, illetve az Európa-ligában megéljük a tavaszt – ez is teljesült. Igyekszünk kihozni a legtöbbet mindhárom sorozatból, annyit megígérhetek, hogy minden meccsen a maximumot adjuk ki magunkból. Bevallom, nem bánnám, ha tavasszal nemcsak a válogatottal, hanem az Union Berlinnel is játszhatnék a Puskás Arénában…”

Nem ért véget olyan rég a világbajnokság, hogyne került volna szóba, Schäfer András még üzent is Argentínába – még szép, hogy mosolyogva!

„Nem mondom, hogy az összes meccset láttam, de a legtöbbet igen. Hogy a döntőben kinek szurkoltam? Mivel két jó csapatról van szó, mindkettő sikerének tudtam volna örülni, ám így, hogy Argentína nyert, kijelenthető, igazán szép és kerek a történet. Elképesztő, amit Lionel Messi véghez vitt, le a kalappal előtte, innen is gratulálok neki – bár attól tartok, nem jut el hozzá…”