Még nem nőné ki a DAC-korszakot – Kalmár Zsolt, a szerencsés 13-as

– Győrságról mi jut eszébe?
– Sok minden! Oda születtem, ott nőttem fel, ott jártam ki az általános iskola alsó tagozatát és ott kezdtem el focizni.

– Élvezte a hazai pálya előnyét?
– Majdhogynem szó szerint, ugyanis a pálya szomszédságában laktunk. Néhány lépés, és máris ott voltam, ahol gyerekfejjel a legjobban szerettem lenni. Nem egyedül voltam így, tizenöten-húszan mindig összeverbuválódtunk, hogy focizzunk egy jót! Aki kijött, játszott. Akinek volt labdája, pláne... Számtalan szép emlék fűz Győrsághoz, ami egy gyereknek kell a boldogsághoz, abban részem volt. Nem véletlen, hogy amikor csak tehetem, hazalátogatok, ha időm engedi, a felnőttcsapat vasárnapi meccsein is ott vagyok – ha szerencsém van, ikertestvéremet, Jánost is láthatom. Ő a klubhűség mintaképe, világéletében a Győrságban futballozott, igaz, az ősszel csak ritkán lépett pályára, mert vállalkozásba fogott, és sok a munkája.

– Melyikük volt az ügyesebb gyerekkorukban?
– Attól függ, miben... Mert amit kézzel kellett művelni, nagyon nem ment nekem. Jani viszont mindent összerakott, amit lehet, és emellett lábbal is ügyes volt, a suli csapatában jó párost alkottunk. S akkor a nővérünkről, Vivienről nem is szóltam: ő is jól focizott, olyannyira, hogy a Győr női csapatának tagjaként az NB I-ben is szerepelt. Az ő mérkőzéseire is jártam, a családdal és a barátokkal felültünk a lelátóra, és szurkoltunk az ETO-nak. Régi, szép idők...

– Megesett, hogy a győrsági örömfocik során mindhárman ugyanazt a csapatot erősítették?
– Volt rá példa, igen. Akkor többnyire nyertünk is... Máskor meg egymás ellen játszottunk, főleg, ha a két kijelölt csapatkapitány választott.

– Ha nem tévedek, már akkor megtapasztalhatta, milyen érzés „csékának” lenni.
– Nem téved. Azt is elmondom, kit választottam rendre először: Kotrics Ádámot. Nemcsak azért, mert a haverom volt, hanem azért is, mert remekül bánt a labdával. Még ma is játszik Péren.

– Jól tudom, hogy a családban nem számított hagyománynak a futball?
– Édesapám valóban nem focizott, de a keresztapám és az unokatestvérem igen, utóbbi szintén eljutott az ETO-ig. Szóval, nem mi voltunk az elsők a családban, akik a labdával keltek és feküdtek, de nálam hamarabb senki sem mutatkozott be a felnőttcsapatban: tizenhárom évesen már beálltam edzőmeccsen.

– Nem félt?
– Egyáltalán nem. Mivel legtöbbször nálam idősebbekkel játszottam, volt időm hozzászokni, mi vár rám a nagyok között. Akkor már a Győr kötelékébe tartoztam, ugyanis három évvel korábban Hajszán Gyula két hónapon keresztül kijárt Győrságra edzést tartani, és ő javasolta, hogy „menjek be” az ETO-hoz. Nem kellett kétszer mondania! Egyfelől ETO-drukker voltam, másfelől arról álmodtam, hogy magamra ölthetem a zöld-fehér mezt. Az élet megadta, hogy tíz évet tölthessek el a klubnál, örökké hálás leszek azért, hogy ott vált belőlem előbb élvonalbeli, majd válogatott labdarúgó. Nem túlzok, az ETO máig a második családom. Ha kérek, kapok edzéslehetőséget, ha netán lábteniszezni szeretnék a kis csarnokban, beengednek. Apróságnak tűnik, nekem mégis sokat jelent.

– Tizenkét évesen már a Fehér Miklós Labdarúgó Kollégium lakója volt. Alig húsz kilométerre volt a szülői ház...
– Mielőtt beköltöztem a koleszbe, ingáztam, hol édesapám, hol édesanyám szállított edzésre, úgy intéztek mindent, hogy nekem jó legyen. Sokat köszönhetek nekik, mert ha másképpen állnak hozzá, korántsem biztos, hogy így alakul a pályafutásom. Elvittek edzésre, meccsre, tornára, megnéztek, majd hazavittek. Azzal, hogy bekerültem a kollégiumba, könnyebbé vált minden. Nem mondom, az elején felvetődött bennem néhányszor, hogy de jó lenne most hazamenni, ám ennél tovább sohasem jutottam. Utólag nyilvánvaló, volt egy óriási előnye annak, hogy fiatalon elszakadtam otthonról: megtanultam gondoskodni magamról, az új életmód felkészített a későbbi, külföldön eltöltött évekre. Amikor Németországba szerződtem, már sejtettem, mi vár rám. Hiányoztak a szeretteim, de nem gyötört a honvágy. Ha visszagondolok a kollégiumi időszakra, nem cserélném el semmire. Egy-két napra talán még vissza is költöznék!

