Marco Rossi hazatért – így élte meg a kapitány a görögök elleni sikert

Mintha nem is a játékoskijáróból, hanem egy divatlapból lépne ki hat perccel a kezdés előtt: fehér ing, tűzpiros nyakkendő és grafitszürke öltöny feszül rajta. Az utolsók közt foglalja el helyét a kispadon, de épphogy leül, már vigyázzba is vághatja magát: Magyarország szövetségi kapitányaként először hallgathatja a Himnuszt Magyarországon. Közben mintegy ötven fotós „célkeresztjében” áll, a szeme sem rebben a vakuk villogásától. Nyugalma kitart egészen a kezdőrúgásig, amint útjára indul a labda, elfoglalja helyét az edzői zóna jobb felső sarkában. Pontosan hetvennyolc másodperc elteltével már heves kézmozdulatokkal jelzi a védőknek: jobban zárjanak össze! Miután a 10. percben kimarad az első görög helyzet, előbb a felezővonalnál párharcot veszítő Szalai Ádámnak, majd a Kosztasz Fortunisz cseleit testközelből szemlélő bekkeknek mutatja: keményebben tegyék oda magukat! Sallai Roland a 12. percben kapja meg a második „figyelmeztetést”: sokkal bátrabban, és csak előre! És tessék, három perccel később…

(„Bevallom, a finnországi mérkőzés után némi félelem volt bennem, mert a remélt győzelem elmaradt, és nem tudtam, hogyan reagálnak erre a játékosok – hangzik utóbb a szakmai értékelés. – De minden elismerésem az övék, mert a szombati és a keddi meccs között eltelt hetvenkét órában rendbe tették magukat. A futball csodálatos játék, és ennek a játéknak a legfontosabb szereplői a labdarúgók. Arról már megbizonyosodtam, hogy a magyar válogatott tagjai egytől egyig remek, az én megfogalmazásom szerint tiszta emberek. Vevők voltak a közös munkára, minden utasítást betartottak, töretlen hittel, a nemzetük iránti elkötelezettséggel tették, amit tenniük kellett.”)

…amikor Sallai Roland pontot tesz a szemet gyönyörködtető támadás végére, futballista és stábtag torkaszakadtából kiáltja világgá örömét. Egy kivétellel. A „kivétel”, amint szembesül azzal, hogy a labda a léc alá zúdul, hátrafordul, megdörzsöli az orrát, visszasétál a kispadhoz, kezébe veszi a szénsavmentes vizet tartalmazó műanyag palackot, és kortyol belőle kettőt – mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy a magyar válogatott a balatoni fejelőpartikat idézve, három stukk után szerez bombagólt. Hanem aztán a vizesflakon után a méregpoharat húzná meg: három perc sem telik el, és az ellenfél egyenlít. Na, akkor úgy ömlik belőle a szó, ahogyan csak egy dühös olaszból tud – mindenkinek jobb, hogy tolmács nincs a közelében. A 36. percben már egyik segítőjével, a mágnesestáblával felszerelkezett Giovanni Constantinóval beszélget arról, hol és hogyan érdemes belenyúlni a meccsbe. Az eszmecsere csak akkor szakad meg, amikor Vasziliosz Toroszidisz agyonrúgja Kleinheisler Lászlót. A feszültség fokozódik… Varga Roland kerül helyzetbe, hosszan tolja meg a labdát – felszisszen. Sallai Roland nyomban lő, Vaszilisz Barkasz a bravúrok bravúrját mutatja be – nem hiszi el. Kovács István a kapu jobb oldalát veszi célba – talán már ő is gólt kiált, de korán… Szorul a hurok a görögök nyaka körül, fél percen belül a negyedik veszély alakul ki a kapujuk előtt, ám ezúttal Kleinheisler László lövése jön ki Barkaszról, majd egy újabb Kleinheisler-kísérlet vágódik le valamelyik védőről – majdnem dob egy hátast. A tűzijáték folytatódik, Bese Barnabás lő, a blokkoló bekkről Kovács István elé pattan a labda, aki addig bűvészkedik vele, mígnem Kleinheisler elé gurítja, aki nemes egyszerűséggel betekeri a bal felsőbe – és ebben a pillanatban minden feszültség kitör belőle. Ökölbe ránduló kézzel ünnepli a vezetést, arcára leírhatatlan érzelmek ülnek ki. Elképesztő öröm tölti el, mintegy öt másodpercig. Aztán kortyol egyet a vizéből. Ahogy felhangzik az első negyvenöt perc végét jelző sípszó, elsőként tűnik el a folyosón.

