London tanulsága: ha nem akarunk támadni, kiválóan tudunk védekezni

Jellemző kép az angol–magyar meccsről: Harry Kane-t három magyar játékos őrzi – így sikerült megakadályozni a csatárt a gólszerzésben, aki 15 egymást követő Eb- és vb-selejtező után először nem talált a kapuba (Fotó: Árvai Károly)

A FŐ KÜLÖNBSÉG LONDON ÉS BUDAPEST KÖZÖTT: AZ ANGOL TÁMADÁSOK KEVESEBB VESZÉLYT JELENTETTEK A KAPUNKRA

Az angolok elleni szeptemberi 0–4-es és a keddi 1–1-es meccs statisztikáinak összevetésnél elsők között tűnik fel az a tény, amit más nézőpontból már az albánok elleni, múlt heti, 1–0-s vereség után is kiemeltünk, hogy a labdabirtoklás sok esetben semmilyen kapcsolatban nincs a mérkőzés végeredményével. A 0–4-es meccsen 35 százalékban volt a mieinknél a labda, kedden 36 százalékban, tehát szinte megegyezett a két adat, mégis teljesen más képet mutatott a két mérkőzés, más eredménnyel zárult. Az albánok ellen pedig hiába volt többet a labda a mieinknél, sokra nem mentünk vele.

Ami egy fokkal árulkodóbb adat a játék hatékonyságáról, az a lövések és a lövéssel záruló támadások száma, aránya, de még inkább többet mond a lövéssel záruló támadások és a tizenhatoson belüli lövések száma, no meg a helyzetek minőségi mutatója. Önmagában már az a tény, hogy Budapesten 12-szer célozták meg a kapunkat az angolok és ebből nyolcszor el is találták, míg a Wembleyben 9/5 volt ez az adat, már mutatja, hogy Londonban kevesebb gólszerzési lehetősége volt az Eb-döntősnek, de ezt további számok is alátámasztják. Eleve több támadást is tudtak vezetni Budapesten (87-et, a visszavágón 84-et), még ha nem is sokkal, mert Londonban is nagyrészt náluk volt a labda és próbáltak támadni, másrészt az első meccsen magasabb volt a lövéssel záruló támadásaik aránya (14, illetve 10 százalék). Valamint az első meccsen már eleve a tizenhatoson belül több kaput eltaláló lövésre futotta Harry Kane-ék erejéből (az első meccsen hét, a visszavágón négy ilyen lövésük volt). Már csak azért is, mert jobb helyzetekből lőhettek az angolok az első mérkőzésen, amit a helyzetek minőségét jelző xG-mutató is jelez (az angoloknál 2.11 volt ez a szám Budapesten, 1.96 Londonban).

Tehát amit a labdabirtoklás még nem mutatott meg, azt a lövési statisztika már visszaadja valamelyest: a magyar válogatott jóval hatékonyabban védekezett az októberi találkozón, mint az első mérkőzésen. A tények rögzítése után pedig lássuk azokat az adatokat, amelyek a jobb összteljesítmény okait is megmutatják!

JAVULT A VÉDŐINK TELJESÍTMÉNYE, KÖZELEBB KERÜLTEK GULÁCSIHOZ

Az egyik legnagyobb, mondhatni gyökeres különbség az első meccshez képest, hogy a védekező harmadunkban az 53 párharcból a Wembleyben 31-et nyertünk meg, tehát a magyar kapu előtt 58 százalékban nyerték meg a párharcokat Szalai Attiláék. Miközben az első meccsen 19–17-re (53–47%) elveszítettük a tizenhatosunknál lévő párharcokat. Érdekes, hogy összességében Budapesten több párharcot nyertünk meg (118-ból 56-ot), mint Londonban (118-ból 45-öt), mert itthon próbáltuk erőltetni a támadásokat, és főleg a pálya középső harmadában nyertünk meg többet, de ott többet is veszítettünk, mint kedden, és az elveszített labdák után nem működött a visszarendeződés, jöttek a gólok. Londonban éppen a védekező párharcokban voltunk jobbak (36 párharcot nyertünk védekezésben, itthon 31-et).