– Vagyis ment minden, mint a karikacsapás?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy beletettem mindent, lépésről lépésre haladtam. Akkor fordult velem nagyot a világ, amikor 2012 szeptemberében az U18-as válogatottak részvételével rendezett csehországi Jezek-kupán megválasztottak a legjobb játékosnak. Hónapokkal később már az első csapattal edzhettem, Pintér Attila még a törökországi edzőtáborban is megadta nekem az esélyt a bizonyításra. Élhettem vele, mert megragadtam a felnőttkeretben. Pintér Attilának ezúton is köszönöm, hogy bízott bennem, tőle éppúgy sokat tanultam, mint a győri utánpótlásedzőktől. Egyébként is hálás vagyok a sorsnak, mert eddigi karrierem során javarészt olyan szakemberekkel dolgozhattam, akik hittek bennem.

– Kispestről mi ugrik be elsőként?
– Az, hogy ott játszottam az első NB I-es meccsemet! Jóllehet nem sorolom a legszebb emlékeim közé, mert nem elég, hogy kikaptunk, a játék sem ment jól nekem. Lehet, tizenhét évesen kissé túlizgultam a bemutatkozást. Vigasznak megtette, hogy egy héttel korábban a Ferencváros legyőzésével megnyertük a bajnoki címet. Aznap nem voltam a keretben, a nézőtéren ültem, de úgy is fantasztikus érzés volt. Amiként az is, hogy az utolsó fordulóban, Egerben megint lehetőséget kaptam, és akkor már nem maradtam adós a jó teljesítménnyel, a három kettes győzelmünkhöz góllal járultam hozzá. Remek csapat volt az akkori ETO, nyáron a Szuperkupát is megnyertük, majd a következő idényben másodikként zártuk a bajnokságot. Ráadásul akkor már jóval több szerep jutott nekem.

– Csak közbevetőleg: mire tippel, az NB I-ben vagy a válogatottban játszott eddig többször?
– Jó kérdés… Szerintem az NB I-ben.

– Ha hajszálnyit is, de téved: a nemzeti együttesben eggyel többször, huszonnégyszer szerepelt.
– Ez esetben azt remélem, a következő években nő a különbség.

– Ma hogyan látja, jó döntés volt alig tizenkilenc esztendősen külföldre igazolni?
– A Bundesliga 2.-be feljutó RB Leipzig hívott, tökéletes lépcsőfoknak tűnt. Ambiciózus, szimpatikus filozófiát képviselő klubba, ugyanakkor merőben más világba kerültem. A német másodosztályban más volt a módi, mint a magyar élvonalban, hogy őszinte legyek, a párharcokat előnyben részesítő, rakkolós foci majdhogynem ismeretlen volt nekem, hetvenkilósan nemigen tudtam boldogulni a fizikailag erősebb ellenfelekkel szemben. A lipcsei csapat azóta rengeteget fejlődött, amit ma játszik, sokkal inkább feküdne nekem. Amíg ott voltam, egyszer játszottam, máskor nem, az igazat megvallva, időbe telt, mire megszoktam az ottani körülményeket. Ezzel együtt nem tartom kudarcnak, hogy nem sikerült megvetnem a lábam, mai fejemmel ugyanúgy belevágnék a kalandba. Sokat tanultam Németországban, láttam, hova lehet eljutni. Miután felkerültünk az első osztályba, több meccsen is kispadon ültem, ám egyszer sem állhattam be. Most jó úton járok, remélem, egyszer megadatik, hogy megméressem magam a Bundesligában – akár az RB Leipzigben, akár ellene. Az elmúlt három és fél évet Dunaszerdahelyen töltöttem, úgy érzem, minden téren fejlődtem, megkockáztatom, elértem azt a nívót, amit a nemzetközi szint megkövetel.

– Emlékszik arra, kinek a helyére állt be az első lipcsei meccsén?
– Joshua Kimmichére! Akkor még úgy volt, hogy hol ő kezdett, hol én, bár inkább ő. Aztán lecsapott rá a Bayern München, amelynek színeiben klasszissá nőtte ki magát. Mit ne mondjak, nem bánnám, ha manapság is egymást váltogatnánk...