(„Amit a szünetig láttam, azzal elégedett voltam. A játékosok úgy harcoltak, mint Finnországban, akkor nem állt melléjük a szerencse, ezúttal igen. Technikailag és taktikailag is javulni kell még, de az első félidei játékunk bizakodásra ad okot. Rendben volt a helyezkedés, és a fegyelmezettségre, valamint a szervezettségre sem lehetett panasz. Az elmúlt időszak sikertelensége miatt volt nyomás a fiúkon, de a pályán megfelelően kezelték ezt is. Szurkolók nélkül nincs foci, ez a játék értük is van, ám ez egyszer talán könnyítette a játékosok dolgát, hogy zárt kapuk mögött rendezték a találkozót. Tudom, mindenki szeretne minél több fiatalt látni ebben a csapatban, de kérem, értsék meg, óvatosan kell bánnunk velük. Jelentős kockázata van annak, ha gondolkodás nélkül a mély vízbe dobjuk a tehetségeket. Ha ne adj’ isten megsérülnek vagy rosszul teljesítenek, könnyen elveszíthetjük őket. Magyarország a tízmillió szövetségi kapitány országa, Olaszország az ötvenötmillióé, egyebek mellett azért is adhatok hálát a sorsnak azért, hogy a magyar válogatottnál dolgozom, mert itt csak tízmillió kollégával kell megküzdenem…”)

Még el sem kezdődik a második játékrész, amikor két mutatóujját mozgatva jelzi Kádár Tamáséknak, hogyan próbálják kisegíteni egymást, amikor vetélytársunk legnevesebb támadójával, a folytatásra beszálló Kosztasz Mitrogluval szemben védekeznek. Nincs ínyére, hogy a görögdráma-tagozatos képzést feltehetően jeles érdemjeggyel elvégző Dimitriosz Kurbelisz és Lazarosz Hrisztodulopulosz egyik nagyjelenetet adja elő a másik után, az ötödiknél szól oda a negyedik játékvezetőnek, hogy a színjátéknak illene véget vetni. A Sallai lábára rátaposó Toroszidisz is megkapja a magáét, lám, van haszna annak, hogy a védő korábban éveken át légióskodott Olaszországban: egymás közt, kissé emelkedett hangnemben megbeszélik, direkt vagy véletlenül lépett-e oda, ahova nem kellett volna. A beálló Lovrencsics Gergőhöz már nyugodtan szól, a fáradni látszó Szalai Ádám helyére sietve küldi el melegíteni Eppel Mártont. Miközben lezajlik a csere, a karszalagot megöröklő Kádár hívatlanul szalad ki hozzá – a gesztusok arról árulkodnak, akceptálja a védő észrevételeit. Mintha az első félidőben tapasztalt feszültség Kleinheisler góljával tovaszállt volna, olasz vérét meghazudtolóan szerfelett higgadtan reagál a különböző szituációkra. Szó nélkül persze semmit sem hagy. A 81. percben felkapja a fejét, de nem a gyepen történtek miatt: az utcáról felzúg a „Ria, ria, Hungária!”

(„Érzékeltem, hogy kijöttek a szurkolók a stadionhoz, ezúton is köszönöm nekik. Gyanítom, egy ideig a tévében nézték a meccset, és amikor meggyőződtek arról, hogy ez a csapat foggal-körömmel harcol a győzelemért, úgy vélték, a hajrában mellettünk a helyük. Kellett is a támogatásuk, mert a második félidőben kiütközött, hogy ez a csapat régóta nem nyert. A lendület alábbhagyott, a játékosok mintha megijedtek volna a lehetőségtől. Ezért is volt fontos, hogy Fortuna most mellénk álljon. A futballban ugyanakkor mindenki sikert vár, a győzelem előbbre való, mint a jó játék. Az első játékrésszel szinte minden tekintetben elégedett lehettem, a másodikban a kitartást és a lélekjelenlétet dicsérhetem. Nem vitás, hogy a következő mérkőzésre javulnunk kell, mert Görögországban csak akkor lesz esélyünk jó eredmény elérésére, ha mindvégig elbírjuk a nyomást, amelyet a házigazda ránk helyez. Addig azonban még alávetem magam egy alapos orvosi vizsgálatnak, mert még életemben nem idegeskedtem annyit, mint az elmúlt tíz napban.”)

A háromperces hosszabbítás végén Fiola Attila labdát szerez, aztán örömében hatalmasat rúg bele: Alekszej Kulbakov lefújja a mérkőzést. Nem sokkal később a magyar válogatott összes tagja egy kupacban ünnepel. A grafitszürke öltönyös úriember rövid szózatot intéz az egybegyűltekhez, majd mindenkit megölel: azt is, aki kilencven percet töltött a pályán, azt is, aki egyet sem, és azt is, aki a kulacsokat cipelte. A játéktérről lejövet egy csókot dob a tribünre, felesége és lánya a címzett. Fellélegezve, szolid mosollyal az arcán tér vissza oda, ahonnan alig két órája elindult: a magyar válogatott öltözőjébe.

Marco Rossi hazatért.