A jó védekezéshez az is hozzátartozik, hogy amíg itthon 16, idegenben 21 szerelést mutattak be a mieink és a három belső védőnk közül Szalai Attila 88, Lang Ádám 75, Kecskés Ákos 50 százalékban nyerte meg a párharcait, itthon viszont Szalai 71, Willi Orbán 57, az ötből ötöt elveszítő Kecskés pedig 0 százalékot produkált. Továbbá ki kell még emelni az első meccsen hiányzó Loic Negót, a jobb oldali szárnyvédő összességében a legtöbb párharcot nyerte meg Angliában a magyar csapatból (18-ból 14-et) és a másik szárnyvédő Nagy Zsolttal együtt ő mutatta be a legtöbb szerelést, hatot-hatot. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Nego harcolta ki a gólunkat eredményező tizenegyest is és egyedül neki volt két sikeres csele (egyébként rajta kívül csak Schön mutatott be egyetlen jó csel), akkor érthető, hogy az InStat Footballnál miért az övé lett 371 ponttal a legmagasabb összteljesítmény-mutató (Szalai Attila lett a 2. 327 ponttal, Gulácsi a 3. 297-tel).

Megfigyelhető az is, hogy Londonban a belső védőink átlagos helyezkedése közelebb is esett a kapunkhoz, mint a Puskás Arénában. Amit az is jelez, hogy a leggyakoribb passzútvonal a kapusunk, Gulácsi Péter és a védő Lang Ádám között alakult ki, ők 19-szer játszottak egymáshoz (ebből 13-szor passzolt Gulácsi Langhoz, hatszor a védő a kapushoz), míg a hazai mérkőzésenFiola Attila és Schäfer András párosa alkotta a leginkább bejáratott passzvonalat (20 átadással).

A játékosok átlagos helyezkedésből még egy érdekes megállapítást tehetünk. A hazai meccsen középpályásaink és a támadóink mozgása a felezővonal környékére összpontosult és a pálya középső harmadba léptek fel a védőink is. Ezért is nyertünk a hazai mérkőzéseinken azon a területen több párharcot, mert oda összpontosult a játékunk, a leggyakoribb passzútvonalak is ott alakultak ki, melyek közül egyik sem haladt át a térfelünkön. Tehát a hazai mérkőzésen a védőink és a középpályásaink passzolgattak egymással, előrehaladás nélkül. Ezzel nem igazán mentünk semmire, mert helyzetekig nem jutottunk el, távol voltunk az ellenfél kapujától, viszont labdavesztés után túl nagy volt az üres tér a védők mögött (sokkal nagyobb, mint a londoni meccsen), amit az angolok „szépen” ki is használtak. Hasonló volt egyébként a helyzet az albánok elleni hazai meccsen is.

Londonban viszont változott a képlet. A védőink kicsit közelebb kerültek Gulácsihoz, ha úgy tetszik, még jobban magunkra húztuk az angolokat, ellenben hagytunk a középpályán egy egérutat, ugyanis Schön Szabolcs rendre magasan fellépett az angol térfél közepéig, az átlagos helyezkedése sokkal magasabban volt, mint az első meccsen legelöl lévő Szalai Ádámé. És ami nagyon fontos, hogy a bal szélen hasznosan futballozó Nagy Zsolt kilencszer meg is tudta játszani a szélsőt, kettejük passzsávja volt a negyedik leggyakrabban használt sáv a mieinknél, és ez áthaladt az ellenfél térfelén!

Más kérdés, hogy Schön ezekből a passzokból nem tudott helyzetbe kerülni, viszont a helyére beálló Holender Filip igen, kár, hogy nem találta el a kaput. Kaput eltaláló lövésünk egyébként Sallai Roland értékesített büntetőjén kívül nem is volt. Sallainak volt két sikeretlen, kaput el nem találó kísérlete, Kecskésnek pedig egy. Tehát a támadójátékunk és a támadóink számokban mérhető teljesítménye nem igazán javult a budapesti meccshez képest, mégis az lehetett az ember érzése, hogy több veszély van a szórványos magyar ellenakciókban, mint a szeptemberi meccsen volt, amikor görcsösen, a stabil védekezést feladva, de látszólagos elképzelés nélkül próbáltunk előremenni, az ellenfél pedig kedvére lőtte a gólokat a fellazult magyar védelemmel szemben.