– Mennyit adott hozzá a pályafutásához az FSV Frankfurtnál és a Bröndbynél kölcsönben töltött hat, illetve hét hónap ?
– Annyiban hasznos időszak volt, hogy játszottam. Azért is mentem Frankfurtba 2016 januárjában, mert bíztam abban, ha jó formába kerülök, Bernd Storck helyet szorít nekem az Európa-bajnoki keretben. Ez a terv azonban meghiúsult, mert a bennmaradásért küzdő csapatunk csak szenvedett, sőt a végén ki is esett.

– No de aztán a DAC-nál minden jóra fordult, nem?
– Jóra, bizony! A lipcseiek először egy évre adtak kölcsön, én is úgy gondoltam, ha letelik a megállapodás, váltok. Ehhez képest még mindig itt vagyok, és ma már kijelenthetem, életem legjobb döntése volt, hogy az első idény után nem mentem el. Folyamatosan megkapom a lehetőséget, másfél éve a csapatkapitányi karszalagot is én viselhetem. Azt szoktam mondani, hogy a Dunaszerdahely a „kis Lipcse”. A körülmények kiválóak, a klubfilozófia nagyon tetszik, legalább annyira, mint az a támadófoci, amit játszunk. Három és fél esztendeje már, hogy itt vagyok, azóta rendre fejlődik a csapat, örömmel tölt el, hogy ennek a folyamatnak én is részese lehetek.

– Mit adott önnek a DAC?
– Hihetetlenül sokat! Huszonkét évesen, a korábban történtek miatt némiképpen csalódottan jöttem ide, mindent megkaptam ahhoz, hogy felépítsem magam. Kétszer bajlódtam súlyos sérüléssel, a klub végig mellettem volt. Nem csoda, hogy a szívemhez nőtt a DAC és mindaz, ami körülveszi. Ha úgy hozza az élet, hogy egyszer elmegyek, nehéz pillanatokat élek majd meg... Mindig hálás leszek azért, hogy Dunaszerdahelyen újra futballistának érezhettem magam. Nem utolsósorban a drukkereknek köszönhetően! Óriási élmény ilyen szurkolótábor előtt játszani. Minden gól, minden győzelem elképesztő hatással van az emberekre. Volt, hogy Lipcsében negyvenezren foglaltak helyet a lelátón, ám az általuk teremtett atmoszféra semmi sem volt ahhoz képest, amit tízezer szerdahelyi varázsol. Ott a többség csendben üldögélt, itt mindenki felállva énekel. Már csak a szurkolóink miatt is szeretnénk végre megnyerni a bajnokságot!

– Mekkora esélyt lát erre?
– Tekintve, hogy öt pont a hátrányunk a Slovannal szemben, nem állítom, hogy mi vagyunk a favoritok, a tavaszi célunk mégis az aranyérem megkaparintása! A helyzetünk korántsem reménytelen, hiszen háromszor találkozunk még a pozsonyiakkal, ha mindannyiszor legyőzzük őket, nagyot lépnénk előre. Ámbár nem is kell nagyot, elég csak egyet... Atyaég, mekkora ünnep lenne Felvidéken, ha megelőznénk a Slovant!

– A góllövőlistát mindenesetre – holtversenyben Filip Balajjal – ön vezeti. Hajtja, hogy gólkirály legyen?
– Igen! A szezon elején nem az lebegett a szemem előtt, hogy én szerezzem a legtöbb gólt, de ha már így alakult, szeretnék megragadni az első helyen. Amióta nagypályán játszom, nem voltam gólkirály, szívesen megtapasztalnám, milyen érzés.

– Gyerekkorában csak hazavitt egy-két különdíjat.
– Való igaz, torna legjobbja és gólkirály is voltam, a serlegeket odahaza őrzöm. Ezek azonban mind kisebb trófeák, egy nagyobbnak még bőven van hely...

– Fordítsuk meg a korábbi kérdést: ön mit adott a DAC-nak?
– Ennek eldöntését másokra bíznám. Csak annyit jegyeznék meg, hogy a legjobbamat próbáltam és próbálom nyújtani minden áldott nap. Nem egy rekordot megdöntöttünk az utóbbi években, némelyek szerint már történelmet írtunk, de ki vagyunk éhezve az aranyra. A lehető legtöbbet szeretném megtenni azért, hogy a vágyunk teljesüljön. Furán hangzik, de huszonöt esztendősen már rutinos rókának számítok, ennélfogva vezérnek kell lennem a pályán és a pályán kívül egyaránt.

– Mondja ezt a Fortuna Liga legjobb és legértékesebb játékosa.
– Jelentős elismerésnek tekintem mindkettőt. S azt is, hogy a DAC-drukkerek megszavaztak az ősz legjobbjának. Februárban igyekszem ott folytatni, ahol decemberben abbahagytam.

– A piaci értékét 1.2 millió euróra becsülik. Reálisnak tartja?
– Ó, ez a nagyemberek dolga, nem az enyém. Az én feladatom az, hogy hétről hétre jól játsszak. Ha sikerül, és ezzel felmegy az értékem, az elsősorban a DAC-nak jó. Mindamellett remélem, ha valóban ennyi az áram, idővel lesz olyan, aki kifizeti. A mai futballban ez azért már nem akkora pénz.

– Előfordulhat, hogy még a télen leteszi valaki önért ezt az összeget?
– A fociban bármi megtörténhet. Ugyanakkor nem tudok konkrét érdeklődőről, úgy készülök, hogy a tavaszt mindenképpen Dunaszerdahelyen töltöm. Van miért küzdeni: a már említett bajnoki cím mellett az is motivál, hogy a válogatottban is a maximumot nyújtsam.

– Egy mérkőzés hiányzik ahhoz, hogy huszonöt évesen huszonötszörös válogatottnak vallhassa magát. A győrsági pályán szaladgálva hitte volna?
– Egy gyerek sok mindent elhisz, de ha valaki akkor ezzel áll elém, alighanem csak mosolyogtam volna. Más kérdés, hogy azonnal a tenyerébe csapok. Nem vitás, szerencse is kellett ahhoz, hogy idáig eljussak, de megdolgoztam érte. Amit tavaly ősszel átéltünk, az persze mindent megért. Kijutottunk az Eb-re, feljutottunk a Nemzetek Ligájában az A-divízióba, már-már hihetetlen volt, amit átéltünk. Büszkék vagyunk arra, amit elértünk, és azt veszem észre, hogy mások is büszkék ránk. Amikor ismeretlen emberek azzal állítanak meg az utcán, hogy köszönik azt az élményt, amelyben a járvány okozta nehéz helyzetben részük volt, az bizony jó érzés.

– Hogy az Európa-bajnoki részvételt az Izland elleni mérkőzésen kiharcolhassa a magyar válogatott, Szófiában győznie kellett. S a sikerhez nagyon kellett Kalmár Zsolt is...
– Az előzmények ismertek, Szoboszlai Dominik nem csatlakozhatott a kerethez a klubját érintő fertőzés miatt, így én játszottam a helyén. Marco Rossi megtette azt, amit mások nem biztos, hogy megtettek volna: kritikus helyzetben szavazott nekem bizalmat. Nagyon örültem, hogy góllal és gólpasszal tudtam viszonozni.

– Tegyük hozzá, hogy az első válogatottbeli góljával.
– Öt évvel a bemutatkozásom után rúgtam, erre mondják, jobb későn, mint soha.

– Az Izland elleni „döntő” hajrájában már nem volt a pályán. Hogyan élte át az utolsó perceket?
– Hadd kezdjem ott, hogy a meccs előtt Szalai Ádám tartott egy hidegrázós beszédet, azt követően úgy mentünk fel a játéktérre, hogy nem veszíthetünk! Egy másodpercre sem inogtunk meg, ezért is tudtunk egyenlíteni a 88. percben. Bárki megkérdezheti Schäfer Andrást, a gól után rögtön mondtam neki, hogy Dominik eldönti a meccset. Amint a kapuba talált, rohantam le ünnepelni, viszonylag hamar le is értem, aminek egy hátránya volt: a „kicsi a rakásban” többen is rám ugrottak, a végén már úgy kellett letolnom magamról a srácokat, hogy levegőhöz jussak... De ennyi „kínt” megért a győzelem.

– Nem babonás, ugye?
– Nem nagyon. Miért kérdi?

– A DAC-, illetve a címeres mezén virító 13-as szám miatt.
– Hozzám nőtt az évek során, ha mód van rá, abban játszom, többek között azért, mert édesapám január tizenharmadikán született. Az ETO-ban az volt az első mezszámom, Lipcsében sajnos foglalt volt, ám Dunaszerdahelyen már nem, és a válogatottban is „megörököltem” Böde Dánieltől két éve. Úgy fest, szerencsét hozott, de ezt gyorsan le is kopogom. Lehet, ha befut egy ajánlat, az első kérdésem az lesz: a tizenhármas szabad-e? Ha igen, tárgyalhatunk...

– Ha hosszú évek múltán Győrságban sem lesz gazdája, előfordulhat, hogy ott fejezi be a pályafutását, ahol elkezdte?
– Nem titok, egyszer szeretnék még otthon futballozni. Örülnék, ha addigra az ETO újra az élvonalban szerepelne, az NB I-es meccseim számát boldogan növelném Győrben. Szűkebb pátriámban negyvenévesen tudom elképzelni magam, ahogy az öregfiúkcsapatban küzdök a testvérem oldalán, a védelem közepén. Rutinból csak megoldaná a Kalmár I, Kalmár II duó...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 9-i lapszámában jelent meg.)