A FŐ TANULSÁGOK

A Nemzeti Sport csütörtöki számának főcímében azt írtuk, „Ha nincs tét, akkor jók vagyunk”. A statisztikák alapján ezt úgy is átfogalmazhatjuk: „ha nem elvárás a támadás, és minden energiánkat a védekezésre fordíthatjuk, akkor jók vagyunk”.

Ha végignézzük az elmúlt egy év mérkőzéseit, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy azokon a meccseken játszott a legkevesebb hibával – ha úgy tetszik, a legjobban – a magyar válogatott, amikor senki sem várta el, hogy minden áron támadjon, gólokat lőjön. Így nyertünk Törökországban, Szerbiában, ikszeltünk Moszkvában, Münchenben, a franciákkal Budapesten és az Eb-ezüstérmes angolokkal Londonban. Amikor erőltettük a támadásokat, meglehetősen szenvedtünk, még akkor is, amikor nyertünk Bulgáriában (három gólból kettő rögzített helyzetből született) vagy kínkeservvel és nem kis mázlival fordítottunk Izland ellen, hogy az Anglia, Andorra és Albánia elleni hazai meccsekről ne is beszéljünk (de ez volt a helyzet az oroszok elleni hazai vereség alkalmával és korábban Walesben is). Londonban annyira bebiztosítottuk magunkat hátul, hogy még a kirúgásainknál is hárman álltak az ötösön belül (Gulácsi és még két védő), de ez vezetett eredményre.

Jövőre, a Nemzetek Ligája A-divíziójában a mieinknél jóval nagyobb játékerőt képviselő csapatokkal szemben ezzel a játékkal lehet keresnivalónk, de hosszabb távon az lehet a szövetségi kapitány legnagyobb kihívása, hogy a támadójátékot is hatékonnyá tegye. A baj az – amint azt Marco Rossi is többször elmondta –, hogy egyelőre nem látni azokat a labdarúgókat, akikkel bátrabb, kockázatvállalóbb, de eredményesebb támadójáték megvalósítható lenne. Mindenesetre az Eb-selejtezőkig lesz több mint egy év a kísérletezésre…

EURÓPAI VB-SELEJTEZŐ
I-CSOPORT

8. FORDULÓ
Anglia–MAGYARORSZÁG 1–1 (1–1)
London, Wembley Stadion, 69 380 néző. Vezette: Alejandro Hernández (spanyol)
Anglia: Pickford – K. Walker, J. Stones, Mings, Shaw – Rice, Foden, Mount – Sterling (J. Henderson, 76.), Grealish (B. Saka, 62.) – Kane (Abraham, 76.; Watkins, 90+2.). Szövetségi kapitány: Gareth Southgate
Magyarország: Gulácsi – Kecskés Á., Lang, Szalai A. – Nego (Bolla, 90+2.), Nagy Á., Schäfer (Vécsei, 79.), Nagy Zs. – Schön (Holender, 68.), Sallai R. (Hahn J., 79.), Szoboszlai (Nikolics, 90+2.). Szövetségi kapitány: Marco Rossi
Gólszerző: J. Stones (37.), ill. Sallai R. (24. – 11-esből)

KORÁBBAN
4. FORDULÓ
MAGYARORSZÁG–Anglia 0–4 (0–0)
Budapest, Puskás Aréna, 60 000 néző. Vezette: Cakir (török)
Magyarország: Gulácsi – Kecskés Á., Orbán, Szalai A. – Bolla B. (Varga K., 70.), Kleinheisler (Gazdag, 82.), Szoboszlai, Schäfer, Fiola – Sallai R. (Sallói D., 66.), Szalai Á. Szövetségi kapitány: Marco Rossi
Anglia: Pickford – K. Walker, J. Stones, Maguire, Shaw – Ka. Phillips, Rice (J. Henderson, 88.) – Sterling, Mount (Lingard, 84.), Grealish (B. Saka, 88.) – Kane. Szövetségi kapitány: Gareth Southgate
Gólszerző: Sterling (55.), Kane (63.), Maguire (69.), Rice (87.)